Fáradt ember állt meg halottak napján a sírnál a pislákoló gyertyák fényénél. A sírhantok között mindenfelől feltört a gyászos, síró, kérő ének, de ő nem énekelt, csak állt egyenesen. Lábai, végtagjai meg-megremegtek, s csak nézett merőn a női sírhantra, s a mellette levő üres sírhelyre. Könny nem folyt a szeméből, de ahogy meg-megremegett, elárulta, hogy mély fájdalom járja át a szívét. Ez a kép maradt meg róla emlékezetemben, a szenvedő ember képe. A gyermek kacagását nem láttam, és nem is láthattam ragyogni a szemében. A felgyűrt ingujjú férfival sem találkoztam benne, csak a hazaérkezőt ismerhettem meg, s ebben az életszakaszban ilyennek találtam, szenvedőnek.