Születésünkkel Isten terveinek hordozói lettünk, mint Mária, az Istenszülő Szent Szűz. Kiválasztotta Isten, és nagyszerű feladattal bízta meg: Ő lett a Megváltó édesanyja. Mindent átadott neki, ami hivatásához szükséges volt: Elsősorban a bűntől való mentességet, a szeplőtelen fogantatás ajándékát. Felemelte a szerephez, amit neki szánt. A kegyelem teljességét jelentette ez. Fogantatásától és születésétől kezdve hordozója volt Isten gondolatának.

Gyakran túlzott pesszimizmus áldozataivá válunk. A katolikus hívek számának csökkenéséről szóló beszámolók olyan érzést keltenek bennünk, hogy a helyzetünk végképp aggasztó. A helyi egyházmegyei hetilap legfrissebb számában olvasható egy nemrégen készült felmérés eredménye; amely szerint a belgák többsége (58 %) sohasem imádkozott. Tehát már nem is csak az egyház vagy a Biblia, hanem végső soron maga Isten vált problémássá. De ma a Magvetőről szóló evangélium alapján nemcsak ezen a társadalmi helyzeten, hanem a körünkben kibontakozó új, titokzatos valóságon is el kell gondolkodnunk.

KT! Ha egy ügynök tényleg jót akar vállalatának, akkor valami szembetűnő s első hallásra is megnyerő reklámot csinál neki. Amelyik pártvezető tömegeket akar megnyerni, pártjának jobbik oldalát mutatja a nyilatkozataiban és programbeszédeiben. Jézus viszont nem használ efféle reklámot, vagy csalétket. Nem csinál titkot abból, hogy hová vezeti követőit: „Aki engem akar követni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és úgy kövessen engem.”. Szent Máté szerint ugyan elhangzott erről a teherről az is, hogy „édes és könnyű”, de akkoriban mégis a halálbüntetés eszköze volt. S a programbeszéd másik kulcsszava sem finomabb ennél. Hiszen épp azt az „önmagunkat”, lényünk legmélyét érinti, amelyből soha semmi áron nem szabadulhatunk meg. Bármily távoli társasutazásra is fizet be az ember, gyarló önmagát oda is magával kell vinnie, nem hagyhatja el. S hogy mit kezdjen az ember önmagával, arra sok tanácsot kap. „Valósítsd meg önmagad!” – mondja a pszichológus, a lélekbúvár. „Éld ki önmagad!” – bíztat a világ élvezeteire az életművész. „Neveld magad!” – hangoztatják az önnevelés alapelvét a pedagógusok. „Fejezd ki önmagad!” – bíztatnak a művészek világi vezetői. „Ismerd meg magad!” – hangoztatja a filozófus. Jézus Krisztus viszont egészen mást mond: „Tagadd meg magad!”. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét érte és az evangéliumért, az megmenti azt. Mert mit adhat az ember lelkéért cserébe?

„Örvendezzünk és vigadjunk azon.” - Ezekkel a szavakkal fogalmaztuk meg a sztichirában a mai ünnep lényegét. Öröm és vigadozás napja ez. Még az ünnepi antifónánk is erről beszél.:" Örvendezzetek az Úrnak minden föld."

Jézus apostolokat választ ki és hív meg szolgálatára, hogy őket küldve újabb tanítványokat nyerjen meg magának. Így aztán közvetve, mindenki felé szól kiáltása: „Jöjjetek, emberek halászává teszlek titeket, jöjjetek, kik elfáradtatok és terheltek vagytok, én felüdítelek titeket, kövessetek, mert én vagyok az út, az igazság és az élet”. Másutt pedig küld: menjetek! Szavai egyetemesek, mindenkire vonatkozók, számunkra is mondanivalót tartalmaznak.

Mit várnak tőlünk az angyalok? - Erre a kérdésre válaszoljunk meg ma! Röviden azt mondhatnánk: hitvalló életet. Mert ők is kiálltak Isten mellett, és kitartottak megkísértésük, próbatételük idején - szemben a rossz angyalokkal.

