Íme itt vagyunk hát N testvérünk koporsójánál. Itt állnak, akikben gyönyörködhetett életében. S ahogy ránézünk a gyászolókra, úgy érezzük, hogy beteljesült a Szentírás szava: Íme, így áldatik meg az ember, ki az Urat féli.” Az esküvőjén kapta azt az ígéretet elhunytunk, s mindnyájan tanúsíthatjuk, hogy ő igyekezett megmaradni az Úr félelmében. Istenfélő, vallását gyakorló, buzgó ember volt, akihez sok hasonlóra lenne szüksége a közösségnek, hogy meglapozott legyen a családoknak és egyáltalán az egész nemzetnek a sorsa. Mert a kocsmákra és a kocsmás életre - és ezt szeretném kihangsúlyozni - nem lehet családot alapítani és építeni, annál inkább lehet viszont a vallásos életre. Közben magunkra is gondolunk. Ez a hirtelen halál megdöbbent bennünket. Lehet, hogy az én utam is ilyen lesz? Még a búcsúzásra sem lesz időm? Akkor meg legfőbb ideje, hogy összeszedjem magam, és Istenemnek éljek. Legfőbb ideje, hogy megkérdezzem: mi is itt a végleges? Mi az, ami Isten előtt is érték és maradandó?