Karácsonykor Jézus Krisztus földre, jöttére emlékezünk. Nem tudjuk, hogy pontosan melyik napon hozta világra az Ő emberi testét Mária, de ez teljesen mindegy is. Mindenesetre van egy nap, amikor különösen hálát adunk ezért. Az igazi az lenne, ha naponta megköszönnénk a karácsony csodáját. Hogy mikor történt, annál fontosabb az, hogy miért. Miért volt szükség arra, hogy a láthatatlan Lélek-isten magára vegye a mi emberi testünket, és eljöjjön ide közénk?

Karácsonykor Jézus Krisztus földre, jöttére emlékezünk. Nem tudjuk, hogy pontosan melyik napon hozta világra az Ő emberi testét Mária, de ez teljesen mindegy is. Mindenesetre van egy nap, amikor különösen hálát adunk ezért. Az igazi az lenne, ha naponta megköszönnénk a karácsony csodáját. Hogy mikor történt, annál fontosabb az, hogy miért. Miért volt szükség arra, hogy a láthatatlan Lélek-isten magára vegye a mi emberi testünket, és eljöjjön ide közénk?

A szokásos énekünk helyett hallgassunk meg most egy ősbemutatót. Dietrich Bondhoeffer német evangélikus lelkipásztor volt, a XX. század egyik legtehetségesebb európai protestáns teológusa. Huszonévesen már a dogmatika és etika professzora. Részt vett egy Hitler-ellenes összeesküvésben, letartóztatták és a háború utolsó napjaiban, 1945. április 9-én agyonlőtték. Viszonylag sokáig volt börtönben, onnan írt egy szép hitvallást a mennyasszonyának. Ezt a verset Dóka Zoltán evangélikus lelkész, lefordította magyarra. Vízi István református lelkész írt hozzá egy nagyon szép dallamot, és Draskóczy László, gyülekezetünk orgonistája ezt a dallamot feldolgozta kórusra. A Palló Imre Énekkar először most nekünk adja elő ezt a művet. Csak néhány sort hadd olvassak belőle, hogyan készül egy hívő ember a halálra, egy XX. századi vértanú. Harminckilenc éves volt, amikor kivégezték.

Ma a virágvasárnapi történetnek nem egyetlen részletét szeretném elemezni, hanem tekintsük át röviden az egész szenvedéstörténetet, beleértve a virágvasárnapi eseményeket is, és vegyünk észre egy óriási különbséget Jézus és az Ő ellenségei között. Mi jellemezte ezeknek a sorsdöntő eseményeknek során a mi Megváltónkat és az Ő ellenségeit? Roppant jellemző ez, és nagy kérdés, hogy melyikhez állunk mi közelebb. Jézus ellenségei ekkor már teljesen beszűkült tudattal csak arra összpontosítottak, hogy Jézust el kell tenni láb alól. Egyetlen cél vezette őket, bármiről volt szó, mindig ez jutott eszükbe: Jézust meg kell ölni. Mégpedig lehetőleg a nagy pászkaünnep előtt. Mivel azonban tudták, hogy népszerű, ezt titokban, csendben (Károli olyan szép fordítja azt a nehéz görög szót: zenebona nélkül) akarták végrehajtani.

Akik a Bibliaolvasó kalauz szerint olvassuk a Szentírást, karácsonytól húsvétig a Máté evangéliumát fogjuk olvasni. Több mint száz napon keresztül ennek az evangéliumnak a mondatai lesznek a mi lelki táplálékunk. Ezért gondoltam arra, hogy egyszer ne csak egy-egy kicsi részletet elemezzünk ebből a csodálatos bibliai könyvből, hanem hogy legyen rálátásunk, próbáljuk meg ma este az egész könyvet szem előtt tartva megnézni, hogy mi ennek a legfőbb mondanivalója. Mi volt a Szentlélek parancsára az evangélista célja, mi az a néhány fő szempont, amire mindig figyelnünk kell, akárhol nyitjuk ki ezt az evangéliumot, és akkor minden részlete is nagyobb gazdagsággal nyílik meg előttünk, és talán az összefüggések is világosabbá lesznek a számunkra.