A lelki életnek vannak csúcspontjai és hullámvölgyei. A legnagyobb hullámvölgy vitathatatlanul az elhagyatottság. Aki Istentől elhagyatottnak érzi magát, annak magányára nincs orvosság, nincs vigasztaló biztatás. Ilyesfajta vigasztalhatatlan csüggedést látunk az apostolok arcán a mennybemenetel ikonján. Az ünnepi ikonon megszokott nyugalom helyett ezúttal csak zavart olvastunk ki az apostolok tekintetéből. Testtartásukból, gesztusaikból, tanácstalan kérdő tekintetükből. "Mi lesz most velünk?" _ Most egyszerre eltűnt az, akit legjobban szerettek, s aki egyedüli támasz volt számukra. Hogyan folytatódik most már az élet? Mi lesz most már ezekből a kincsekből, melyek átvételére 3 éven át együtt készültek? A tanácstalanság indokolt mindazoknál, akik egyszerre Istentől elhagyatottnak, árváknak érezték magukat s világukat. Mert az apostolok világa Jézus eltűntével egészen sivár lesz.

Kórházakban járva döbbenünk rá az igazságra, hogy mit is jelent a Lélek, s hogy mit jelent a lélegzet hiánya. Meglepő módon akkor figyelünk fel igazán, amikor a beteg már zihál. Amikor megkezdődik a mesterséges lélegeztetés vagy előkerül a lélegeztető készülék., akkor kezdünk igazán fölfigyelni életünknek erre az alkotóelemére. A hiányzó Lélek idézi fel bennünk a teremtéstörténet szavait: "Isten a föld porából alkotta az embert, s orrába lehelte az élet leheletét."

Ma szép programot kapunk az imént elhangzott tropárból: "Ma, igazhitű népek, fényesen ünneplünk, megárnyékoltatva, Isten Anyja, a te eljöveteled által és a te legtisztább képedre tekintvén, szívtöredelmességgel mondjuk: Födözz be minket a te drága védőlepleddel, és szabadíts meg bennünket minden bajtól, kérvén a te Fiadat, a mi Krisztus Istenünket, hogy üdvözítse lelkünket.” Érdemes most szóról szóra végig ízlelgetni ezeket a sorokat, hogy megtaláljuk bennük ünneplésünk drága titkát.

Pünkösd után egy héttel a mindenszentek vasárnapját ünnepeljük. Miután állhatatosan kértük a Szentlélek leszállását, most megbizonyosodhatunk állandó jelenlétének első gyümölcseiről "Mint a teremtények első zsengéit mutat be néked a mindenség áldozatul az istenfélő vértanúkat" - fogalmaztuk meg ezt a mai kontákban azzal a szóval, amely a latin szövegekben "primitia”-ként szerepel. A természet primőr terméseként, az első zsengeként nem a hagymát, retket, és cseresznyét visszük hálaadásként, hanem azt a sok-sok, szentet, akikben az Isten kegyelme fogant meg és termett.

Lázár Ervin "Szegény Dzsoni és Árnika" c. könyvében megütötte a fülemet egy mondat. Arról van szó, hogy minden rosszban van valami jó... stb., s a kislány rákérdez: "És abban, hogy Vincze Jenő bácsi meghalt a szomszédban, abban mi a jó? – Semmi – hangzik a válasz. – Az fenékig rossz." Hát ez a mondat ütötte meg az én fülemet – különösen, ha ezt a mai evangéliumot is hozzáolvasom. Ti is biztosan megéreztétek már, milyen kegyetlen dolog a halál. Megáll a szív, a "motor", és nincs tovább. S akit szerettünk, nem látjuk többé, nem simogat, nem kacag ránk, nem szól hozzánk többé. Ti is voltatok már temetésen, nektek is halt meg már hozzátartozótok, ti is igazat adtok hát Lázár Ervin szomorú kijelentésének: a halálban nincs semmi jó. "Az fenékig rosszÉn mégis azt mondom: csak félig mondja ki az igazságot, aki csupán a szomorúságot látja. . A mai evangélium arról számol be, hogy Jézus visszaadja egy fiatalember életét. - Azt már hallottuk, hogy Jézus úr a teremtés erői felett.: vihar lecsendesítése, stb. Azt is olvastuk, hogy úr a betegségek fölött.

Kis ügyért senki sem adja oda az életét. Amikor a mártírok emléke előtt levett kalappal megállunk, könnyen rátalálhatunk arra az eszmére, amelyért ÉLETÜKET adták ezek a vértanúk. Ma Keresztelő Szent János véres feje van előttünk. Heródiás leánya kezében, és ugyan mi az eszme, mi az a nagy ügy, amiért ez a nagy próféta nem sajnálta vérét ontani, fejét odaadni.

