A napokban olvastam, hogy egy Rajna menti városban, Düsseldorfban a villamos elütött a több gyermekes, munkás édesapát. Ítéletidő volt, amint mondani szokták. Orkánszerűen süvített a szél, esett az eső. A holt tetem ott feküdt az úttesten, mellette, ráborulva nagy lánya siratta. A fájdalom átjárta gyermeki szívét, ezért mit sem törődött a viharos idővel, sem a körülállókkal. Atyjának véres kezét magához húzta, s elborította csókjaival, s újra meg újra hangos sírásba tört ki. „Apám, te olyan jó voltál hozzánk, hogy lettek ezek a kezek, melyek olyan sokat dolgoztak értünk, most egyszerre ilyen vér-vörösek? És vidám arcod, melyre oly szívesen néztünk, hogyan lett ilyen halovány? És ezek a kedves, jóságos szemek, ó mily hűségesen, reménykeltően néztek ránk, mikor munkából hazatértél. De most már sosem térsz vissza közénk!”