Szeretteink halálával úgy vagyunk, hogy ha kezünkből, lábunkból vágnak le egy darabot, talán még az sem fájna annyira, mint az ő eltávozásuk. Mert végtére is ők egyek voltak velünk. Itt a szomorú tény, testvérünk, N. eltávozott körünkből., 65 évesen. 1. Sok vagy kevés ez? Ha úgy vesszük sok, ha másként, akkor kevés. Egyrészt megfelel a férfiak magyarországi átlag életkorának. Nem több, nem kevesebb. Így ezért is hálával tatozunk a Mennyei Atyának, hogy gyermekeit fölnevelhette, és földi élete így őbennük kiteljesedett. Elérte azt, amit egy átlagember elérhet. Hiszen tudjuk, hogy életünk csak vándorút, zarándokút ezen a földön, s „nincsen nekünk itt maradandó hazánk” - amint Szent Pál írja (Zsid 13.14) s ha ez a „földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakást, örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített” (2Kor 5,1).

Amikor Avilai Szent Teréz haldokolt, tiszta hangon ezt ismételgette: „Én az egyház lánya vagyok!”. Az egyházé. Ezzel mintegy végérvényesítette és megmásíthatatlanná tette döntését, hogy semmi félreértés, semmi tévedés ne essék: ő Krisztushoz tartozik, s így akar meghalni. Ezzel kezünkbe adta a hármas kulcsot. Mert ez az ő Krisztusra pillantása a hármas művészetre tanít bennünket, arra, hogy helyesen éljünk, önzetlenül szeressünk, és jó halállal haljunk meg.

A búcsúzkodás szomorú voltát maga az Úr Jézus is ismerte. Hiszen ő is búcsúzott az utolsó vacsorán. S érezte, látta az apostolok szomorúságát is. Vigasztalásukra mondta el:„Most elmegyek ahhoz, aki küldött engem... Szomorúság tölti el szíveteket... De jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor a Vigasztaló nem jön el hozzátok.” Tudta azt Jézust, hogy milyen nagy szükségünk van a Vigasztaló Szentlélekre, aki azóta is köztünk, velünk van és tanít, erősít, vigasztal, megvilágosít bennünket. Úgy, ahogy a pünkösdi himnuszunkban kérni szoktuk őt:„Mennyei Király, Vigasztaló, Igazságnak Lelke...” A ti szíveteket is szomorúság tölti el, mert búcsúzik tőletek az, akit nagyon szerettetek, az édesanyátok. S ha most szólani tudna, ugyanazt mondhatná, amit Jézus mondott búcsúzóul apostolainak:„Most elmegyek ahhoz, aki küldött engem.”

„Ami hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez.” (Fil. 3,20) Karácsony ünnepkörének utolsó napján költözött el körünkből Mária testvérünk, hogy utolérje a pásztorokat, s személyesen vihesse el forró köszönetét Jézusnak 93 éves földi zarándoklata után. Elköltözött, hogy három évtizedes özvegység után férje oldalán pihenjen. Halhatatlan lelke pedig örvendhessen a találkozásoknak. Hiszen János bácsin kívül még várja őt Mária szerzetesnővér, akivel hosszú éveken át együtt élt, no és várják őt az elhunyt testvérek is.

Szent Ciprián szavai jutnak most eszünkbe, amikor elbúcsúzunk a meleg szívű édesanyától, nagymamától, a velünk együtt érző jó baráttól. Mert a nagy karthágói püspök vígasztal bennünket, így: „Milyen gyakran és világosan lelkünkre kötötte Isten, hogy nyíltan hirdessük, és állandóan tegyünk tanúságot arról, hogy fivéreink és nővéreink miatt nem kell szomorkodnunk, amikor az Úr hívására ettől a világtól megszabadulnak.”

1. Egy ősi legenda szerint Salamon király palotájába belépett egyszer a halál. Épp Salamon titkárával találta magát szembe. Ránézett, aztán eltűnt. A titkár nagyon megijedt, egyenesen a királyhoz futott, leborult előtte és így szólt: Felséges Uram! Mindig hűségesen szolgáltalak téged, add nekem ezért most a legjobb lovadat, hogy elmeneküljek a halál elől, mert itt volt és rám nézett, s tudom, el fog vinni. - Legyen! - szólt a király. A titkár pedig menekült, vágtatott hegyen, völgyön át. Lova már tajtékzott, már-már botladozott a fáradtságtól, s végül estére egészen elfáradt. Kimerülten állt meg az út szélén a lovas és a ló. Hogy kissé pihenjenek, a titkár egy út széli kőre ült, mire egyszerre megjelent a halál. Az áldozat sápadtan nézett rá, végül is belenyugodott a megmásíthatatlanba. Csak azt az egyet mondd meg, hogy miért néztél rám a palotában olyan csodálkozóan! Ó ember! Azt a parancsot kaptam, hogy vigyelek el, de el sem tudtam képzelni, hogy hogyan kerülsz te ide, ilyen messzire a palotától, hát kíváncsiságból jól megnéztelek. S most látom, hogy éppen karjaim közé szaladtál.

A mindennap emberének minden nap az élet jár eszében, a halálra csak ritkán gondol, s nem túl szívesen. Egy-egy haláleset azonban, s lélekharang kongása, a koporsó rákényszerít bennünket arra, hogy szembenézzünk a halállal. Kényszerít, hogy megkérdezzük tőle:„Te ki vagy? Ki vagy te, aki olyan vagy, mint a kóbor farkas, amely lépten-nyomon elnyel egyet a juhnyájból? Ki vagy te, aki folyvást lopkodod nagyanyáinkat, szüleinket, rokonainkat, akikkel együtt jártuk Isten házát, s akik együtt voltak velünk az utrenyéken, liturgiákon, vecsernyéken, kikkel együtt ünnepeltünk annyi sok szép ünnepet? Ki vagy te, aki most N testvérünket ragadtad el tőlünk?”

Mint a galamb beszélget a párjával, úgy borult az özvegy is a koporsóra, és szívéből ez a kérdés szakadt ki: Miért? Miért? Miért engedte meg Isten, Miért ilyen fiatalon? Miért épp ő lett az áldozat? Amikor mások még javában örvendeznek az életnek ebben a korban: terveket szőnek és iparkodnak megvalósítani. És várják haza gyermekeiket és unokáikat. Gyönyörködnek bennük: foglalkoznak velük, és átadják az unokáknak az évtizedekre menő tapasztalataikat.: az ősi hitet és az emberi élet élésének szabályait. Mindennek azonban már vége! Éppen hogy megismerkedett unokáival, láthatta ragyogó szemüket, örülhetett fejlődésüknek, máris mennie kellett, visszavonhatatlanul. De mit válaszolhatunk a miértekre?

Ha a halál szemszögéből nézzük az életünket, akkor megállapíthatjuk, hogy az rejtély, talány, kérdőjel: Szüntelen ott motoszkál a fejünkben ezért a kérdés: mi is az életünk? S mi volt N testvérünk élete? Erre a kérdésre különböző válaszok adhatók. 1. Az élet árnyék. "Vita sicut umbra". Az élet, mint az árnyék. - mondja a régi latin közmondás. Ezt főképpen napórákra szokták ráírni. A régi pásztorembernek ugyanis nem volt órája, hanem csak leszúrta botját ott, ahol éppen volt, s az árnyékból következtetett az időre. S eszébe juthatott, hogy az élet is olyan, mint az árnyék. Úgy eliramodódik, mint egy széllökés, amely éppoly hamar eltűnik, mint ahogy jött, úgy hogy nyoma, hírmondója sem marad.

Egy festőművésznek az az érdekes ötlete támadt, hogy megfesti a halált. De nem úgy ábrázolta, ahogy közismerten szokás, csontvázként, kaszával a kezében, amint körbe jár és mindenkit lekaszál, aki útjába kerül. Szelíd angyalként, hosszú fehér ruhába öltöztetve festette meg. Kezében órát tart, és szelíden fülébe súgja a következő áldozatnak: Az idő lejárt. Itt az idő, hogy megpihenj a munkádtól. (Jel 14,13)

A ti apátok, nagyapátok, a mi N bácsink hosszú, nehéz küzdelem után ím, hazatalált. Szándékosan mondtam ezt a szót, hogy „hazatalált” és szeretném ezt hangsúlyozni. Mert Szent Pál azt írja:„Nincs itt maradandó hazánk: az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Istentől kapunk hajlékot, nem kézzel állított, hanem örök házat a mennyekben.” (2Kor 5,1) Érezhette ezt gyakorta élete napjaiban. Akkor is, amikor küzdött gyermekiért, mint nagycsaládos apa, fáradt, dolgozott, verejtékezett értük. Közben fel-feltekintett az égre és kérte Isten segítségét. De még gyakrabban felsóhajtott öregégében is, és még többször gondolt az égi hazára. Amikor pedig elnehezültek napjai, s a betegség, gyengeség egyre gyakoribb lett, nyílvánvalóvá lett előtte, hogy nincs itt nekünk maradandó hazánk.

1. A hosszú életet is Isten adja! Lehet, hogy csak a leghűségesebbek kapják ezt? Azok, akik egészen szorosra fonják szeretetkapcsolatukat Istennel? Azok, akik imádságban, böjtben, önmegtagadásba gyakorolják magukat, és áldozatos életet élnek? Ha ez így van, már pedig igencsak így van, akkor nem lenne érdemes bekapcsolódni ebbe az akcióba, hogy mi se 50-55 éves korban haljunk meg, hanem Istenünk szép hosszú élettel ajándékozzon meg bennünket is egy neki szentelt élet után?

Hirtelen, váratlanul távozott körünkből György testvérünk. Igaz, régóta gyengélkedik, ha nem is volt fekvő beteg. Gyengeségeit lábon hordozta. Jól tudtuk, hogy nem fog száz évig élni, mégis, halála váratlanul érte a családot, sőt bizonyára még saját magát is. 1. „Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok, mely órában jön el Uratok!” (Mt 24,42) Önkéntelenül is eszünkbe jut Jézus szava most. Ez az éberség a figyelmességet jelenti. A készenlétet. Azt, hogy várjuk ezt a napot. Mert olyan váratlan lesz az Emberfia eljövetele, mint éjjel a tolvajé. „Gondoljatok arra, hogy ha a ház ura tudná, hogy mikor jön el a tolvaj, bizonyára vigyázna, és nem engedné házát megásatni. Legyetek tehát készen, mert abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok!” Vajon miért a tolvajt említi az Úr Jézus? Mert a tolvaj észrevétlen lopakodik és épp akkor, amikor az ember legkevésbé számít rá, hogy ne is tudjon védekezni ellene.