Bev.: A gazdag bűne nem a jó termés, nem a takarékosság, nem a jó gazdálkodás. Hanem a megelégedettség, a szűklátókörűség, és a gyakorlati ateizmus. Jézus példabeszéde sajnos folytatható. „Volt egy gazdag ember”. Kezdi Jézus a példázatot, mi pedig kezdhetnénk úgy, hogy:

Éjfél óta diadalénektől zeng és fényárban úszik a templomunk. Mióta Jézus sírjától szétterjedt a gyertyafény, újra meg újra énekeljük: „Ma mindenek beteltek világossággal: az egek, a föld és az alvilág. Ünnepeljék tehát az összes teremtmények Krisztus feltámadását, melyben megerősödnek.” — Ezt a csodálatos húsvéti örömöt és világosságot erősítette meg bennünk az evangélium, Szent János kezdő mondatai. — Ősi hagyományaink szerint ilyenkor az egész evangéliumi előszót felolvassák az eredeti görög nyelven is, hogy ezzel is kiemeljék az evangélium egyetemes voltát. Ma azonban elégedjünk meg ennek néhány sorával.

K. T! Nagyböjt első vasárnapján a negyedik evangéliumból hangzik el a Jézus megkeresztelését követő rész. Szent János három csodálatos találkozás leírásával mutatja be azt, hogy milyen emberként tét vissza Jézus a Jordán melletti pusztai böjtölésről. Először saját meghívását írja le: hogyan követték Jézust, s hogy maradtak Jézusnál egy délután. „Másnap megint ott ált János két tanítványával. Mikor látta, hogy Jézus közeledik, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya”! Az ifjú János evangélista és András barátja félszegen érdeklődni kezdett a Mester tartózkodásai helye iránt: „Mester, hol laksz”? Jézus azonban tüstént eloszlatta András és János gátlásosságát: „Gyertek, nézzétek meg!”. A negyedik evangélista, még 6 évtized multán is úgy emlékszik ennek az első meghívásnak az időpontjára, mint a korosodó házastársak az első találka pillanatára. „Elmentek vele, s aznap nála maradtak. A tizedik óra körül járhatott.” (Jn 1, 39)

Emlékszel, mit kérdezett az írástudó Jézustól: "Mester, melyik a főparancs a törvényben?" (Mt 22,36) Közben a szeme előtt megjelent az a sok-sok parancs, amelyet ők számon tartottak, mintegy 613 törvény, kisebb-nagyobb parancsok, és már előre élvezte magában, hogy egész biztosan nem tudja Jézus kiválasztani ebből a sokból a legfontosabbat, és így szaván fogja Őt. Ám az Üdvözítő válaszol: "Az első és egyben legfőbb parancs: Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből... Szeresd felebarátodat, mint saját magadat." (Mt 22,37) - "Ó, Urunk - kérdezhetnénk -, miért ez a legfontosabb?" - Mit mondhatnánk rá mást, mint hogy azért, mert egyrészt ez magában foglalja a többit, másrészt pedig egy egész életre szóló feladatot tűz elénk.

Csaknem 2000 éve történt már a nagy esemény, s mégis mintha ma volna. Legalábbis a környezetünk erre emlékeztet. Akkor néhány csalódott halászlegény próbált visszatérni az előző munkájához vagy célt adni életének. Most egész országunk szomjazik igazságra és küszködik hasonló kétségbeeséssel. A keresztény Magyarország reménye szertefoszlott, s a legtöbb közösség magára hagyatott lett. Talán a csüggedés idejébe léptünk. Tele a világ nyugtalansággal, aggodalommal. Sokan szinte be is rendezkedtek arra, hogy lassú összeomlással, teljes csőddel fenyegessék azokat, akikben még van egy-egy szikra tenni akarás. Divatba jött a sötéten-látás, a pesszimizmus. S Egyházunkat sem, kímélte meg ez a kórság. Miután bezártságunk kezd megszánni, olyan zűrzavar vesz minket körül, mint amilyen annak idején alakulhatott ki Jeruzsálemben a magára hagyatott apostoli testületben.

A mai evangéliumban egy embert látunk, aki a szolgája iránti részvétből jön Krisztushoz, szeretettől és részvéttől indíttatva, és azt mondja neki: Szolgám betegen fekszik a házamban, gyógyítsd meg őt! És Krisztus, válaszul az ember hitére, az ember szeretetére, azt mondja: Megyek és meggyógyítom. És itt néhány olyan szó következik, amilyeneket valószínűleg egyikünk se mondott soha Istennek: Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, mondj csak egy szót és szavad elég lesz ahhoz, hogy szolgám meggyógyuljon.