Akik a Biblia információit igaznak tartjuk, hisszük, hogy Jézus Krisztus kínhalála után a harmadik napon testben feltámadt, sokaknak megjelent, utána még negyven napig együtt volt tanítványaival, akkor, pedig egy felhő eltakarta Őt szemünk elől, és az óta senki nem látta. Nem is fogjuk látni addig, amíg másodszor nagy dicsőségében visszajön majd ítélni élőket és holtakat. I. Mindezt természetesen a hitével veheti komolyan mindenki. Ugyanakkor viszont éppen húsvét ünnepén szem szabad elhallgatnunk, hogy Jézus feltámadásának a ténye semmivel sem gyengébben dokumentált történeti esemény, mint az ókor bármely másik történése. Mondok erre néhány példát. Augustus császár, aki Jézus idejében uralkodott i.e. 12-9 között foglalta el kicsiny hazánknak azt a részét, amit akkor Pannóniának hívtak. Honnan tudjuk ezt? Senki nem volt ott közülünk, nem vették videóra. Az események megtörténte után valaki, valamikor leírta, és a történészek ma ezt tényként kezelik. Ilyenkor szokott így kezdődni a mondat: mint tudjuk... és jön az állítás. Vagy ha egy kicsit régebbi, de közismert eseményre gondolunk, mint tudjuk i.e. 333- Pasarét, 2007. április8. Cseri Kálmán ban Nagy Sándor Issos mellett legyőzte a perzsákat. Senki nem látta közülünk, mégis ha szó van róla, senki nem kételkedik ebben.

A mai napon az Úr Jézus Krisztus szenvedésére és kínhalálára emlékezünk. Azt vizsgáljuk meg most Isten igéjének a világosságánál, hogy mennyit kellett neki szenvednie, miért kellett szenvednie, és aztán egy kicsit részletesebben majd arra figyeljünk, hogyan szenvedett a mi Urunk? 1. Miben állt Jézusnak a szenvedése? Többször volt már szó arról, hogy az Ő egész földi élete egyetlen folyamatos szenvedés volt. Kezdődött a testetöltéssel, amikor otthagyta a mennyei dicsőséget, mert csak így lehetett rajtunk segíteni, magára vette a mi emberi természetünket, testünket, annak minden nyomorúságával együtt. Aztán folytatódott azzal, hogy mindvégig körülvette Őt valami egészen felfokozott kicsinyesség, értetlenség, gyanakvás, rosszhiszeműség, irigység, féltékenység, gáncsoskodás, hitetlenség. Egész végig ellenszélben végezte a megváltás munkáját.

Ezt a húsvét előtti vasárnapot azért nevezték el virágvasárnapnak, mert amikor Jézus Krisztus ezen a napon egy kis szamár hátán bevonult Jeruzsálembe, az emberek zöld ágakat szórtak elé az útra örömükben. A Jézusról szóló sorozatunkban ma Jézus haragjáról lesz szó. A virágvasárnapi történetben ugyanis két olyan részlet is van, amit szívesen emlegetnek azok, akik szeretnék a mi Urunk Jézust lehúzni arra az alacsony szintre, amelyiken mi vagyunk. Kezdettől fogva van ilyen törekvése az Isten ellen fellázadt embernek, hogy próbál Jézusnak olyan gyarlóságokat tulajdonítani, amik reánk jellemzők, Őreá nem, hogy így aztán hivatkozhassék arra, hogy ha még a szelíd és kedves Jézus is ilyen hibákat vétett, akkor mennyivel érthetőbb, sőt megbocsáthatóbb az a mi esetünkben.