1. „Ne bánkódjatok, mint mások, akiknek nincs reménységük!” - így szól Szent Pál apostol a mai temetésen általunk (1Tessz 4,13-18). Éppen az a Pál apostol, akinek a nevét is viselte a mi elhunyt testvérünk. Igen, az a kérése az apostolnak, hogy a mi szomorúságunk másmilyen legyen. Nem mint egyebeké, kiknek nincs reménységük! Mert az érthető, hogy ti, hozzátartozók szomorúak vagytok most valamennyien. Szomorúságotok jogos, szívből fakadó, hiszen érzitek és tudjátok, hogy sok minden másként lesz eztán, mint eddig volt, amíg ő élt. A halál széttépett megannyi köteléket, emberi kapcsolatot. S ez az otthon, ez a családi ház is egészen más hangulatú lesz ezután. Mert a házigazdának a helye üres lesz, akármerre néztek majd.

„Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt. Zöldellő réteken tanyázhatok. A nyugalom vizéhez terel engem és felüdíti lelkemet. Az igaz úton vezérel, nevéhez híven. Ha sötét völgyeken járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. Kegyelmed és jóságod vezérel életemnek minden napján.” De mit tehet itt a pásztor, a juhok nagy pásztora? - kérdezed talán. Mit tehet, amikor úgy tűnik, hogy a halál mindent letarolt, összetört, s mikor úgy érezzük, hogy mindennek vége? Ebből a sötét, felhős égből vajon törhet elő valahonnan egy bíztató fénysugár?

Senki sem tudja, mikor és hogyan halunk meg. Nem tudjuk az időpontot, amint az Úr mondja: „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát... Mert az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Hogyha tudná a házigazda...” Mi sem tudjuk sem a napot, sem az órát. S ez arra késztessen bennünket, hogy készen álljunk annak a napnak a fogadására és Istenünk előtti megjelenésre, vagyis kell, hogy megtérjünk, és bűnbánatot tartsunk. Különben kárt vallunk.

Elgondolkodunk azon, hogy mi marad nekünk belőle. Mert megtört teste már nem maradhat tovább köztünk, hiszen az emberi kor végső határára ért. Megöregedett, elfogytak életerői. A testét összetartó erők meggyengültek és legfontosabb szervei már nem tudták ellátni feladatukat. Az orvosok gyógyszerekkel, műszereikkel éltették őt, amíg lehetett, de mostanra elgyengült teste földbe vágyott. Ahogy a költő írta:„Fáradt testem földbe, lelkem égbe vágy.” 1. Mi marad tehát belőle? Egy fejfa. Egy síremlék. Sírhant, ahová kijárhatnak gyermekei, hogy megköszönjék jóságát, anyai gondoskodását. Marad egy sír, ahol lehet érte imádkozni, hogy az Úristen nyugtassa meg őt, és helyezze el lelkét az igazak honába.

Mi különböztet meg bennünket, keresztényeket más emberektől? Talán mi kevesebbet kapunk a szenvedésekből? Johannával például kivételt tett Isten? Óvta fúvó széltől? Dédelgette, s minden próbatételtől megkímélte? Nem! Ugyancsak kivette részét a megpróbáltatásokból. Főként életének ebben az utolsó szakaszában, amikor beteggé lett és nem bírta magát. Vajon hányszor jajdult fel: Jaj Istenem! Vajon hányszor könyörgött jó halálért, a csendes békés megnyugvásért?

1. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Így sóhajtott fel Jézus a kereszten szörnyű fájdalmában. Amikor már akkora mértéket öltött a fájdalom, hogy úgy érezte, hogy talán még az Atya is elhagyta őt. N. is érezhetett valami hasonlót szenvedései közepette. Amikor húsába vágott a szenvedés, és annyira rágta őt, hogy vonaglott bele. Nektek, akik hozzá tartoztatok, nem kell ezt mondanom, hiszen tudjátok, láttátok. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” - imádkozhatta ő is gyakorta. Miért is kell annyit szenvednem? Miért épp én érdemeltem ezt? S miért nem lehetek olyan, mint a többi hasonló korú ember?

1. Az egyik ember boldogságra születik, a másik szomorúságot ér meg, és fájdalmak érik. Az egyik ember egészségesnek születik, a másik betegeskedésekre. Örömre születik az egyik, bánatos a másik. A mi N.-nknek jutott mindkettőből. Örömből is: családi békességből, szeretetből, de bőven volt része keserűségben, gyengeségben, betegségben is. Ha az örömöket, áldásokat csak érzékeltetni akarnám, elég csak arra utalni, hogy milyen szép nagycsaládot nevelt, gyermekeket, akik büszkén viselik apjuk nevét, és életrevaló, szorgalmas emberekké váltak. S a szülő számára ez nagy vigasztalás, tudni, hogy nem hiába küzdött és fáradt. Érezni, hogy a sikerek legalább a gyermekek életében nem hiányoznak. Hogyha már neki nem is minden úgy sikerült, ahogy szerette volna, legalább gyermekei életében kárpótlást kapott az élettől. Mert neki a keserű poharat is ki kellett innia, hiszen a betegség végig kísérte életét.

Életének 77. évében elköltözött N testvérünk. Amikor a temetésére eljöttünk, eltölti lelkünket az a remény, hogy a vérségi kötelékek nem szakadnak szét végképpen, s hogy az életünk nem volt hiábavaló. Ez a vágy él bennünk, hiszen lehetőség szerint mindenki gond nélküli boldog életet kívánna magának. Mégpedig végnélküli boldogságot. Lehetetlen, hogy szívünk ennyire megcsaljon bennünket, és hogy csak ennyi legyen az életünk.

Amikor meghal valaki, gyakorta egy-két szóval összefoglaljuk a rá legjellemzőbbeket, mintegy gyors fényképet készítünk róla lelkünkben, s így őrizzük emlékezetünkben. Őróla azt mondták: „Jó asszony volt.” 1. Édesanyám, te jó asszony, őrangyalnak rendelt Isten téged. Ez jut eszembe a dallamok nyelvén. Úgy, ahogy dalolni szoktuk anyánkról. Mert őt, a jó asszonyt, valóban őrangyalnak adta Isten ebbe a családba. Gondoskodó őrangyalnak, hogy gyermekeit fogadja, nevelje, gondoskodjon róluk és őrködjék felettük. S ebben minden szónak különleges súlya van. Mindegyiknek fedezete van, mindegyik mögött óriási áldozat húzódik meg.

Gyászolunk, mert egy csendes kis udvar és kicsi ház ismét szegényebb lett egy szorgalmas munkáskézzel. Amíg itt körülöttünk ismét beérnek a gyümölcsök és közeleg a szüret, ő, az egykori földműves ember elköszön a határtól, melyben sokat dolgozott, hogy családját fenntartsa, és hogy szebbé tegye földünket. Kezei most már lankadtan, erőtlenül hanyatlanak a koporsó deszkájára, hogy soha többé semmit ne ültessen, műveljen, és itt hagyjon mindent és mindenkit.

Boldog nyugalmat és örök emléket! Így énekeljük újra és újra. Ebben a néhány szóban foglaljuk össze jókívánságainkat a gyász, a fájdalom, a szomorúság órájában. 1. Először boldog nyugalmat említünk. Mert N.-re már ráfért a nyugalom. Hiszen több hónapon keresztül gyengélkedett. Súlyos fájdalmak gyötörték. S még az erős fájdalomcsillapítók sem csillapíthatták a fájdalmat. Ó, milyen nagyszerű dolog az egészég -, gondolhatta ő ilyenkor -, s milyen boldog az, aki nem beteges, akinek nem fáj semmije.

A temetés, az elválás mindig fájdalmas. Fájdalmas dolog megválni attól, akit szerettünk. Különösen akkor, ha a koporsóra az van írva, hogy élt 55 évet. Fájdalmas ez a temetés, mert még az édesanyja könnyei is a koporsóra hullnak, tehát elhunytunk még gyermeknek mondható e címen. Nem tudhatta az anyuka, hogy gyermekei mire nőnek fel: boldogságra, vagy korai halálra.

Nagy hirtelenséggel ment el tőlünk N testvérünk. Semmi jel nem mutatott arra, hogy készülőben van. Ám abban reménykedünk, hogy 86 év alatt volt alkalma felkészülni az útra, az Istennel való találkozásra, és így hirtelen halála nem okozott neki lelki kárt. 1. Mert aki készen van az útra, annak mindegy, milyen hirtelen hal meg. Borromei Szent Károlytól megkérdezték egyszer, amikor éppen sakkozott, hogy mit tenne, ha megtudná, hogy hamarosan meghal, és Isten elé kell állnia. Azt válaszolta:„Befejezném sakkpartit!” Mert aki készen van, és szüntelen Isten barátságában, Isten szeretetében él, annak nem kell különösebben készülgetnie. Sajnos, mirólunk, többségünkről ezt nem lehet elmondani. Mert vannak, kik csak félig-meddig készülnek el, sőt vannak, akik egyáltalán nem.

Nagy szomorúság és fájdalom ért titeket, hiszen a mi testvérünk, aki ennek a családnak a feje volt, hirtelen eltávozott. Halála olyan váratlan volt, mint ahogy a felhők egyik óráról a másikra betöltik az égboltot, és sűrűsödve vihart jósolnak a nyári forróságban. Olyan váratlan volt, mint ahogy a köd és füst elszáll. Így szállt el testvérünk élete is, egyik napról a másikra. S ti egy kedves, munkás édesapát veszítettek el benne. Aki jó volt hozzátok, aki szerette családját. Életének ez a munka adott értelmet, mert tapasztalhatta, hogy ennek nyomán gyermekei felcseperedtek, s kirepülve a családi házból megtalálták helyüket az életben. Milyen öröme telt testvérünknek abban, hogy gyermekei szép házakat építettek, s megfelelő, kellemes körülmények között nevelik az unokákat!

Valahol kedves mesét olvastam a fecskeanyáról, aki szép, nyári napokon repülni tanította kicsinyeit. Egyszer, amint repülés után megpihentek a fészekben a kicsi madarak, így szóltak anyjukhoz: Nézd csak, mama, a hangyát! Milyen szorgalmasan dolgozik. Hogy gyűjtöget télire. Mi miért nem gyűjtögetünk, s nem készülünk a télre? Szegény fiókáim! - felelte az anya. Nem tudjátok még, hogy nemsokára eljön az ősz, s mi itt hagyjuk az itteni lakást, új hazába költözünk. Minek is gyűjtenénk, mikor itt kell hagynunk mindent?