K.T.! I Másfél nap múlva fölcsendül templomunkban a karácsonyi kánon: “Krisztus születik, dicsőítsétek!” Még éppen, hogy elkezdtük a karácsonyi böjtöt, s szívünk máris tele van békevággyal: “Ki a békesség Isten és az irgalmasság Atyja vagy, leküldted nekünk a nagy szövetség békeosztó angyalát...” Épp ezért megdöbbenünk akkor, amikor az Apostol harcra szólít fel e világ kormányzói ellen. Pedig ma az efezusi levél felhívása egészen komoly volt: “Öltsétek fel az Isten teljes fegyverzetét” Krisztus követői még karácsony előtt sem tehetik le a becsület, az igazság és Lélek fegyvereit. Ebben a hónapban az Egyház maga kínálja nekünk a mindnyájunkat gerincessé tevő isteni fegyverzetet, “hogy megtarthassuk állásainkat”. Mert ez a böjt olyan várakozás, mint a katonáé az őrhelyen: feszült figyelmünket az köti le, aki a távolból közeledik felénk. Fülünkben csengenek még a zsoltár szavai: “Lelkem várja az Urat, mint az őr a hajnalt. Sőt, jobban, mint az őr a hajnalt, várja Izrael az Urat!”

Az első evangélista szerint Péter cezáreai vallomása után Jézus ezekkel a szavakkal jelezte előre a szenvedő Messiás sorsát: "Az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvedni, az emberek kezére kell adatnia, s miután megölték, harmadnapra föltámadni." Szent János apostol nem idézi ezt a háromszor megismétlődő jövendölést. Ehelyett a keresztfelmagasztalás előtt vasárnap evangéliumában arról beszél, hogy "ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is fölmagasztaltatnia, hogy aki hisz benne, el ne vesszen" /3,14/ Meglepő módon ebben a keresztfelmagasztalást bevezető szakaszban szó sincs a keresztről. De szerepel itt az első három evangélium jövendöléseiből a "kell" szó, a hogyan kereszthordozó emberektől tudjuk: ez a "kell" maga a kereszt. Akinek nap mint nap hangtalanul tűrnie kell, akinek sugárkezelésre vagy műtétre kell készülnie, s főként akinek meg kell halnia, az tudna és érzi, hogy a kell szóban benne sűrűsödik a kereszt.

Ma rólad beszélünk, sátán. Szent Mihálynak ezen az ünnepén, amikor szemünket az ég felé emeljük, és látjuk szent Mihály fényes győzelmét, s látunk téged, mint villámot az égből leesni. Tekintetünket most kissé rajtad feledjük. No, nem mintha kíváncsiak lennénk rád! Nem mintha vágyódnánk utánad! Nem mintha gyönyörűség lenne veled foglalkozni! Csupán azért pillantunk rád, hogy újra és újra rádöbbenjünk, ki vagy, s annál inkább meneküljünk tőled.

K.T.! Jézus ifjúkorában nagy építkezés kezdődött a Genezáreti tó egyik közeli helységében. Egy hőforrásoktól környezett temető fölé Heródes negyedes fejedelem új fővárost emelt. Koráinak hellén stílusában fölépíttette a stadiont, a fórumot s a fellegvárat, s honfitársai megbotránkoztatására palotáját is telerakta hellén szobrokkal. De miután felépült az új főváros, senki sem akart beköltözni oda: hiszen a zsidótörvény szerint ez a temetőre épült pogány város egyik hétre tisztátalané. teszi az oda belépőket... A városépítő fejedelemnek messze földről kellett hozatnia a jövevényeket, s még lakást is adott a koldusoknak, csakhogy letelepedjenek.

Drámai erejű történetet hallottunk az Evangéliumban: olyan nagy ezeknek az embereknek a bitalma Jézushoz, hogy lebontják még a ház padlását is, hogy betegüket odavihessék, ahol a gyógyulást és segítséget remélnek és várnak. A Názáreti Jézus lábai elé teszik, mert erősen remélik, hiszik hogy menekvés, gyógyulás és segítség ott van, ahol Jézus hirdeti az Igét! Korunknak sok problémája, aggodalma és kilátástalan kérdése megoldást nyerhetne, ha mi is újra megértenénk, hogy kifizetődik annak a háznak a kapuja előtt megjelenni, abba a házba belépni, amelyben Jézus PRÉDIKÁL! Még az is kifizetődik, ha lebontjuk a tetőt – ha esetleg az ajtón nem tudnánk bejutni, hogy eljussunk az örömhírt hirdető Jézushoz.