A virágvasárnapi események leírásából megtudjuk, hogy Jézus együtt vonult a Jeruzsálembe igyekvő zarándokokkal a nagy ünnepre, a pászkaünnepre. És amikor már távolról meglátta a szent várost és a templomot, akkor sírva fakadt. Sokakat meglepett ez, hiszen a tömeg már útközben ünnepelt. Éltették Jézust, mint Messiás királyt, és ünneprontásnak tűnt a sírása. Nem értették az okát. Miért sírt Jézus? Elmondja itt röviden, de konkrétan. Azért sírt, miközben mindenki más ujjongott, mert látta népének elesett lelki állapotát. Azt a felszínes vallásosságot, ami mögött nem volt semmi. És látta mindannak a sok istentelenségnek, amit elkövettek, a következményeit is. Itt leírja, hogy hamarosan jön az ítélet. "Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat, de most már el van rejtve a szemed elől." Valami véget ért. Vége az Isten kegyelmi idejének. Eddig lehetett és kellett volna felismerniük és elismerniük Jézust annak, akinek kijelentette magát, és akinek az Atya is kijelentette sokak füle hallatára, de nem tették ezt. Eddig kellett volna rádöbbenniük, hogy mit csinálnak és mi lesz annak a következménye, de a nép nem látta a következményt, nem akartak változni, és semmin változtatni. Sokan voltak akkor is, akik siránkoztak az állapotok miatt. Csak más dolog siránkozni és sírni. Mi a különbség?

Az utóbbi években minden újévi istentiszteleten valami bátorító, biztató, a reménységünket megalapozó ige üzenetére figyeltünk. Nagy szükségünk is volt erre, és nagy szükségünk van mindig erre. Ezen a nyomon indultam el most is, és közben a történt, amit Spurgeon, a nagy angol igehirdető, aki szeret képekben beszélni, így ír egy helyen: rám ugrott egy ige, és letepert. Miközben kezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne röviden és a valóságnak megfelelően összefoglalnunk, hogy mit várhatunk az újesztendőtől. Mi-minden várhat ránk, s ugyanakkor, ha bármi megváltozik is, legyünk bizonyosak abban, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz, és legyünk bizonyosak abban, amiről tavaly ilyenkor szólt az ige, hogy az Úr uralkodik, hogy Isten kezében tartja az események irányítását. Ő minden helyzetnek Ura és benne feltétel nélkül bízhatunk - amikor próbáltam összeszedni azokat az igei üzeneteket, amikre nekem is szükségem van egy ilyen ismeretlen új esztendő elején, Isten egyszerűen elém hozta ezt az igét, és nem tudtam tőle szabadulni. Ebben Isten nem közvetlenül újévi biztatást ad nekünk, hanem újévi programot.

Az a Tamás, akiről itt olvastunk, Jézus Krisztus tizenkét tanítványa közül volt az egyik. Szokás őt hitetlen Tamásnak is nevezni és elítélni, éppen a most hallottak miatt. Csakhogy ne feledjük el, hogy ő volt az, aki elsőként kimondta teljes meggyőződéssel ezt a nagy horderejű hitvallást: "Én Uram, és én Istenem!" Vagyis, hogy Jézusban maga a mindenható Isten van itt közöttünk. És tudjuk róla a hagyomány szerint, hogy később Indiában hirdette az evangéliumot és vértanúhalált halt Jézusért. Mit tanít nekünk ezen a szép ünnepi istentiszteleten ennek a tanítványnak a története? Azt, amit az imént így énekeltünk: Amint vagyok, - nincs semmi gát, Kegyelmed mit ne törne át. Vagyis hogy Jézus Krisztus irántunk való mentő szeretete előtt nincsen elháríthatatlan akadály. Mi meg tudjuk nehezíteni az Ő munkáját, esetleg tudjuk azt késleltetni is, ellenállhatunk neki, közömbösek maradhatunk, de Ő ettől teljesen függetlenül, végtelen türelemmel, érthetetlen szeretettel és minden akadályon diadalmaskodó isteni teljhatalmával megmenti azokat, akiket akar. Kimenekít a pokolból, a hitetlenségből, a lelki magányból. Mi mutatja ezt ebben a történetben? Egy kicsit közelebbről ismerkedjünk meg Tamással. Sok mindent tudott Jézusról, de itt derül ki, hogy mégsem ismerte Őt igazán. Évekig hallgatta Pasarét, 2008. április20. Cseri Kálmán tanítását, de nem vette komolyan. Nem is emlékszik rá, hogy Jézus többször megmondta, hogy fel fog támadni. Ott élt Jézus közelében, de nem volt vele igazi személyes kapcsolata. Ezen a húsvét utáni találkozáson hullik le a hályog a szeméről. Szinte a homlokára csap, ó én ostoba! Ez az, amit eddig nem vettem komolyan. Ez az, amit nem hittem. Mi-mindent elkerülhettem volna, ha hiszem, amit Ő mond. De itt már teljes bizonyosság lesz a szívében, hogy Jézus az, akinek mondta magát, és elhangzik a hitvallás: "Én Uram, és én Istenem!"