Hirtelen ment el. Túlságosan is hirtelen és fiatalon. Nem volt sok ideje a búcsúzkodásra. Nem tudta maga köré gyűjteni gyermekeit, hogy hosszasan búcsúzzon. Nem tudta megölelni unokáit. Egyszerűen elment. Közelébe sem került az átlagéletkornak. Még sok teendője lett volna e világban. Nagyon hiányzik majd itt a segítő asszonyi kéz, szerető szív. Ezért olyan nagy a gyász. 1. Búcsúvétel Így menthetetlenül eljött az ideje annak, hogy végső búcsút vegyünk tőle. Igaz, ez az ünnepélyes búcsú már csak végső fejezete a búcsúzkodásoknak. Hiszen az ember fokonként búcsúzik az élettől. Előbb elbúcsúzik egészségétől és mindattól a lehetőségtől, amit egy egészséges életmód számára jelenthetne. Elbúcsúzik a munka örömeitől és a munkaképességtől. Búcsút mond annak a reménynek, hogy még egyszer valaha is egészséges lehetne, s a beteg ember így lassan búcsút mond barátainak is, s kapcsolatait megszakítja a világgal egyre inkább. Ezért egy hosszan tartó betegség olyan lehet számára, mint egy nyitott sír, mely szüntelenül nő és mélyül.

Rémülten kiáltunk fel: Ennyi lenne tehát az életünk célja? Ennyi, hogy születünk, élünk és meghalunk? Nem nyugodhatunk bele a pusztulásba, s a vég nélküli eltűnésbe! Lelkünk élet után vágyik, elmúlhatatlan, boldog élet után! Milyen megnyugvás számunkra, hogy ez egybeesik Isten ígéretével. János apostol szava így hangzik:„Mi tudjuk, hogy a halálból átmegyünk az életre, mert szeretjük testvéreinket.” (1Jn 3,14) Nyilvánvaló ebből, hogy a levél írója szerint a halál számunkra nem csak valami tragikus örökség, amely egy napon valamennyiünket elér, hanem a halál inkább egy biológiai folyamat. Egy szükséges rossz, amely azonban vég nélküli életbe, boldogságba torkolhat.

Minden koporsó mellett megkérdezhetjük: nem irgalmas az Isten? 1. Képzeld magad az ő helyébe! Tegyük fel, hogy egy nagyon szép ruhát varratsz iskolás lányodnak. Hófehér, mint a liliomszál, a napsugár megcsillan rajta. Felöltözteted, haját megfésülöd, megsimogatod, orcájára leheled édesanyai csókodat, s aztán elküldöd a templomba egy szép vasárnapon. Még utána is szólsz: De aztán jó legyél és vigyázz a ruhádra. Aztán hosszasan utána nézel, mígnem a kanyargós utak elnyelik őt a szemed elől. Aztán telik az idő, múlnak a percek, s várod haza. Már jöhetne ez a gyerek, bosszankodsz magadban. Már a többiek hazajöttek a templomból. csak éppen a tied hiányzik. Szinte percenként kimész az utcára, és nézegeted az utat, a járókelőket. Majd órák múlnak el, s végtére aztán hazakerül valahonnan a falu széléről. Hófehér ruhája tiszta sár, cafatokban lóg le róla. Haja borzos. Szóval úgy néz ki, mint egy ágról szakadt. Mit tud tenni a szülő egy ilyen gyermekkel? Egyszer-kétszer még csak megbocsát neki az átlagember. De ha sokszor ismétli meg, aligha. Ha meg felnőtt gyermekünkkel fordul elő hasonló eset, nagy dolgokban, akkor még nehezebb. Bizony, ez történik az Úristen és közöttünk is, csak sokkal nagyobb mértékben.

Nyári vasárnap délután volt, még jól emlékszünk rá. Az Üdvözítő arca isteni fényben tündökölve ragyogott le a Tábor hegyéről, s magához vonzotta N testvérünket. S milyen ellentét: most egy szürke, erősen dolgos hétköznap van csupán, s a természet is mennyivel szegényesebb, vetkeznek a fák és fújdogál az őszi szél. Milyen ellentét van a két temetés között! Mintha minden ezt kiáltaná a fülünkbe:„Nézzétek! ilyen a jó édesanyák sorsa! Egyszerű, igénytelen, mint a szürke hétköznapok, s mint ezek a zúzmarás, falevéllel borított őszi napok. Egyszerű, de áldozatos és így sokat érő. Nagy igazság ez, mert tényleg így van: a jó édesanyák élete ilyen.

Ezekben a napokban már megkezdték az aratást, és a kombájnok felsorakoztak, hogy az életet learassák és eljuttassák a magtárakba. Most aratta le a halál a mi Márta néninket is, mint érett gyümölcsöt, hogy az Örök Gazdának, a Mennyei Atyának égi magtárába kerüljön nemes termésként a lelke. 1. Ez a 85 év szép, nagy idő! Ha figyelembe vesszük, hogy fiatalok is milyen nagy számban halnak meg, akkor pedig egyenesen feltűnően szép hosszú élet ez. Legyünk érte hálásak Istennek! Ha megköszönjük a mindennapi kenyeret, a friss levegőt, májusi esőt, köszönjük meg ezt az áldást is, hogy annyi napot adott neki Isten. Annyi karácsonyt, annyi húsvétot, s benne annyi lehetőséget. Még akkor is, ha bizonyára nem is volt könnyű ez a 85 év.

Réges rég volt, amikor N bölcsőjét ringatták. Ő még a XIX. század gyermeke volt. A Vele egyidős fiúk már részt vettek az első világháborúban, és sokan oda is maradtak. Mint ahogy az ő fia meg a második világháborúban halt meg. Bizony nagy, életre szóló szomorúságot hozott ez neki, aki így maradt igazán egyedül, élete végére. S ha testvérei gyermekei mellé nem állnak, ki tudja, mi lett volna vele öreg napjaira?

Megrendülten állunk e koporsó mellett, mert úgy érezzük, hogy N testvérünket egyszerűen ellopta a halál tőlünk. Mint amelyik házban rablók járnak és összetörnek minden ékességet és felborongatnak és feldúlnak mindent, ami a rendhez és nyugalomhoz tartozik, s magukkal visznek megannyi kincset, így jártatok ti is! Elsősorban a kislánya, aki még csak tíz éves, aki még bizonyára ölébe ült apjának és átölelte, hogy érezze a szülői szív melegét, és gyermekszívébe gyűjtse a szeretetet, miként a méhecske összegyűjti a nektárt, virágról virágra szállva. Hiszen a gyermeknek annyira kell a szeretet, mint a növénynek a napsugár és a harmat. Napsugár nélkül a növények sápadtak és színtelenek maradnak, a gyermekek pedig szeretet nélkül elfelednek mosolyogni, és lelkületük zorddá, durvává válhat.

A két testvér különleges kéréssel fordult az Úrhoz:„Tedd meg nekünk, hogy egyikünk jobb, másikunk bal kezed felől üljön a te országodban.” Úgy gondolták, hogy szereznek egy kis összeköttetés, hogy ők legyenek az elsők ott a mennyországban. Az Üdvözítő azonban kioktatta őket. Rámutatott, hogy van elég zsarnok a világi életben, akinek minden vágya, hogy uralkodjék. Még a családi életben is vannak férfiak, akik kiskirályt alakítanak és zsarnokoskodnak, kiabálnak, verekednek. „Köztetek ne így legyen! Ha valaki első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.” - mondta Jézus.

Újra itt az őszi időszak. Az az idő, amely a legnehezebb, legkínosabb lehet az öregeknek: a ködös, latyakos idő. Azt mondhatnánk, hogy aki átélte a múlt telet, azt a tavasz varázsa, a természet megújulása és az áldott napfény mintegy meggyógyította, s elég erőt kapott ahhoz, hogy eljusson eddig. De most a halál újra százával szedi áldozatait. Így kerültünk most N testvérünk koporsója mellé. Ránézünk erre a koporsóra, melynek lakója egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli élet után távozott el tőlünk. A fiatalok minden időben tapasztalatcserére járhatnak az öregekhez, így mi is elgondolkodunk, hogy mi itt a tanulság. Komoly bizonytalanságok és még komolyabb bizonyosságok jelentkeznek emberi életünkben.

Amilyen hirtelen tör ki a vihar gyakran, olyan hirtelen, váratlanul lepett meg minket N testvérünk halála. Kimondhatatlan fájdalom töltötte el özvegy édesanyja szívét, aki tanúja lehetett fia halálának, de segíteni nem tudott rajta. Ez nem véletlen, hiszen a szívét érte a támadás, korunk betegsége, a szívinfarktus végezett vele. Döbbenten állunk a történek előtt. A Szentírásban is találunk példát arra, hogy meghalt az özvegyasszony egyetlen fia. De neki szerencséje volt, mert az Úr Jézus éppen arra járt, és megsajnálta az özvegyet, megsajnálta könnyei miatt. Átérezte hogy mit jelent, hogy csak ő volt neki, az egyetlen fia, és visszaadta őt anyjának. Sajnos, mi nem vagyunk ilyen kedvező helyzetben: nem volt, aki N.-t megmentse!

Koszorús költőnk irtózott a hosszú szenvedéstől, s hamari halált kívánt magának: Egy gondolat bánt engemet - ágyban párnák közt halni meg. Lassan hervadni el, mint a virág - amelyen titkos féreg foga rág. Elfogyni, mint a gyertyaszál, mely elhagyott üres szobában áll. Ne ily halált adj, Istenem. Ne ily halált adj énnekem. Legyek fa, amelyen villám fut keresztül, vagy melyet szélvész csavar ki tövestül. Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe eget-földet rázó mennydörgés dönt le. A mi Miklós bácsink lassan hervadt el, mint a virág, és ágyban, párnák közt halt meg. Izmai egyre inkább elernyedtek és csak a csont és bőr maradt rajta. Mindehhez sok idő kellett. Hosszú-hosszú hónapok, évek betegeskedése.

Fiatalkoromban egy farkas családról láttam filmet. Arról szólt, hogy a farkas mama reggeli vadászatra indult. Frissen, nagy életkedvvel lépett ki az odújából. Nem is sejtette, hogy az utolsó útja lesz ez. Nem is álmodta volna, hogy nem térhet vissza kicsinyeihez. A farkas kölykök édesdeden aludtak. Egymáshoz simulva, összebújva. Anyjuk pedig közben halálos hurokba került. A farkassal nem rokonszenvezünk különösebben, mégis szívbemarkoló látvány volt a vergődő mama, s a kicsinyek látványa, amelyek ébredeztek és nem tudták elgondolni, hogy miért késik a tízórai tejecske, s miért kell nélkülözniük anyjuk közelségét: a melegséget, biztonságot és erőt.