Az első három evangéliumban a kenyérszaporítás szó szerint egyik az apostolokhoz intézett felszólítással: "Ti adjatok nekik enni." Jézus tanítványai igen megjegezték ezt a mondatot, mely azóta is visszhangzik az egész történelemben. Nemcsak a hajdani zsidó pusztában, hanem a maii sivatag mellet is ezrek éheznek, s ezeket látva Jézus felhívását ma is meg kell hallani: "Nem kell elmenniük: ti adjatok nekik enni! Azt evangéliumból tudjuk, hogy az apostolok nem is próbáltak kibúvót keresni, nem hivatkoztak tápláló és kiadós szentbeszédre, vagy túlvilági kenyerekre: a Mester szava szerint a sok éhes embert nekik kell megetetniük. Összeszedték az útravalóul berakott öt kis kenyeret, a Jézus áldó szavai után megetették, jóllakatták vele a népet. Pedig több ezren voltak. Vajon mi mit teszünk ma, amikor éhezők millióit látjuk a Szahara melletti Fekete-Afrikában, s amikor nemcsak kenyérre, hanem igazra-szépre, őszinte szóra éhező emberek millióit látjuk hazánkban? Eljute hozzánk Jézusnak tanítványaihoz intézett szava: Adjatok nekik Ti.

Nagy Szent Bazil atyánk tanítás szerint háromféleképpen lehet szolgálni Istennek: félelemből, mint rabszolgák, bő jutalom reményében, mint a béresek vagy zsoldosok, s tiszta szeretetből, ahogyan jó barátok, családtagok szokták. Félelemből engedelmeskedik Istennek az, aki megtapasztalta az ő hatalmáét, vagy aki babonásan szeretne elkerülni valamilyen betegséget, csapást, a jutalomért szolgál az, aki állandóan szem előtt tartja azt a boldog örökséget, amelyet Isten a törvény megtartóinak ígért. Tiszt szeretetből csak az szolgál Istennek, aki a Jóistent utánozva önzetlenül és örömmel tesz jót a rászorulókkal. A mai evangéliumban szereplő gazdag ifjú bizonyára nem tartozott a fenyegetéstől menekülő szolgalelkűek közé. Nem kényszeredett hazudott vagy bujkált Isten elől, hanem buzgó kereste a tennivalót, s magától felkereste a Mestert. “Mit kell tennem? tette fel a kérdést, amely ma is annyira izgathat minden jó szándékú embert.

K. T.! Szent Lukácsnak, "az irgalmasság evangélistájának" a legszebb példázatát hallhattuk most. Jézusnak ez a példabeszéde épp abban a pillanatban kapja el az embert, amikor dacosan elfordul Istentől és a maga útját járva, igyekszik az "elpártolás" birodalmába. De a történet nem elsősorban egy fiú tékozlásáról szól, hanem inkább az atyjának a pazar szeretetéről. Az evangélium tragédiát ír le, nem tanmesét ad elő a csavargás átkáról, hanem azt mutatja be, hogy a mennyei Atya mindig vár és visszafogad minket.

Az egyik sűrű erdőben, egy hatalmas fának ágai alatt egy picinyke növény így sóhajtott magában: „engem sosem ér a napfény. Pedig épp bimbót neveltem, és szeretném, ha kivirágozna, de napfény nélkül ez lehetetlen”. Amint így sóhajtott, egyszerre lágy szellő kerekedett, s félre hajtotta a lombokat, és a napnak sugarai beragyogták. Szinte fürdött a napfényben, s nemsokkal később, gyönyörű virág nyílott ki. Íme a legkisebbekre is gondja van az Istennek!

Két beteg embertől ezt a kiáltást hallottuk: "Mi közünk hozzád?" - egészen emberi szavak. S az evangélium szerint mégis gonosz lélektől sugallt szavak ezek. Pedig milyen gyakran elhangzik ugyanez a mi környeztünkben is. Először talán csak a távoli országok lakóira vonatkoztatva: "Mi közünk hozzájuk?" Mi közünk a túlnépesedő kínaiakhoz, az éhező etiópokhoz, a hajléktalanul hazát kereső erdélyiekhez? Aztán a gonosz lélektől sugallt gondolat felülkerekedik a saját közösségünkön belüli kapcsolatban is. Mi közünk az elbocsátott munkásokhoz, a kirúgott iskolatársakhoz, a száraz kenyéren élő második szomszédunkhoz? - Azt a társadalmat, melyhez a közöny ilyen módon jut kifejezésre, mindig a gonosz lélek tartja hatalmában. S ott nem egyszer a családban is eluralkodik ugyanez a mentalitás: MI közöm a te fiadhoz, lányodhoz? Mi közöm az anyádhoz? Mi közöm egyáltalán hozzátok? Az ilyen társadalom legföljebb légióhoz, hadsereghez hasonlítható.