Isten kegyelmében reménykedve ma és jövő vasárnap arról szeretnék szólni, hogy mi történt közvetlenül az Úr Jézus feltámadása után. Mit tett Ő még aznap, amikor feltámadott, és mit tett egy héttel azután. Az evangéliumok három-három találkozást jegyeznek fel erről a két napról. Ma az első hármat vegyük sorra, tehát ami azon a napon történt, amikor Jézus feltámadt. Az egyikre hajnalban, a másikra délután, a harmadikra este került sor. a) Hajnalban, amint olvastuk magdalai Mária ment ki Jézus sírjához, és azt nyitva és üresen találta. Ez annyira megdöbbentette őt, hogy hirtelen szóhoz sem tudott jutni, és csak arra gondolt, hogy valaki elvitte onnan Jézusnak a holttestét. A feltámadott Krisztus ott állt közvetlen mögötte, de Mária nem ismerte fel Őt. Sőt arra gondolt, hogy valószínűleg a kertész, és ezért - mint olvastuk - azt kérte tőle, mutassa meg, hova tette a holttestet, ha ő vitte el. Jézus a nevén szólította Máriát, és akkor ismerte fel őt. Leborult előtte és imádta a dicsőséges Urat. Jézus, pedig azonnal feladatot adott neki: menjen el a tanítványokhoz és mondja meg nekik, hogy Jézus feltámadt a halálból. Ez történt hajnalban.

Múlt vasárnap azt kezdtük vizsgálni, hogy mit tett Jézus közvetlenül feltámadása után. Láttuk, hogy még azon a napon több kétségbeesett, szomorú, reménytelen embernek megjelent és gyógyítgatta az életüket. Hajnalban találkozott magdalai Máriával, délután a két csüggedt emmausi férfival, este pedig megjelent tanítványai közösségében. Mindig Ő kezdeményezte a találkozást, és mindig valami olyan ajándékot adott azoknak, akikkel együtt volt, amire éppen a legnagyobb szükségük volt. Mindnyájuknak adott igazi, tőle való örömöt, és adott valami szép feladatot, küldetést. Ma három újabb találkozásról olvastunk. Ezekre egy héttel Jézus feltámadása után került sor. Mind a három egy-egy olyan fontos kérdést tesz fel nekünk, amikre őszintén válaszolnunk lehet és kell. A Tamással való találkozáson keresztül azt kérdezi a mi Urunk, hogy mit hiszünk. Amikor ismét megjelent a tanítványok közösségében, akkor arra kellett válaszolniuk: mit tesznek, meg ez a nagyon hétköznapi kérdés is előjött: mit eszünk? A harmadik esetben Péterrel Pasarét, 2008. április 6. (vasárnap) Cseri Kálmán beszélgetve az derül ki: mit viszünk magunkkal sokszor egy életen keresztül, pedig nem kellene azt cipelni.