Felhangzik az énekszó: "Boldog nyugalmat és örök emléket." Vajon mit jelent az, hogy boldog nyugalmat kívánunk számára? Boldog nyugalmat ennek a sokat szenvedett asszonynak, aki átélte fia elvesztését, fiatalon öngyilkos lett. Látnia kellett, mint pusztul el élete szülöttje: egyetlen fia, aki a szívéhez nőtt és egy lett vele, s aki helyett szívesen meghalt volna, ha ez lehetséges lenne. Mint ahogy a legtöbb anya elmenne gyermeke helyett, ha lenne ilyen választási lehetőség. Ezt a veszteséget nem is tudta kiheverni N testvérünk. Az emberi szív, amelyet nem lehet mérték nélkül megterhelni, nem bírta tovább ezt a terhet, amit az élet rárakott, felmondta a szolgálatot.

Mindössze 56 évet élt, ezért olyan rémségesen nehéz tőle az elválás. Koporsóját törékeny testével együtt hamarosan a földbe engedjük, s ami megmaradt számotokra, az csak a szívbeli emlékezés egy kedves emberre, akire olyan sokat gondoltok majd. Gyakran elképzelitek különböző élethelyzetekben, mintha most lenne, amint köztetek járt. Amint nevelte gyermekeit, szerette családját és küzdött értetek. Amint vártátok, hogy hazatérjen a mindennapi munkából, s a gyerekek bontogatták a táskáját, hogy van-e benne valami. Egy fiatalos családapa halála, akivel szoros kötelék fűzött össze benneteket, szívünk mélyéig megrázó. Mert ez az ember saját létünkhöz és életünkhöz tartozott, s így belőlünk hasított ki a halál egy részt, s éktelen seb tátong a hasadás helyén, ami nagyon fáj. Így tapasztaljuk meg mi is saját halandóságunkat és törékeny emberi létünket, és szüntelen arra gondolunk, hogy nekünk is így kell eltávozni ebből a földi életből. Itt a nyitott sírnál szembe kerülünk a halállal, és nem odázhatjuk el a kérdést: Mi hát az ember, aki örökkévalóságról álmodik, mégis a múlandóság áldozata lesz?

„Jöjj, derék és hű szolgám, mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád, menj be Urad örömébe.”- mondta az Úr Jézus példabeszédében. Eredetileg a királyi emberről szólt a példázat, aki bérbe adta javait, majd visszatérve számon kérte az embereket, hogy miként is gazdálkodtak. És a hűséges szolgához szólt az Úr ekképpen. Mennyire szeretnénk, ha Istenünk hozzánk is így szólna majd életünk végén: Jöjj, derék és hű szolgám, mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád, menj be urad örömébe.

Fájdalmas szívvel állunk meg N testvérünk koporsója mellett, és feljajdulunk: Ó te halál! Milyen kegyetlen vagy! Aki elrabolod tőlünk szeretteinket: feleségtől a férjet, gyermekeitől az édesapát, s a családtól a jó munkásembert, aki átdolgozta az életét. Letöltötte a munkaidejét egészen a nyugdíjas korig, s még most is, egész ősszel, betegen is ott dolgozott veletek a földeken.

Hosszú szenvedés után halt meg N. Őt, aki kemény férfi volt, a súlyos betegség kifosztotta, elgyengítette, és sírba vitte. 1. Vajon miért kellett olyan sokat szenvednie? Neki, aki szerette Istenét? Neki, aki szívesen eljárt az Isten házába? Neki, aki szívesen énekelgetett a kóruson? Miért volt olyan sok szenvedése? Olvastam, hogy a krími háborúk idején Szebasztopolnál egy ágyúgolyó csapódott egy szép kertbe és mélyen a földbe fúródott. De lám, egyszerre azon a helyen forrás fakadt a mélyéből, mely azóta is friss, édes vizet ad. A szenvedés golyója így fúródott N testébe. Abban reménykedünk, hogy a türelmesen elviselt szenvedés tisztogatta, nemesítette a lelkét. Igen! Hiszünk abban, hogy a szenvedésnek tisztító ereje lehet.

Gyakran tapasztaljuk, hogy a kedvesek, jók, áldozatkészek mennek el közülünk, a szeretetre méltók. N. a kedvesek között is a legkedvesebbek közé tartozott számunkra. Kivívta megbecsülésünket kedvességével, szerénységével, áldozatkészségével. A kedvesség csak belső energiából, szeretetből táplálkozhat. Mert a napsugár is csak azért melegíthet, mert a Napban óriási energiákat helyezett el a Teremtő. Fel sem tudjuk fogni ennek a hő-mennyiségnek a nagyságát. Ha csak abból meg nem sejtünk valamit, hogy már évmilliók óta világít, ontja sugarait pazarló módon, és mégsem fogyott el, hanem újabb évmilliókig kitart. A jó, kedves emberek szeretete mögött is ilyen nagy mennyiségű belső tartalék rejlik, ami mögött feltétlen észre kell vennünk a mi Fényes Napunkat, Istenünket, akitől mindez származik. N. is Őbelőle merített hite, vallásosság által, ezért volt olyan melegszívű hozzátok, és ezért tudta megőrizni kedvességét annyi éven át.

Elköltözik körünkből N testvérünk. Sok szenvedés, hosszú betegség előzte meg elmenetelét. Az erősnek gyengévé kellett lennie előbb, a nagy, derék embernek kicsivé, törékennyé. 1. Ez az átmenet mennyi sóhajtásába került! Ki tudná megmondani? Mennyi fohászába, mennyi szenvedésbe? S mennyi könnycseppbe és áldozatba, gondozottnak és gondozónak egyaránt. S mennyi jutalom jár ezért Istentől! Aki még azt is számon tartja, ha egy-egy pohár vizet adunk egymásnak Jézus nevében. S ebben már benne van a szenvedés értelme és lelki haszna is egyben. Mert tisztul a lélek és egyesül is a szenvedő Jézussal, ha felajánljuk kínjainkat.

1. A gazdag ifjú megkérdezte Jézustól, hogy mit kell tennie, hogy elnyerje az örök életet. Ezzel a legfontosabb kérdést tette fel. Hiszen nincs lényegbevágóbb, mint hogy végül célba érjünk. Vannak közelebbi céljaink is ugyan, mint naponta hazaérni családunk körébe munkánk végeztével, s hogy ott megpihenjünk, felfrissüljünk. A gyermek célja, hogy iskoláit jól elvégezze, és megfelelő szakmát szerezzen. A felnőtteknek pedig, hogy képességeiknek megfelelő munkahelyhez jussanak, s családjuk, lakásuk legyen és biztosítva a mindennapi megélhetés. Ezek a közelebbi célok azonban eltörpülnek a végső cél mellett, hogy eljussunk Istenünkhöz, a boldogság forrásához. .Erzsébetnek is voltak egykor nemes és szép céljai: szépen induló házasságában megtalálta örömét, boldogságát, amennyire egyáltalán itt boldogok lehetünk. S a Mennyei Atya két szép gyermekkel ajándékozta meg, akik kedvesek, aranyosak voltak, és bearanyozták életüknek napjait.

Régóta betegeskedik N testvérünk. Évek óta. Súlyos betegség támadta meg szervezetét, amely fokozatosan felőrölte minden testi erejét, míg végképp kimerítette, és sír felé indította. Betegségét szelíden, belenyugodva viselte, bármilyen nehéz is volt az. Így családja szinte észre sem vette, hogy közeledik a végóra, csak amikor eljött, s amikor elmondhatjuk már: nincs tovább, akkor rendít meg minket a megváltoztathatatlan. A felajánlott szenvedésnek különleges értéke van Isten előtt. Az elfogadott és felajánlott szenvedésnek. Ez a tanulság ebből.

Letette a keresztjét N testvérünk. Azt a keresztet, amely nagyon belevágott a húsába, csontjaiba, és teljes súlyával ránehezedett éjjel-nappal, immár két éve. Most lehettek volna még szép napjai. Most, amikor családja kiteljesedik, s amikor felnőnek unokái, és gyönyörködhetett volna bennük, és egyáltalán az életben: a meghitt, kedves családi életben, és abban az örömben, amit a mindennapok tartogatnak egy-egy ember számára. Ez az Istenbe kapaszkodó vallásos ember lelki öröme, megnyugvása. Ettől fosztotta meg a hosszú betegség és halál.

Hosszú várakozás után érkezett meg a Kedves Vendég Ilona nénihez tegnapelőtt: az Úr Jézus. A lelkek Vőlegénye azért jött, hogy feloldja őt a halál által ettől a földi élettől, és helyet készítsen neki szent országában, hol nincs fájdalom, sem aggódás, sem sóhaj. 1. Régóta várta Őt. Az egyedüllét ugyanis nem jó senkinek. Mindenki szenved a magányosságtól, mikor nincs kihez szólni, s nincs kivel megosztani az életgondjait, örömeit, keserveit. Különösen nehéz ezt elviselni annak, aki nagycsaládot nevelt. Akinek egymás után születtek gyermekei, talán 12 is, és az egyik alig szakadt le kebléről, újabb áldást kapott Istentől. Mert élni jobb, mint nem élni, s meg sem születni. Csodálatos az, ha sokan örvendezhetnek az életnek, főként a szeretet nagyszerűségének, hogy szeret minket az Isten, és mi is szeretjük egymást, ha őt követjük. Magányosságában éjszakai álmában is bizonyára szólongatta őket: András, Sándor, János, Ilona, Imre, Béla... S talán úgy látta őket ilyenkor, mint mikor még telve volt a kis ház a kicsinyekkel és a gyermekzsivajtól hangos volt az otthon. Az egyiket elaltatta, a másikat megszoptatta, a harmadik, negyedik enni, inni kért, és ő fiatalasszonyként osztogatta magát: erejét, szívét, lelkét, jókedvét, derűjét, szeretetét. Mígnem arca megráncosodott, bőre kiaszottá vált, lába remegővé, és nem bírták tovább a terhet. És amikor újra és újra felébredt álmából és szétnézett a kis szobában, rá kellett jönnie, hogy teljesen egyedül van és csak magára számíthat. Ezért is várta már nagyon Jézusát.

Szomorú szívvel állunk meg most. Itt vannak testvérei, barátai, akikkel együtt indult az életbe. Együtt játszott gyermekként, s mondhatni, velük egyforma lehetőséget kapott a boldogságra ő is. S lám már itt van a koporsóban. 1. Ez csak félidőnek tűnik! Sajnáljuk a fiatal életeket. Hiszen ennek az országnak nagy szüksége lenne erős, lendületes, szívós, áldozatkész, elszánt fiatalokra. Csakis egy erőshitű, jól nevelt fiatalság emelheti ezt az országot a többi európai ország közé. Ezekiel prófétának a csontmezőről volt látomása. A csontok ott összeálltak, és végül emberekké formálódtak. Mi is reménykedhetünk valami hasonlóban? Lesz-e újra erős hitű, áldozatkész fiatalságunk? Rajtunk is múlik! Elhunytunk azonban már nem építi ezt az országot! A lelki kincsek gyűjtése miatt is szükség lenne a hosszú életre. Hiszen több idő alatt többet imádkozhatunk, többször mehetünk az Isten házába, többet segíthetjük egymást, s több jót tehetünk.