„Mondj igazat, betörik a fejed” - visszhangzik fülünkbe a közmondás Keresztelőö Szent János tragédiáját szemlélve. Az igaz próféta vállalkozott arra, amitől mi , középszerű keresztények mindig ódzkodunk, hogy szemébe mondja a leghatalmasabbnak az igazságot. Amikor a liberális gátlástalansággal házasságot törő királynak a fejére olvasta Isten törvényét, hálátlannak tűnő feladatot vállalt el. Hiszen, aki egy élvhajhász ember életébe bele mer szólni, annak számítania kell a legkeményebb akcióra. S amikor a feslett életű asszony leánya végiglejtette ünnepi táncát, a próféta sorsa végleg megpecsételődött. A kéjnő bosszúvágyónak, Heródes pedig gerinctelennek bizonyult, mert meggyőződése ellen cselekedett. Az áldozatot az utókor akár rehabilitálhatja is, de akkor nem volt senki , aki védelmébe vette volna. Tanítványai is csak halála után jöttek el, hogy a végtisztességet megadják neki . — Esélytelen lenne tehát az igazság, s minden prófétai szókimondás halálra van ítélve?

Kéréssel álltak Jézus elé a Zebedus fiúk: ”Tedd meg nekünk, hogy egyikünk jobbodon másikunk balodon üljön dicsőségedben!” A többi apostol azonnal meg is neheztelt rájuk. Jézus érezte, ha nem lép közbe, szakadás támadhat apostolai között. Ezért összehívta őket, és helyre igazította mindnyájukat: ”Tudjátok, akiket a világ urainak neveznek, zsarnokoskodnak a népeken…köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok!.. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért!” Szolgálni a másik embert! Ezt a feladatot jelölte meg nekünk Jézus! Nem az elsőségre törekedni, hanem az önzetlen készségre és szolgálatra, annál inkább, mert az előbbi veszélyt hordoz magában:” Aki fölmagasztalja magát, megaláztatik..” Szolgálni a másik embert!

Egyik tanítványom megkérdezte: " Te mire gonosz, hogyha a "szeretet" szó elhangzik. S miután elmondtam neki mindazt, amit az emberek közötti szeretetről gondoltam, ő megkérdezte, hogy miért nem Isten szeretetére gondoltam először. De mindnyájunk életében nagy ez a kísértés, hogy a szeretetre csak emberileg gondoljunk. S akkor bizony a mai evangélium követelményét is túl magasnak érezhetjük: "szeresd felebarátodat, mint önmagadat." - Hogyan szerethetném én magamhoz hasonlóan a idegent vagy azt, aki nem is szeret, hanem talán elkerül vagy megvetően bánik velem?

Két csodatörténetet hallhattunk – mindkettőben reménytelen esetet gyógyított meg Urunk. Mi pedig, akik nem is vagyunk gyógyíthatatlanul betegek, sokat tanulhatnánk ezekből az esetekből. Mindenekelőtt azt, hogy mindig, s még „a remény ellenében is reménykedni kell”. A 12 éve gyógyíthatatlanul beteg asszony igencsak zavarban volt. Elállt a vérfolyása, s ez örömmel töltötte volna el. De ugyanakkor kínos helyzetbe került ő, az eddig tisztátalannak tekintett nő, mert az Úr már ismételten kereste: „Ki érintett meg engem?” Vallja-e be vakmerő tettét, számítva arra, ami megvetésként érheti? Vagy titkolóddzon tovább is?

Péter sorsában minden kor minden keresztény embere sorsközösségben érezheti magát. Munka és fáradság, vihar és történelem, hétköznapjaink és vasárnapjaink, útkeresésünk és ingadozásaink a péteri hitvallás jegyében kell, hogy erősödjék. "Uram, kihez menjünk, az örök élet igéi nálad vannak." Az örök élet igéiben gyűlünk össze vasárnapról vasárnapra. Az előbb hallott evangéliumi szakasz mintha annak vízióját vetítené elénk, melyet egy zsinati írat így jelöl meg: "Az Egyház a modern világban. Igen! A bárka amely a túlsó part felé tart a tanítványokkal az Egyház hajója. Jézus elvonul, elhagyja őket; mintha a modern keresztények is túl gyakran éreznék át ezt a elhagyatottságot. Hiába erőlködünk nem haladunk előre! Hiába mozgósítjuk természetes képességeinket, emberi erővel nem tudunk győzni a ránk támadó erők felett.