Ebben a néhány mondatban Péter apostol Jézus Krisztus tanítványainak a lelki fejlődését írja le. Három szóhoz köti ezt: születés, növekedés és szülés. Azzal kezdődik az új élete mindenkinek, amivel a fizikai életünk kezdődik, hogy a világra jöttünk, a születéssel, azután egy egészséges csecsemő és lelki csecsemő is növekszik folyamatosan, míg végül ő maga is elér a szülőképes korba, és továbbadja azt az életet, amit ő is úgy kapott. Azt olvastuk itt: "mint most született csecsemők, a hamisítatlan tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek", és a végén pedig azt olvastuk, hogy adjátok tovább azt az igét, ami titeket is új életre segített. Azért fontos, hogy világosan lássuk a Bibliának ezt a tanítását, mert akkor tudjuk pontosabban felmérni, hol tartunk lelkileg. Mert ha egészséges a lelki életünk, akkor abban fejlődésnek kell lennie halálunk pillanatáig. Csak az tud fejlődni, aki tudja: honnan hova kell megérkeznie. Hol van most, és mi az a cél, amit megközelíthet. Mit mond ez az ige és az egész Szentírás erről, hogy lelki értelemben mit jelent a születés, a növekedés és a szülés? 1. Mit olvasunk a születésről? Néhány verssel itt előtte, az első fejezet végén azt mondja az ige, hogy képmutatás nélkül szeressük egymást, mint akik nem romlandó, Pasarét, 2008. Cseri Kálmán hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által. (1,23). Vagyis Isten igéje az élethordozó; akinek a szívébe belehull Isten igéje és befogadja az illető azt az igét, ott egy új élet kezdődik el.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásának az ünnepén. Ma arra a kérdésre keressünk választ a Szentírásból, hogyan történt az Úr Jézus halottaiból való feltámadása? Ragaszkodjunk szorosan a Szentírás szövegéhez, akkor nem tévedünk el az emberi képzelődés tévútjaira. Cseri Kálmán Azt olvastuk itt, hogy vasárnap hajnalban ez a két asszony kiment ahhoz a sírhoz, amelyikbe péntek délután Arimátiai József és Nikodémus elhelyezték az Úr Jézus holttestét. Amíg ott álltak, nagy földrengés támadt, és az Úr angyala jelent meg a mennyből, aki elhengerítette a nagy kőlapot, amivel lezárták a sír bejáratát, és ráült. Közben azok a katonák, akiket előző nap kivezényeltek, hogy őrizzék a sírt, hogy oda senki be ne mehessen, úgy megrémültek, hogy olyanok lettek, mint a holtak. És mi történt akkor? Az Úr Jézus kisétált a sírból, mivel most már nem volt előtte akadály? Vagy megállt a sír bejáratánál, mint annak idején Lázár, mivel nem tudott járni azoktól a gyolcs leplektől, amikbe Arimátiai József kegyelettel begöngyölte az Ő holttestét? Nem. Jézusról itt egyáltalán nincs szó. Sőt, az angyal azt mondja az asszonyoknak: nincs is itt, mert már feltámadt.