Amikor egy kedves testvérünket, egy munkában megöregedett hűséges családapát kísérünk a temetőbe, elnémulunk a fájdalomtól, és csendben imádkozunk. Mert lesújt bennünket a halál, és gondolataink egyre csak körülötte forognak. Különféle élethelyzetekben látjuk őt: megjelenik az ifjú ember, ahogy fiatal felesége megismerte, majd ahogy a gyermekei ismerték a dolgos családapát, végül pedig ahogy unokái ismerték őt, a nagyapát, Az ifjúból egyre öregedő, elnehezedő ember lesz, a szenvedés férfija, súlyos betegségek hordozója. Minden életkorhoz ezernyi emlék fűz benneteket. S most mindennek vége. Ez tesz benneteket elnémulttá: hallgataggá és elgondolkodóvá.

Vajon ki az közülünk, aki elcserélte volna sorsát az övével, s vállalta volna ezt a két évtizedes betegeskedést? Ki az, aki nem tört volna össze lélekben ennyi idő alatt? Ki az, akiből nem tört volna fel a zúgolódó szó: "Istenem, meddig?" - Mikor telik már be a pár? Mikor csordul ki? Mikor szólítasz már magadhoz? Ím most a pohár betelt, és ki is csordult, s magával ragadta testvérünket a sírba. Ez a gyenge porhüvely, a test, melybe Isten e lelket lehelte, most végképp összetört, s hamarosan a sír felé indul.

A napokban olvastam, hogy egy Rajna menti városban, Düsseldorfban a villamos elütött a több gyermekes, munkás édesapát. Ítéletidő volt, amint mondani szokták. Orkánszerűen süvített a szél, esett az eső. A holt tetem ott feküdt az úttesten, mellette, ráborulva nagy lánya siratta. A fájdalom átjárta gyermeki szívét, ezért mit sem törődött a viharos idővel, sem a körülállókkal. Atyjának véres kezét magához húzta, s elborította csókjaival, s újra meg újra hangos sírásba tört ki. „Apám, te olyan jó voltál hozzánk, hogy lettek ezek a kezek, melyek olyan sokat dolgoztak értünk, most egyszerre ilyen vér-vörösek? És vidám arcod, melyre oly szívesen néztünk, hogyan lett ilyen halovány? És ezek a kedves, jóságos szemek, ó mily hűségesen, reménykeltően néztek ránk, mikor munkából hazatértél. De most már sosem térsz vissza közénk!”

Ezen a földön sarjadt, itt éltek ősei. Itt küzdöttek, s ennek a földnek a kenyerét ették. Ide tér most vissza N. Életútja nem volt mindig sima, inkább göröngyös. Sok volt benne a küzdelem. Sok volt benne a csalódás és a fájdalom. A küzdelemről Jákob próféta juthat eszünkbe. Hazája felé tartva egyszer egész éjszaka küzdött valakivel. Isten angyala volt az? „Engedj, mert közeledik a virradat”- szólt az ismeretlen. Ő pedig azt mondta: „Nem eresztelek, míg meg nem áldasz.” (Ter. 32,26) N testvérünk nemcsak a munka terén küzdött sokat, hanem a hitéért is. Emlékezetes marad: halála előtti szombaton menyegzőn voltunk együtt, s amíg a vidám muzsikaszó verte fel a tájat, ő éppen a hitről kezdett el beszélni velem. Ez nem lehet véletlen. Őt ez foglalkoztatta, míg mások daloltak, s a bort itták.

Maradhat-e szem könny nélkül? Maradhat-e szív itt fájdalom nélkül? A jelenlevők mind szomorúan veszik tudomásul, hogy N testvérünk földi pályafutása befejeződött. Nincs tovább! Mindössze 38 évesen távozik az élők sorából. Életének virágkorában. Épp erre a korra már megalapozottá válik az ember élete. Átlagosan túl vannak a családalapítás, lakásépítés gondjain, s megfelelő munkahelyük van és nagyocska gyerekeik. Ki tudja, hogy melyik hiányzott ezek közül őneki? Vagy talán mind együtt? Ki tudná megmondani, miért nem volt megelégedve az élettel, miért idegenedett el attól, s miért vált céltalanná számára az élet?

Most a legjobb talán az lenne, ha nem is szólnánk semmit, hanem csak néma csendben búcsúznánk, hiszen van épp elég fájdalom, és a szavak sebeket téphetnek fel azoknak lelkében, akik semmiről sem tehetnek, és akik mindenre számítottak, csak erre nem. Valamit mégis mondani kell. El kell mondanunk, hogy mennyire szomorúak vagyunk, letörtek, megdöbbentek, és nem is értjük, hogy mi történhetett.

Meghalt a ti anyátok, ennek a családnak szíve, lelke, s most gyász tölt el benneteket. Ebben a szomorúságban a türelmes Jób szava jut eszünkbe: Tudom, hogy Megváltóm él, s a végső napon felkelek a földből, és ismét körülvétetem bőrömmel, és saját testemben látom meg az Istent.” Évtizedek távlatából hangzanak e szavak felénk, és alkalmat adnak arra, hogy három irányba nézzünk: a fájdalmas jelenre pillantsunk, szólaltassuk meg a dicsőségessé váló múltat, és idézzük fel a reményteljes jövőt.

70 éves korában véget ért N testvérünk élete és egyben szenvedése is. Hiszen már több, mint egy éve ágyban fekvő, súlyos beteg, s egy év alatt hányszor kellett megfordulni a betegágyban, ha van hozzá egyáltalán erő, s hányszor sóhajt fel a beteg: Jaj Istenem, segíts! 1. A szenvedés egyetemes emberi jelenség az eredeti bűn óta. Isten ugyan meg akarta kímélni az embert a szenvedés minden fajtájától, de az emberiség ezt a külön ajándékot eljátszotta a bűn által. Azóta általános a betegség, a szenvedés a fájdalom. A szenvedő Jób is ezt hangsúlyozta:„Az asszony szülöttje, az ember, rövid ideig él, kínja azonban van jóllakásig.” (14,1) A szenvedések nem kis része magáétól az embertől, az emberi felelőtlenségből, szenvedélyekből, egymás iránti gonoszságból származik. Sok-sok boldogtalanságot okozunk egymásnak. Nemcsak a háborúságokra gondolok, hanem a családi békétlenségekre is. Mennyi szenvedést meg lehetne spórolni, ha jobbak lennénk! Még a betegségek is nehezebben érnének el bennünket! Igaz, vannak elkerülhetetlen kopások, öregedések, amelyeket nem nagyon lehet kikerülni.

1. „Sírnom kell és zokognom…” - énekeljük a temetési énekünkben. Sírás szorongatja torkunkat most, és összeszorítja szívünket. Megrendülve állunk meg e koporsó mellett, hiszen tisztességben megőszült, szorgalmas munkás apa fekszik e koporsóban. Hosszú betegeskedése nyomán már várható volt ez a perc, mégis úgy ért bennünket a hír, mint az áramütés: váratlanul és megbénítva bennünket. Igen! Bár ő egyre készült és készen is volt az útra, mert testi és lelki orvost is hívatott magához újra és újra, és a szentáldozásban a múlt héten is magához ölelte Jézusát, mégsem gondoltuk, hogy a búcsú perce ilyen hamar elérkezik.

Ez a 77 év valójában már szép idő, mégis szomorúak vagyunk, mert itthagyja bánatos özvegyét, gyermekeit, rokonait, barátait. 1. És itt hagyja ezt a szép magyar földet, s a földi életet miden örömével együtt. Emberi életünknek alapvetően istenszeretetre kell épülnie. És vele párhuzamosan a hazaszeretetre is, amiben benne van annak a darabka földnek a tisztelete, ahol élünk. N bácsi korosztálya már az utolsó képviselője ennek az eszménynek, akiknek az életében összeforrott, ötvöződött és összefonódott ez a kettő: Isten és a hon szeretete, és benne a tájnak, a földnek a szeretete.

1. Szeretem a 90 éves bácsikat. Talán azért is, mert nagyapáim jutnak eszembe, akik szintén hosszú életűek voltak, s ők tanítottak a munka szeretetére. A föld szeretete, a gazdálkodás fortélyai és az állatok kedvelése mind tőlük ragadt rám. Nagyanyám pedig imádkozni tanított. Kevés beszédű, bölcs öregember volt. Káromkodni sosem hallottam. Pedig mindenki kerül szorult helyzetbe. Szmirna püspökéről, az idős Polikárpról mondják, hogy a pogány helytartó felajánlotta neki:„Káromold az Istent, s akkor szabadon engedünk!” De az öreg püspök így válaszolt:„Ennyi időt értem, még sosem hagyott cserben! Hogyan tagadhatnám meg az én Megváltómat és Uramat?” Meg is halt ezért a hitéért. Akik ilyen nagyapák mellett növekszenek, azok közel kerülnek az Isten országához.

1. Nem értjük. Megdöbbenve állunk a koporsó mellett, földbe gyökerezett lábakkal, és nem érjük, mi történhetett. Hogyan vált visszavonhatatlan valósággá N halála! Nem érjük! Hisz vidám természetű, és fiatal ember volt, aki szerette az életet. Mindig előttünk van derűs, mosolygós arca, ábrázata. Nevetve nézett szembe az élet bajaival. És semmi jel nem mutatott arra, hogy ilyen gondolatokat hordoz magában. Nem értjük, mert szorgalmas ember volt, munkabíró. Szinte sugárzott belőle a tettrekészség. Megfelelő, jó szakmát választott magának és szerette azt, amit csinált. Mint fiatalember nagy lelkesedéssel építette saját jövőjét és mindig tervezett, alkotott. Munkájához melyre volt szüksége, hát épített egyet. Felszerelésekre és beszerezte magának. Meg nem állt a munkában, örökké tevékenykedett. Aki ismerte, nagy jövőt jósolhatott neki, hogy milyen jó mesterember, hogy bedolgozza magát a szakmába, és biztos jövőt teremt magának és családjának.