A gonosz szőlő munkások példabeszédét Jézusnak már nem kellett külön Istenre vonatkoztatnia. A zsidó hallgatóság számára már Izajás próféta óta egyértelmű volt az, hogy a szőlősgazda csak Isten lehet. A próféta szavai szerint maga az Isten volt az, aki különleges gonddal telepítette le választott népét mint szőlőskertjét, amelyet ő a törvény sövényével védve s a templom tornyával ékesítve a legszebb domboldalra helyezett. Jézus mindössze annyit tett hozzá a prófétai hasonlathoz, hogy az ültetés után a gazda bérbe adta szőlőjét, s idegen földbirtokos műveltette földjét béresekkel, de Jézusnak itt a gazda eltávozásával bizonyára fontosabb mondanivalója is volt. Hiszen többi példabeszédében is ezt hallhatjuk vissza: „Egy főember messze földre indult, hogy királyságot szerezzen.” /Lk 19, 11/. Az elutazó gazda „előhívatta szolgáit, hogy őrködjenek birtokán”. /Mk 13, 34/. A példabeszédek csattanója, pedig újra meg újra visszatér: „Boldog az a szolga, akit hazaérkező ura munkában talál”. /Mt 24, 45/. Az elutazó és szolgáitól hűséget megkívánó gazda képe tehát szervesen beilleszkedik a kinyilatkoztatásba. Hogy is állunk mi ezzel a „távozó Istennel”?

K.T.! Evangéliumunk az Istennel való találkozás és az Isten-látás nagy titkát tárta föl előttünk. Keresztelő János hívta föl Jézusra tanítványai figyelmét: „Nézzétek...!” És aki úgy „Istenigazából” találkozott vele, az előtt „nyitott könyvként” tárult fel az ő élete, melybe ő maga engedett mindenkinek bepillantást: „Jöjj és lásd!”, „Jöjj, kövess engem!” János tanítványai nem csupán megnézték őt, hanem vele maradtak, sőt hittek benne, és ami még fontosabb - csakhamar vele jártak. Az Üdvözítőnek egyetlen pillantása is elég volt ahhoz, hogy magával ragadja Simont, s hogy ígérete szerint „kősziklát” faragjon belőle: „Jézus rátekintett.” – Azt hiszem, mai világunk fogékony a látásnak és láttatásnak erre az ősi kultúrájára. Sőt talán már túlzottan is vizuális korban élünk, hiszen ifjúságunknak már az a kísértése, hogy video-idiótákká váljon, s így kerülje ki az igazi találkozásokat. Pedig aki igazán meglátta Jézust, az további csodálatos távlatokra hivatalos: „Nagyobb dolgokat is fogsz még látni. Látni fogjátok, hogy megnyílik az ég.” Erre szóló meghívást szeretnénk elfogadni mi is a Jézussal való találkozás nagy időszakának, nagyböjt elején.

K.T.! Mindannyian úgy érezhetjük, hogy ez a Zakeus igen szerencsés ember volt. Annak ellenére, hogy hivatalból lopott, Csalt, hazudozott, egyszer mégiscsak szembetalálkozhatott az örök Igazsággal. Annak ellenére, hogy emberi kapcsolataiban olykor aljas volt, mégis megőrzött szívében annyi jóérzést, hogy találkozhassák a Legértékesebb Lénnyel. Annak ellenére, hogy rendkívül kicsi sőt olykor kicsinyes is volt, mégis a legalkalmasabb pillanatban föl tudott nőni az élet Urának igényességéhez. S szinte már a sorsunkra kezdenénk panaszkodni: "Miért nincs nekünk is néha hasonló szerencsénk? Mi miért nem tudunk soha végérvényesen hátat fordítani kicsinyességünknek és fölemelkedni a tucatemberek fölé??

A sátáni munkára és annak eredményeire emlékeztet ez a mai evangélium. Rámutat arra, hát így el tud embertelenedni, így el tud változni a bűn hatalma alá kerülő ember.- A régi mexikói indiánok különleges fegyverrel próbálták legyűrni és útját állni a hódító spanyoloknak. Cserépkorsókban apró mérgeskígyókat neveltek a nagy hegyek barlangjaiban, és ahogy közeledett az ellenség, ezeket a korsókar pálmafák tetejére esősítették, majd a pálmafa tetejét meghajlították és parittyaszerűen a korsót az ellenség elé, kilőtték. A földhöz csapódó korsók eltörtek, a kígyók kiszabadultak, felfutottak a lovak lábán, be a páncélok alá és halálra sebezték a spanyol katonákat.