A Bibliából tudjuk, hogy feltámadása után a negyvenedik napon az Úr Jézus kivitte tanítványait egy hegyre, néhány fontos dolgot mondott még nekik, megáldotta őket, és eközben arra lettek figyelmesek, hogy felemelkedik a földről, és egyik pillanatról a másikra jött egy felhő, ami eltakarta Őt a szemük elől. Jézus visszament a mennybe. Azóta senki nem látta Őt, és nem is fogja senki Őt látni, amíg eljön majd nagyhatalommal és dicsőséggel az Ő második eljövetelekor ítélni élőket és holtakat. Tanítványai, pedig itt maradtak pásztor nélkül, vezető nélkül, program nélkül, védelem nélkül. Elkezdhetnénk sajnálni őket. Nehéz korban, sok ellenségtől körülvéve, szegények, Jézussal mindent elveszítettek. Az Úr Jézusnak ebből az imádságából azonban, amit szoktak főpapi imának is nevezni, kiderül, hogy egyáltalán nem maradtak szegények azok, akiket Ő itt hagyott. Mérhetetlenül gazdag hagyatékot hagyott rájuk. Pasarét, 2007. május 17. Cseri Kálmán Ebben a részben többször ismétlődött az, hogy "nekik adtam..." Jézus itt földi munkáját befejezve számot ad az Atyának. Olyan kedves és szép az a mondat az elején, hogy "Atyám, én elvégeztem azt a munkát, amit rám bíztál, hogy elvégezzem..." És ezt követően sokszor egymás után mondja, hogy "nekik adtam..." Kiknek? Azoknak, akiket az Atya néki adott, az elhívottaknak, akik benne hittek akkor és hiszünk azóta is. És mit adott nékik? Hosszú felsorolásba kezdhetnénk most, de csak néhányat szeretnék ezek közül a kincsek közül említeni.

Pál apostolnak Timóteushoz írt első levelét olvassuk most egyházunk útmutatója szerint. Az apostol ebben a levélben is hangsúlyozza, hogy az egészséges keresztyén életben folyamatos növekedés van. Ennek három szintjét különbözteti meg, és ez a gondolat végig vonul az egész Újszövetségen. Így mondta itt: először Krisztus könyörült rajtam, azután egyre több jele van annak, hogy Krisztus él bennem, utána, pedig azon kapom magam, hogy Krisztus megment másokat is általam. Rajtam, bennem, általam.

A múlt héten diákokkal beszélgettünk arról, hogy mi változik meg abban, aki találkozik Jézus Krisztussal. Vagyis ha egy nem hívő ember előtt megnyílik Jézus személyének a titka, felismeri és elismeri Őt, mint Megváltóját és Urát, akkor ez milyen változást idéz elő az életében. Azt mondtuk, hogy egyebek között azt, hogy az ilyen ember számára megváltozik a személyes névmások sorrendje. Mert általában úgy gondolkozunk, ahogy tanultuk is, hogy a személyes névmások sorrendje ez: én - te - ő. Aki azonban Jézust megismeri, benne hisz és elkezd neki engedelmes életet élni, annak a sorrend így alakul: Ő - te - én. Mindnyájan úgy születünk, hogy önmagunknak vagyunk a legfontosabbak. A gyerekeknél még ez megbocsátható, néha egyenesen szükséges is, csakhogy ki kellene ebből nőni, de ez nem sikerül. Én-uralom érvényesül minden ember életében. Ha az én akaratom teljesedik, az Pasarét, 2008. március21.(nagypéntek) Cseri Kálmán én kívánságaim megvalósulnak, az én kényelmem biztosítva van, akkor rend van a világon - így gondolkoznak sokan. Én szeretném megkapni azt, amire vágyakozom, én ne legyek beteg, engem hagyjanak békén, sőt dicsérjenek meg legalább olykor-olykor és ismerjenek el. Ezután következik esetleg a te, de viszonylag szűk körre korlátozva. Mert aki nekem rokonszenves, azzal barátkozom. Aki engem szeret, elfogad, megbecsül, annak a társaságát keresem, vagy egyenesen, ha megéri, barátkozom vele - mondta egy kisgyerek a napokban. - Ha nekem megéri. Még a te-vel való kapcsolatunkat is az én határozza meg.