és látom a koporsóban nyugvó isteni képre teremtett szépségünket elhervadva, s dicsőség hagyottan, emberi alak, s ékesség nélkül. Így énekeljük, s mennyire átérezzük ezeket a szavakat most, amikor e fiatalembert temetjük. Mert mivé lett isteni képre teremtett szépsége? Itt volt gyermek, s játszott a többi gyermekekkel. Itt járt iskolába, és nem is oly rég senki sem gondolta, hogy ennyire hamar összetörik ifjúsága. Mint Isten képére és hasonmására teremtett ember, s mint ifjú szép volt és vidám tekintetű, s most minden szépségét elveszítette. Kifosztotta őt a halál. Ez a mi fájdalmunk! Édesanyja mindent megtett érte, amit egy anya tehet a fiával. Szűz Mária „pólyába csavarta és jászolba fektette” gyermekét - ez az anya is így gondoskodott: bölcsőt készített neki, jászol helyett, és takarót, élelmet, ruhát biztosított számára. Mindehhez sok jó szót, amilyet csak egy jó anya adhat gyermekének. Mégis szomorúság jutott osztályrészül neki.

Ennek a hosszú téli időszaknak a végén, mielőtt a tavaszi virágok kinyíltak volna, meghalt N testvérünk. A mi Istenünknél örök tavasz van és gyümölcstermő nyár, nincsenek fagyos napok. A Biblia természeti képeket használ ennek illusztrálására. Eszerint az Élet Folyója mellett van az örök boldogság, ahol szüntelen virágoznak és minden hónapban teremnek a fák. Ez a szüntelen, véget nem érő örömnek és boldogságnak a jelképe. Isten gyermekei tehát oda tartanak: a jelen világ teléből az örökös tavasz világába. S ez az egyetlen lehető vigasztalásunk most, amikor 56 évesen megy el testvérünk.

Fáradt ember állt meg halottak napján a sírnál a pislákoló gyertyák fényénél. A sírhantok között mindenfelől feltört a gyászos, síró, kérő ének, de ő nem énekelt, csak állt egyenesen. Lábai, végtagjai meg-megremegtek, s csak nézett merőn a női sírhantra, s a mellette levő üres sírhelyre. Könny nem folyt a szeméből, de ahogy meg-megremegett, elárulta, hogy mély fájdalom járja át a szívét. Ez a kép maradt meg róla emlékezetemben, a szenvedő ember képe. A gyermek kacagását nem láttam, és nem is láthattam ragyogni a szemében. A felgyűrt ingujjú férfival sem találkoztam benne, csak a hazaérkezőt ismerhettem meg, s ebben az életszakaszban ilyennek találtam, szenvedőnek.

Mindnyájunkat megdöbbentett a hír, hogy meghalt testvérünk, hiszen egy örökmozgóember volt, piros arcú és egészséges. Mint akiben egy belső motor van, amely nem hagyja nyugodni, s nem hagyja leülni és tétlenkedni. Ki látta őt a kapuban ülni és pipázgatni? Még a gondolat is annyira nevetséges, hogy kimondhatatlan és elképzelhetetlen az ő esetében. Mert belső énjével egyszerűen ellenkezett a tételség, lustaság és dologkerülés.

Így értelmezhetjük Jézus mondását: Ó, te szorgalmatos Márta! Nemcsak a munka van a világon. Nemcsak a test. Nemcsak az étel és ital. Lelkünk is van, s a lelkeket is táplálni kell, különben képességeink elsatnyulnak. Eligénytelenedünk, s lesüllyedünk a kérődzők színvonalára. Ezért boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mint a kiszáradt föld, amely megrepedezik és szomjazza a nyári esőt. Egy a szükséges - szól hozzánk is Jézus. És ez az egy, s egyben a legfontosabb a célba érésünk, lelki üdvösségünk.

A házszenteléskor azt mondta a férje, hogy majd látogassam meg a feléségét, amikor ő szól. Sajnos azonban erre a találkozásra már nem került sor, mert hirtelen kórházba vitték, s hamarosan be is fejezte életét. 1. De az Úristen számon tartja a szándékot is, az akarást is. Akkor is ha a végrehajtásra már nincs időnk és lehetőségünk. Mert a mi Istenünk a szíveket és veséket vizsgáló Isten, aki belát a szív legbensőbb érzéseibe, rejtekeibe is, és ismeri gondolatainkat is. Ismeri bűnbánatunkat, és elfogadja azt. Még akkor is, ha csak sóhajtásként hangzik fel a betegágyon a nagybeteg kebeléből a feléje reppenő ima, amelyben szeretet van, ragaszkodás, hűség, Isten felé fordulás.

Mit gondoltok, hányszor mondhatta el életében Borbála testvérünk az Üdvözlégy Máriát? Hányszor sóhajtott fel Mária felé:„Asszonyunk Szűz Mária! Imádkozzál értünk bűnösökért, most és halálunk óráján.” Azt gondolod, hogy égi anyja, aki hallgatta ezt a sok könyörgést, nem tette könnyűvé halála óráját? De igen! Hiszen kedden még ebédet főzött. Kedves és derűs mosolyával szólt: Gyere András, kifőtt az ebéd. Ami szerdán és csütörtökön következett, azt már öntudatlanul vészelte át. Abból már semmit sem érzett. Többet szenvedtek miatta hozzátartozói, mint ő maga. Könnyű, jó halállal ajándékozta meg őt a Mennyei Atya.

Kedves öreg mamát veszítettünk el személyében, aki, ím 87 évesen visszaadja lelkét Teremtőjének. 1. Mekkora volt a hite? S mekkora az Isten iránti ragaszkodása? Öregen is, megtörten is sietett a templom felé, amíg csak tehette, s bírta erővel. Példát adva ezzel a lankadóknak, fiataloknak, erőseknek, akik jó erőben is, indok nélkül is elkerülik Isten házát. Ilyen hitű asszonyok neveléshez évszázadok kellenek, nem is csak évtizedek! Először is kell egy olyan korszak, amely kedvez a vallásosság alakulásának az emberek lelkében. Be kell látnunk, hogy a mostani évek még mindig nem olyanok!!! S kellenek, persze, olyan édesanyák, mint amilyen N néni anyja lehetett, és olyan családok, mint amiben ő felnevelkedett. Ismerhettem a testvérét is, ezért is ennyire egyértelmű ez számomra. A mostani anyukák nem olyan iskolába jártak és nem is olyan levegőt szívtak, hogy több vagy sok N nénihez hasonló hitű asszony nevelődhetne ki a kezük alatt.

Ő sem gondolta még pár napja, hogy így lesz ez. Bízott abban, hogy felerősödik a kórházban, aztán visszaengedik, s még sokáig élhet családja körében. S családja is ebben reménykedett. De nem így történt! Mi az ami megnyugtató a nyugtalanságban? 1.Elsősorban az, hogy N. teljesítette családapai kötelességét. Hiszen becsülettel fölnevelte fiait, kedves felesége oldalán. Sokat dolgozott és küzdött a családjáért, mint munkás ember. Ki tudja, hányszor indult munkába? Hányszor vette nyakába a tarisznyát, s a munkaruhát magára, hányszor tért haza fáradtan, mint aki kidolgozta magát? Hűséges munkásembernek bizonyult. Becsülettel ledolgozta a munkaidőt, egészen a nyugdíjazásáig. S úgy reménykedett, hogy szép, hosszú élete lehet családja körében, és élvezheti munkájának gyümölcsét.

Az Üdvözítő Jézusnak nehéz volt a keresztje, és fel sem bírta volna vinni egyedül a Golgotára. Az isteni gondviselés azonban segítséget küldött mellé Cirenei Simon személyében. Simon épp a mezőről jött két fiacskájával. A gyerekek kicsik voltak, éhesek és sírósak. Apjuknak mégis vinni kellett a keresztet, mert a katonák parancsnoka így rendelkezett, s nem volt menekvés. Ez a vonakodás azonban csak ideiglenes volt. Csak percekig tartott, hisz Simon hamar rájött, hogy kinek is segít, s máris egyre nagyobb örömmel cipelte a nehéz keresztfát. De a jutalom sem maradt el: az Úristen megáldotta Simont még gyermekiben is. Az egész család kereszténnyé lett, Jézus követője, sőt a hagyomány szerint mindkét fiúból püspök lett. Istennel szemben tehát senki sem lehet nagylelkű, mert Ő megelőz minket a nagylelkűségben: még gyermekeikben, utódaikban is megáldja a neki szolgálókat.

Sok-sok betegség, szenvedés után a mi N testvérünk is elment, de hazatalált, hogy itt nyugodjék hazai földben. Várta őt már régóta férje ebben a sírban, akitől olyan nehéz volt megválnia. Kérte, hogy most is ide hozzák a messziből, hogy együtt lehessenek, és testük együtt pihenjen, és Isten irgalmából lelkük is találkozzék. 1. Két nyolcas jelöli életének idejét. A 8-as szám a számmisztika és a zsidó hagyomány szerint is tökéletes szám, mert van benne valami végtelenségre utaló, amennyiben megszakítás nélkül körbe lehet menni vonalain a végtelenségig. Ezért ez az örökkévalóságot is jelölheti. Ha pedig két 8-as van egymás mellett, és 88-nak olvassuk, akkor ez már valóban szép idő és hosszú életnek mondható emberi élet. Bizonyára N. is meg volt vele elégedve és nem kívánt többet belőle. Az örökkévalóságnak a jele lehet ez a két 8-as, melyre meghívott bennünket Istenünk. Mert a testünk ugyan fáradékony és elkopik, mint minden más anyagi. A lelkünk azonban szellemi valóság. Csak Isten pusztíthatná el. Ő azonban ezt nem teszi, hanem meghívott bennünket egyenesen szent országába, boldogságába, örökké fenn maradó országába, ahol már nincs fájdalom, sem aggódás, sem sóhaj, de végtelen élet, öröm és boldogság. Ahogy az Úr Jézus tanította: „Mindaz, aki énbennem hisz, nem hal meg mindörökké, hanem átmegy a halálból az életbe”

Hófehér ruhába öltözteti egyházunk a papot fényes héten még a koporsó mellett is, mert a húsvéti öröm, Jézus feltámadásának fénye átragyog még a nagy szomorúságunkon is, és átalakítja fájdalmunkat is. Remény ad nekünk reménytelenségünkben és elkeseredettségünkben, s megpróbál megörvendeztetni a feltámadás jó hírével. Az énekek is különleges húsvéti énekek, amelyek ilyenkor felhangzanak.

Még sohasem volt a beteges embernek akkora reménye a gyógyulásra, mint napjainkban Európában és nálunk. Rendelőintézetek, jól felszerelt kórházak, orvosok és ápolónők sokasága áll a betegek rendelkezésére. Mégsem gondolhatjuk komolyan, hogy a betegséget, szenvedést és halált ki lehet szorítani emberi világunkból. Nem számíthatunk arra, hogy eljön a nap, amikor mindenki egészségesen tölti el a maga 80-100 esztendejét, s aztán könnyű álom keretében költözik át a túlvilágba. Ez a paradicsomi állapot volt, amit elvesztettünk ősszüleink bűnei miatt réges-régen. Azóta mindnyájunknak számítani kell arra, hogy komolyan megbetegszünk, és talán éveken át szenvedünk és természetesen meg is halunk. N testvérünk a szenvedés kelyhét ím, fenékig kiürítette. Nehéz és hosszadalmas betegséget kellett elviselnie. Mert hiába vett körül bennünket a Mennyei Atya áldott friss levegővel, neki mégis alig jutott belőle: kapkodva, fulladozva lélegzett.

„Nagy a mi Urunk és nagy az ereje, és nincsen szó, mely elégséges volna az ő csodatételeinek magasztalására.” Ezek a megpróbáltatások húsba vágóak voltak. Egymás után mentek el mellőle, akiket szeretett. Csak az utóbbi 10 évben: elveszítette unokáját, vejét, legény fiát. Kell ennél több fájdalom? Kell még nagyobb csapás? Úgy tűnik, hogy a keserű poharat fenékig kellett kiinnia. Ezt csak tetőzte végső szenvedése, betegsége, amely nagy fájdalommal, csillapíthatatlan kínnal járt.

Temetés és temetés közt különbség van! Mert más és más élet után elhalt emberek fekszenek a koporsóban. Egyik féle temetésre csak kíváncsiságból mennek el az emberek közül sokan, a hozzátartozók pedig kényelmetlenül érzik magukat, mert tudják, hogy az elhunyt nem sok jót tett életében. — A másik koporsó mellet viszont a legmélyebb fájdalom szaggatja az emberek szívét, ha kicsi árvák kenyérkeresőjét temetik. — Van aztán olyan temetés is, amelyre részvét mellett jól eső érzések között megy el az ismerős. Olyan temetés, amelyen nyitott szívvel , kitárt lélekkel énekelhetjük a temetési énekeket, tudva, hogy az lehunyt megérdemli azokat. Olyan temetés, mint ez is, amikor a jelenlevők is úgy állhatnak meg, mint tanulók. Mint tanulók, úgy állunk meg József t. koporsója mellett.

Türelemmel viselt hosszú szenvedés után ment el a mi N.-ünk. Régóta gyengélkedett, az utóbbi időben azonban csordultig megtelt a keserű pohár, amit ki kellett innia. 1. Ennek a türelmességnek roppant nagy jelentősége van későbbi sorsa szempontjából. Hiszen szenvedéseinket szüntelen fel kell ajánlanunk Istenünknek. Amint Jézusunk fel is hívja a figyelmünket erre: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát minden nap, vegye fel keresztjét, és kövessen engem.” Kis Szent Terézről olvassuk, hogy egy nővér, aki kételkedett Teréz különleges türelmességében egyszer nagyon sok boldogságot vélt felfedezni az arcán, szinte sugárzott. Amikor erről kérdezősködött, akkor Teréz ezt válaszolta: „Éppen nagy fájdalmaim vannak, és azon fáradozom, hogy a keresztet szeressem és magamhoz öleljem”.

Szép időt ért meg. Ennél több már nem is hiányzik földi embernek, ami fölötte van csak szenvedés és fájdalom, amint a Biblia utal rá: „Az ember élete 60 esztendő, ami fölötte van, csak fáradság és fájdalom.” Sokáig élt, pedig látszólag nem volt fényes élete. Egyetlen gyermekeke még kicsi korában meghalt, s ő mások segítésére adta magát. Mégpedig jó szívvel tette és teljes odaadással. Ezért becsülték gazdái. Ez is azt mutatja, hogy nem élhetünk magunknak, mert azért nem jár semmi jutalom Istennél. Csak mások szolgálatára és javára érdemes élni.

Most igazán elmondhatjuk, hogy sok szenvedés, sok-sok fájdalom után ment el tőlünk János testvérünk. Ugyan ki nem szánhatta meg őt, akiben lélek van? Még talán a kőszívű embernek is megesett rajta a szíve ezekben a végső időkben, hiszen előbb a lábát veszítette el, és így kellett élnie éveken át, majd pedig hosszú hónapokig tartó, kínszenvedéssel járó betegségbe esett, amelyet nem tudnak az orvosok gyógyítani, és szörnyű fájdalmakkal jár. Csak a fájdalmakat lehetet némileg enyhíteni. Eleinte még reménykedett ő, hogy a műtétje miatt van fájdalma, s ez majd elmúlik. De rajta kívül bizonyára mindenki tudta, hogy csak addig élhet, amíg ez a betegség fel nem emészti a tartalék erőit.

Milyen messze van tőlünk a holtak világa? Hány másodperc szükséges mindahhoz, hogy oda jussunk? Bizony nagyon kevés! Néhány másodperc is elég. Kiváltképp közlekedési baleseteknél válik nyilvánvalóvá, hogy akár egy vidám, nevetgélő társaság egyszerre, észrevétlen, hány másodperc alatt már a holtak országában találja magát. A mi Károly testvérünk nem ilyen hirtelen ment el. Jóllehet régóta gyengélkedett, s egy törékeny termetű, megtört ember volt, mégis úgy éreztük, hogy a halál ellopta őt közületek.

Fájdalmas a búcsúzás, mert akit szeretünk, attól nehéz a válás, már akkor is, ha szép időt élt, s annyi időt kapott, aminél többet nem is kívánhatott. 1. A kereszt szomszédjában élt. Eszünkbe jut Szent Ilona császárnő, aki a keresztet megkerestette a Golgota hegyén. S hogy mint találta meg a három keresztet az ásatások során, s hogyan választották ki, hogy melyik a Jézus keresztje. Különben a pogányok egy Vénusz szobrot állítottak a Jézus keresztje helyére és 180 éven át ott volt azon a helyen, hogy még véletlenül se tisztelhessék a keresztények. Ám Isten gondviselése folytán éppen ez jelentett segítséget abban, hogy évszázadokkal később, mégis felkutathassák azt a helyet, ahol a mi Urunkat keresztre feszítették. Így a császárnő utasítására, aki már maga is kereszténnyé lett, meg is találták a három keresztet, amely a Golgota hegyén állt. A három közül pedig az egyiknek olyan rendkívüli csodatevő ereje volt, hogy amelyik betegek hozzáérintették, az nyomban meggyógyult.

Megöregedve, rokkantan, betegen hagyta itt felségét élete párja 4 éve, hogy a ti szeretetek éltesse tovább, és körötökben oltalomra találjon. Ilyenkor jut eszünkbe a nagy igazság: 1. „Isten nem késik, nem siet.” Igen, saját sorsunkban hamar visszakapjuk azt, hogy öregjeinkkel hogyan bánunk minden napunkban. Mert éppen ez az egyik irgalmassági cselekedet, amit az Úristen nagyon számon tart, hogy mennyire becsüljük meg az öregeket. Hisz az öregek már gyengék, s második gyermekkorukat élik, és éppúgy rászorulnak a gondoskodásra, mint a gyermekek. Nincs is más a parancsok sorában, amihez Isten külön jutalmat fűzött volna, mintegy prémiumként, csak a negyedik parancs:„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú és boldog életű lehess a földön.” Az ígéret annyira kézenfekvő, hogy magyarázni sem kell: hosszú és boldog életben reménykedhetnek a szülő-tisztelők. Persze, nem volt mindig öreg N testvérünk. Két fiacskáját egyformán nagyon szerette és becézgette, és szíve szakadt meg, amikor Pál fiát elveszítette. Most tűnik fel egy reménysugár, hogy Istennél újra rátalál, amit szívből kívánunk neki.

1. Hazatért. „Itt születtem én ezen a tájon...” - írja a költő. N visszatért ide, ahonnan élete elindult, ahonnan ősei származtak, ahol bölcsőjét ringatták, s ahol kedves férjével élt 75 éves koráig. Visszatért ide, ahol templomba járt, s megtanulta Istent szeretni. Csak vendégként élt Pesten, hiszen az öreg fát már nehéz átültetni, mert nehezen szokja meg új környezetét. Kettős érzés járja át szívünket: fájdalom a búcsúzás miatt, s remény a hazatalálás okán. Fájdalom, hogy meg kell válni tőle gyermekeinek, unokáinak, rokonainak, akik szerették. Az édesanyától, aki először kulcsolta imára kezüket, s aki maga után vonzott gyermekit a jó úton. Mert az édesanyák szeretetet hordoznak szívükben, és ez rendkívüli ajándéka Istennek. Sőt, Isten életéből egy parányi szikra. S milyen édes ennek az íze a kisgyerek számára: az anyukák ölelése, becézgetése, az a sok-sok csók, amit gyermekikre raknak, tűzdelnek, mintha fénye csillaggal akarnák őket kitüntetni, ékesíteni. Szemük csillogása, ajkuk gyakori mosolya a biztos jel, a szeretet jele, amiben sosem lehet tévedni.

33 éves korában hunyt el N testvérünk, s ez nagy fájdalom. 1. Igaz, az Úr Jézus is 33 élvig élt. Ő egy nagyon kedves, szelíd, imádságos gyermekkor, egy tevékeny férfikor és nagyon nagy jelentőségű 3 éves tanítói munka után halt meg a kereszten. Munkásságával mint istenember megváltoztatta az egész földet. Tanítása iránymutató volt és marad minden nemzedék számára, és kegyelmével ma is olyan belső erőt sugároz millióknak, amely mindannyiunk számára nélkülözhetetlen. Sőt még a halála is megváltó erejű halál volt.

"Hol vannak a rokonok és barátok?" - énekeljük. Feleségével és gyermekeivel együtt 12 unokája, 14 dédunokája és sok rokona indul el, hogy tőle búcsút vegyen. 1. András testvérünk november 1-jén éjjel halt meg. Így halála mindkét nevezetes naphoz kötődik. Egyrészt mindenszentek napjához. Ezen a napon a nyugati katolikus egyház mindazokra emlékezik, akik már a mennyben vannak. Azokra is, akikről külön-külön nem esik szó az egyházi ünnepeken. S azokra a milliókra is, akik boldog örömmel veszik körül Istent szent országában. Azokra, akik lelkendezve mondhatják: Megérte! A hűség, a kitartás, a sok-sok ima, szenvedés elnyerte méltó jutalmát.