Hallgassuk meg az énekkar szolgálatát. Az Újszövetség több helyen együtt említi Jézus halálának és feltámadásának a jelentőségét. Ez tulajdonképpen egy esemény. Például ezt írja a Római levélben: Krisztus meghalt a mi bűneinkért, és feltámadt a mi megigazulásunkért. Két kórusművet hallunk most. Az első: Butler műve, inkább Jézus kereszthalálának a jelentőségéről szól, amikor ujjong azon, hogy "megváltva a Bárány szent vére árán" mit jelent. Megváltva, mily boldogan vallom, A Bárány szent vére árán! Megváltva, mily végtelen áldás, Hogy gyermeke vagyok immár! Megváltva, megváltva! Ó, hála neked, jó Atyám! Kegyelmed oly végtelen gazdag, A szívem csak téged imád. A második: Schütznek a műve, a feltámadott Krisztust dicsőíti: Jézusé a dicsőség, te ki szenvedtél. A keresztnek fáján érettünk kínhalált. Uralkodsz az Atyával fent a mennyekben, Könyörülj mirajtunk. Segíts minket, bűnösöket tehozzád, Segíts minket, bűnösöket üdvünkhöz, Könyörülj mirajtunk. Krisztus irgalmazz, könyörülj mirajtunk. Az első húsvét reggelén általános szomorúság jellemezte azokat, akik Jézus Krisztushoz tartoztak. Júdás már meghalt akkor, kétségbeesésében öngyilkos lett. Péter a keserves sírás után teljes bizonytalanságban volt. Tamás otthagyta tanítványtársait és hazament, részére befejeződött a Jézus-ügy. A megmaradt kilenc tanítvány pedig - azt olvassuk - bezárkózott és rettegve gondoltak arra, hogy esetleg ők is kivégzett Mesterük sorsára jutnak. Az asszonyok sírtak és alig várták, hogy elmúljék a szombat és mehessenek Jézus sírjához. A két emmausi Pasarét, 2008. március23.(húsvétvasárnap) Cseri Kálmán férfiről pedig tudjuk, hogy tele keserűséggel, amúgy férfi módra újra meg újra elemezték mindazt, ami a hét végén Jeruzsálemben történt, keserűen gyászolták Jézust és a hozzá fűzött reményeiket.

Nézzük meg röviden, mikor hangzott el ez, amit most hallottunk, és látni fogjuk, milyen közel van a Szentírásnak ez a régi üzenete napjainkhoz és életünkhöz. Krisztus előtt 587-ben Nabukodonozor babilóniai király elpusztította a kicsi Júda országát, kifosztotta és lerombolta Jeruzsálemet, benne a templomot, és fogságba hajtotta a nép színejavát. Az emberek rettenetesen el voltak keseredve. Az ország értékei idegen kézre kerültek, tulajdonképpen minden tönkrement, amit építettek, és egy diktátor uralma alá került a nép. Senki sem tudta, mi lesz azokkal, akiket elhurcoltak, és hogyan alakul azoknak a sorsa, akik otthon maradtak.

Ez a néhány mondat Mózesről szól, aki i.e. 1400 évvel élt. Abban az időben Isten népe Egyiptomban, rabszolgasorban sínylődött. A fáraó elrendelte, hogy minden zsidó újszülött fiút meg kell ölni, hogy ne szaporodjon a nép. Ugyanolyan gyermekgyilkos idők jártak akkor is, mint ma, csak akkor nyíltan végezték a népirtást, nem manipulálva. Isten különös csodája volt, hogy a kis Mózes életét megmentették. Sőt, mivel éppen a fáraó leánya bukkant rá és megtetszett neki ez a kisgyermek, saját fiává fogadta. Így került Mózes, akinek meg kellett volna halnia a rendelet szerint, az egyiptomi uralkodó udvarába, és lett a fáraó fogadott unokája.