1. Félidőben halt meg. Legalábbis a 90 évesekhez képest. A nyugdíjkorhatár előtt is 15 évvel, a 65 évesekhez képest kétharmados időt élve megy el. Ez azt jelenti, hogy mintegy 20 év mindenképpen elmaradt az életéből, amit testi felépítettsége felől még élhetett volna, minthogy erő, szívós ember volt. Mondhatnánk azt is, hogy ennyivel szegényebb lett. Ennyi évvel. De valójában nem tudjuk felmérni helyesen helyzetünket, mert nem látunk túl a földi lét határain. Mert az igazi gazdagság ott kezdődik, ahol az ember célba ér, vagyis eljut Isten végtelenül boldog örök hazájába, a mennyországba. Az örökkévalósághoz képest viszont 10-20 esztendő semmiség. Legyen ez vigasztalásotokra!

Legutóbb még a templomban találkoztunk vele. Látszott a viselkedésén, hogy milyen szívesen jött kedves templomába és hogy milyen öröme telik benne, hogy ott lehetett az imádkozók, éneklők soraiban. 1. Eszünkbe is jut erről az Úr szava: „Mária a legjobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle.” Mária és Márta testvérek voltak. S amíg Márta csak sürgött, forgott a konyhában, hogy megvendégelje az Úr Jézust, Mária hallgatta őt. Ezen Márta felháborodott, hogy ő csak magában dolgozik, testvére pedig ott üldögél Jézus mellett. S kérte Jézust, hogy szóljon neki, hogy segítsen. Jézus előbbi szavai azt is jelentik, hogy a mi Mária testvérünk is „a legjobb részt választotta,” amikor a templomba járt, ott imádkozott, énekelt.

Váratlanul halt meg. Előző nap, még körüljárta kis birodalmát, régi otthonát, ahol életének küzdelmes éveit töltötte, majd visszatért lányáékhoz, ahol ezt a telet töltötte. Elsétált másik lányához is, mint aki végső búcsút akar venni. Mintha érezte volna, hogy ez lesz az utolsó találkozás, és nem lesz több alkalma, hogy felkeresse szeretteit.

Úgy ért bennünket a halálhír, mint a villámcsapás, amely hirtelen jön, s nincs hová menekülni előle, s amely félelmetes kárt okoz. Így ment ki az erő a halálhírre belőlünk. Mérhetetlen szomorúság telepedett lelkünkre, mint a sötét felhő, és fájdalmunkban ordítani szerettünk volna. Csakhogy ezzel nem segítünk a helyzeten. Kusza gondolatok kavarognak bennünk: vérbe mártva, gyászban megfürödve. Legjobb lenne talán összeszorított fogakkal némán állni és engedni, hogy a fájdalom átjárja minden tagunkat és tisztítson bennünket, elgondolkodtasson, hogy levonhassuk a tanulságot. 1. Mégis szólni kell! Szólni kell, mert nem egy magányos öreg ment el. Nem a 102 éves asszony, akit most köszöntöttek a gyerekek. Nem egy magatehetetlen elhagyott ember, hanem a fiatalasszony, aki nemrég szülte harmadik gyermekét. Ez a kisgyerek majd mindenkinek elmondja, hogy nem ismerte az anyját, hogy sose hajolt az ágya fölé, hogy megnevettesse. Sose becézgette, babusgatta, s nem mondta: aranyosom. Elmondja majd, hogy nem az anyja tanította beszélni, járni, s nem mondta neki: gyere kicsim, gyere! Nem ő tanította imádkozni és dolgozni, s a legcsodálatosabbra, a szeretetre sem az édesanyja vezette rá. Nem ő törölte le könnyeit, amikor az élet kegyetlen volt hozzá, s nem ő vigasztalta meg ezernyi apró fájdalmában. Pedig az anyai csók jobban gyógyít, mint a sok fájdalomcsillapító.

Íme itt vagyunk hát N testvérünk koporsójánál. Itt állnak, akikben gyönyörködhetett életében. S ahogy ránézünk a gyászolókra, úgy érezzük, hogy beteljesült a Szentírás szava: Íme, így áldatik meg az ember, ki az Urat féli.” Az esküvőjén kapta azt az ígéretet elhunytunk, s mindnyájan tanúsíthatjuk, hogy ő igyekezett megmaradni az Úr félelmében. Istenfélő, vallását gyakorló, buzgó ember volt, akihez sok hasonlóra lenne szüksége a közösségnek, hogy meglapozott legyen a családoknak és egyáltalán az egész nemzetnek a sorsa. Mert a kocsmákra és a kocsmás életre - és ezt szeretném kihangsúlyozni - nem lehet családot alapítani és építeni, annál inkább lehet viszont a vallásos életre. Közben magunkra is gondolunk. Ez a hirtelen halál megdöbbent bennünket. Lehet, hogy az én utam is ilyen lesz? Még a búcsúzásra sem lesz időm? Akkor meg legfőbb ideje, hogy összeszedjem magam, és Istenemnek éljek. Legfőbb ideje, hogy megkérdezzem: mi is itt a végleges? Mi az, ami Isten előtt is érték és maradandó?

Nem panaszkodhatunk, mert szép időt élt N., az emberi kor végső határához közel halt meg. Nem is biztos, hogy nagy öröm ennél tovább élni, amikor már sok a betegség, gyengeség, panasz, fájdalom. Köszönettel tartozunk a Mennyei Atyának ezért a szép, hosszú életért. 1. Ott lehettünk betegágyánál... a kórházban, amikor végzetes agyvérzését kapta, s részesülhetett a végső szentségekben. Ez nem kis dolog, főként, ha figyelembe vesszük, hogy ebben a községben az elmúlt évek átlaga szerint az elhunytak 40 százaléka nem részesült a betegek kenetében, úgy mentek el, szentségek nélkül. Itt, ahol bármikor kéznél van a pap. Csak egy telefon, egy üzenet, s a pap hamarabb odaér, mint a mentő!

Ti mindenestre mindent megtettetek, ami tőletek telt. Idejében orvoshoz fordultatok, és eléjutottatok egészen Budapestig. Nem sajnáltátok a fáradságot, sem az anyagiakat a siker érdekében. Hány napot és éjszakát töltöttetek idegenben, hogy a gyermek közelében lehessetek! Mennyi átvirrasztott éjszaka! Mennyi izgalom! Mennyi gyötrelem: látni, hogy szenved! Látni, hogy napról napra gyengébb, s helyzete egyre reménytelenebb. Hallani az orvosoktól a lesújtó véleményt: nincs tovább remény, nem tudunk többet tenni érte!

Anyák napja éjjelén halt meg. Azon a napon, amikor ezerszámra érkeznek a dísztáviratok, üzenetek, telefonhívások. És ezerszámra kerekednek fel a gyerekek, hogy személyesen köszöntsék édesanyjukat. Ki tudná megmondani, hogy hány csokor készül e napra? Mennyi virágot adnak el a virágboltokban? És mennyi kerül elő a házi kertekből? A köszöntők között ott vannak a kis óvodások is: Mit is skandálnak? „Zúgja az erdő, susogja a szellő, üzenik az ágak, lombok, légy te mindig nagyon boldog, Édesanyám, Nagymamám!” N néni gyermekei is így érkeztek a koporsóhoz: csokorral. Csak ezek a csokrok most ünnepélyesebbek, különleges alkalomra készültek, és koszorúknak hívjuk őket, mert a végső búcsúnak a jelképei. A jelentésük azonban ugyanaz: légy te mindig nagyon boldog, Édesanyám!

Még az időjárási frontok is hatással vannak az ember közérzetére. N testvérünk a hirtelen jött felmelegedésben halt meg. Szép, hosszú életet élt. Ami mögötte van, nem kevés. Az emberi életkor végső határát közelíti. 1. Jutalomnak szánta Isten ezt a szép hosszú életet? Talán éppen megküzdött, nehéz sorsáért kapta ajándékba? Tény, hogy szinte az özvegyasszony típusává vált. Hiszen házassága első évtizedét leszámítva egész életét így töltötte. Már 52 éve meghalt a férje, és ő így egy életre odaajándékozta magát Istenének, gyermekei nevelésének, unokáinak. Tehetett-e jobbat ennél? Így mindenképpen megérdemli a jutalmat, főként, ha előlegbe kapta Istentől.

A halál megrohanta népünket ebben a nyálkás, ködös időben, amikor se hideg, se meleg nincs, és nehezebb a légzés is a betegek számára. Emiatt halt meg N testvérünk is, mert nem volt elég levegője. Tüdejének hörgői meghibásodtak, és asztmás betegség alakult ki a szervezetében. Volt már ő így máskor is, amikor oxigénpalack volt rákapcsolva, és csak úgy tudták megmenteni. Úgy tűnik, most is ilyen segítségre szorult volna. Szomorúnak tartjuk szegénységünket, mert ilyen betegség esetén a háznál is kellene lenni ilyen oxigénpalacknak, hogy fulladásos roham esetén rá lehetne kapcsolni a betegre, amíg kórházi ápolásban nem részesül. Mindebből az érződik, hogy még élhetett volna, ha kezelésében részesül. Hiszen még csak 62 éves volt.

1. Keresztfelmagasztalás napjára halt meg testvérünk. Templomunkban a tetrapodon, a csókoló asztalkán ott pihen a feldíszített, „kivirágzott” kereszt, mint annyi sok-sok éven át, amikor még N néni is eljárt oda és csókjaival illette a keresztet. Hányszor hódolt előtte énekszóval: „A te kereszted előtt leborulunk, Urunk, és a te feltámadásodat dicsőítjük.” De ott vannak a keresztek az útfeleken is. Utcáink végén. Nemcsak nálunk. Sok országban még gyakoribbak az útszéli keresztek. Ausztriában, Dél-Tirol egyik plebániája területén 160 útszéli kereszt van. S ezek elsősorban nem a környezet szépítésére készültek, hanem Jézusunkra emlékeztetnek bennünket, s egyben meghívnak, hogy mi is kövessük az Üdvözítőt a kereszt útján.

Ki tudná lemérni a ti fájdalmatok nagyságát? Ki tudná? Ha lenne ilyen műszer, a mutatója teljesen kilengne, jelezve a megdöbbenést, amit éreztek. 1. Hiszen a mi N testvérünk erős, életrevaló kedves emberként élt közöttünk. Reggelenként, amikor munkába ment és megölelte feleségét és két fiacskáját, a biztos hazatérés reményében ment el minden nap. S napközben, amikor kitartóan dolgozott a munkahelyén, s hallgatta a traktor egyenletes pöfögését, s láthatta munkájának eredményét, gyakorta gondolt övéire, akikért dolgozott férfias keménységgel, s úgy gondolta, hogy erős keze még sok-sok éven át védelmet nyújt családjának. Semmiben nem szenvednek hiányt majd, mert nem szűnik meg fáradozni értük. S most ezek az erős, munkás kezek lehanyatlottak, s nem nyújtanak védelmet többé. Egyáltalán nem fáradoznak már értetek.