Jézus Krisztus a feltámadása után még negyven napig együtt volt tanítványaival és felkészítette ıket szolgálatukra. A negyvenedik napon visszament a mennybe. A tanítványok, pedig itt maradtak szorongó szívvel, tele félelemmel. Az ezt követı tizedik napon azonban valami különös dolog történt. Egy pillanat alatt egyszerre, úgy magától, eltőnt a félelmük, bátran kimentek az emberek közé és különös erıvel prédikáltak Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának a jelentıségérıl. Olyan erı volt ebben, hogy sokan megvilágosodtak és Jézus tanítványaivá lettek. Luther Márton a reá jellemzı vaskos fogalmazásban ezt írja: pünkösdkor a tanítványok belemarkoltak az ige gazdagságába és szórták gazdagon az életet, támasztó igét. Én sem tudnék úgy prédikálni - folytatja -, pedig én a Szentírás doktora vagyok, ık meg halászok voltak. Nos, ez a pünkösd csodája, hogy függetlenül attól, hogy mik az emberi feltételek, maga Isten munkához lát és az újjáteremtés munkáját igéje, és Szentlelke által végzi, akár halászok által is.

Isten hozta a testvéreket ennek az esztendőnek első vasárnapján, és első istentiszteletén. Amikor ilyen veszélyessé válnak az utak, talán még az elbizakodottak is komolyan veszik, hogy bizony Isten hoz minket, és Ő őriz meg. Adott esetből kifolyólag valahányszor ilyen csúszós úton kell közlekednem, ez a zsoltár jut eszembe: "amikor az én lábam eliszamodott..." (ezt Károli fordítja ilyen szépen) "a te kegyelmed, Uram, megtámogatott engem. És amikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim, a te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet."

Sokan olvastuk kalauzunk szerint az elmúlt napokban ezt a fejezetet az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben. Az első gyülekezet életébe enged bepillantást ez a néhány mondat. Úgy is szokták nevezni: Jeruzsálemi ősgyülekezet. Valami baj támadt ott, és megtudjuk, hogy mi lett ennek az orvoslása. Nyugodtan gondolhatja sok ember magában, hogy van nekünk bajunk most éppen elég. Távol van tőlünk, hogy mi volt kétezer évvel ezelőtt a jeruzsálemi ősgyülekezetben. Az azonban, ami miatt ez a baj támadt, és ahogyan megoldották Isten Szentlelke vezetésével ezt, az példa lehet a számunkra. És egyébként is meg van írva: amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg. Mi miatt volt feszültség már az első gyülekezetben? Azt olvassuk, hogy morgolódás támadt a keresztyének között. Mi miatt morgolódtak? "A görögül beszélő zsidók morgolódni kezdtek a héberek ellen, hogy mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a mindennapi szolgálatban." Az soha nem jó, ha morgolódás támad egy gyülekezetben. Az sok bajnak az oka lehet, és feltétlenül megosztja az egységet. Nekünk, pedig érdekünk, hogy minden közösség, a házasságtól kezdve a családon át a gyülekezetig, a nemzetig minél egységesebb legyen. Mi miatt támadt itt morgolódás, zúgolódás? Tudjuk a Bibliából meg a Szentíráson kívüli iratokból is, hogy a zsidóság hamar szétszóródott. A Földközi tenger medencéjének minden jelentősebb településén voltak zsinagógák. Ezek az emberek, főleg a vallásukat tekintve, megmaradtak zsidónak, de megtanulták annak a népnek a nyelvét is, amely között éltek, vagy még inkább az akkori világnyelvet, a görögöt beszélték. Ők voltak a görögül beszélő zsidók - ahogy itt olvastuk. Akik pedig otthon maradtak, az akkori héber-arám nyelvet beszélő zsidók.

Ma a kenyérről szeretnék beszélni. Két oka van ennek: az egyik, hogy régi hagyomány református gyülekezeteinkben, hogy az augusztus. 20.-hoz legközelebb eső vasárnapon hálát adunk Istennek az új kenyérért. A másik oka: akik bibliaolvasó vezérfonalunk szerint olvassák naponta a Szentírást, az elmúlt héten a János evangéliuma 6. részét olvastuk, amelyikben Jézus egy másik kenyérről tanított, aki Ő maga, s ilyen furcsákat mondott, mint amit most is hallottunk az igéből. Vajon hogyan kell helyesen értelmezni Jézusnak ezt a nehezen érthető tanítását?