Az igazi Legfelsőbb Bíróság elfogadta fellebezésünket: jogorvoslást és egy amnesztiát hirdetett. A Messiás a Kegyelem hordozója. O tényleg azért jött, hogy örömhirt hozzon a szegényeknek, s szabadulást hozott a raboknak: meghirdette az igazi kegyelem évét. Azzal, hogy maga elitéltként végezte, megszabadított bennünket a halálbüntetéstöl,. Sőt ezt a kegyelmet megadva értelmet adott a szabadságunknak is. Mert a rabságból szabaduló ember rendszerint nem tud mit kezdeni a hirtelen jött szabadságával. Az előtte álló sok-sok Út közül szinte törvényszerűen a legrosszabbat választj De a Messiás sokkal csodálatosabb szabadságot is hoz nekünk. 9 szabaddá tett a szeretetre hogy sérelmeinket elfeledve merjünk megbocsátani mi is adósainknak...

K.T.! Böjt és az alázatosság készségessé tesznek minket a feltámadt Krisztussal való találkozásra, a bűnbánat, pedig méltóvá. A Nagyböjt lényege tehát önmagunk készségessé és méltóvá tétele a Húsvét Titkainak befogadására. Volt szó az alázatosságról, a böjtről, a bűnbánatról, -most nézzük meg, ki az, aki megbocsáthatja a bűnöket, És milyen a bűnbocsátó Isten?

Október utolsó vasárnapján szívesen hallgatjuk meg a túlvilági életre utaló evangélium beszámolót, a dúsgazdag és a szegény Lázár történetét. A kívülállók nyugalmával hallgatjuk meg ezt a történetet, mint az ártatlan gyermekek a gonoszok bűnhődéséről és az igazak győzelméről szóló mesét., — Úgy érezzük, hogy ez a kemény élű példabeszéd nemigen fenyeget minket, hiszen nekünk még nemigen volt alkalmunk "bíborba és bársonyba " öltözködni, sem pedig fekélyesen, rongyokban koldulni.

“Dicsőség néked, Krisztus Istenünk. ”Áldozócsütörtökön köszöntést váltottunk. A feltámadt Jézust immár megdicsőült mivoltában magasztaljuk: “dicség Jézus Krisztusnak.” Áldás előtt pedig a feltámadt Krisztus köszöntése helyett már a megdicsőült Krisztust emlegetjük, akin keresztül a Szentháromság dicsőségébe nyerhetünk bepillantást: “dicsőség Néked, Krisztus Istenünk, a mi reménységünk, dicsőség néked.” Dicsség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor, s mindörökkön örökké. “Vajon milyen szájízzel lehet kiejteni mindezeket a XX. század végé? Hogyan dicsőítjük Krisztust a demokrácia századában, amikor az emberi dicsőséget keresők és a hatalmasokat dicsőítők lejáratták magukat? Jézusnak ma felolvasott beszédében a kulcsfogalom a dicsőség.

Védőszentünk ünnepére készülünk. Itt, ahol Szent László tisztelete évszázadokon át virágzott, s ma a város lakosainak többsége mégsem nézi sokba a szenteket. Mindenekelőtt tisztáznunk kell az ő helyüket egyházunkban, családunkban, életünkben, szívünkben. A mi egyházunkban ma ünnepeljük mindenszenteket. Nem ősszel nem lombhulláskor, a halottak napjának előestéjén, hanem épen most, pünkösd ünnepnének lezártakor. A Szentlélek leszállását követően, amikor megbizonyosodhattunk állandó jelenlétének gyümölcseiről. Azt a sok-sok szentet, akikben az Isten kegyelme fogant meg és termett. A mai olvasmány is rájuk utalt azzal, hogy "a remény nem csal meg, mert Isten kiárasztotta ránk a Szentlelket" A pünkösdnek kell, hogy maradandó hatása is legyen. Ha Istenben hiszünk, akkor hinnünk kell csodáiban is, hogy Isten Országát szemmel láthatóan kibontakoztatja.

"A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy." (Jn. 3,8) Ezt mondja Jézus Nikodémusnak és ezekkel a szavakkal akarta érzékeltetni Isten Lelkének tulajdonságát és cselekedeteit. Nikodémus még nem sejtette, de mi már tudjuk, hogy Jézus az emberekben működő Szentlélekről beszélt, mert Pünkösd napján zúgó, hevesen jövő szélvész alakjában kapták meg a Szentlelket először az apostolok és általuk az egész Egyház. Jézus kijelentésének fényénél vessük ma tekintetünket a Szentlélek Istenre, és hasonlítsuk össze isteni működését annak a szélnek a működésével, amelyről Jézus beszél.

Az ember ítélete és Isten ítélete milyen mesze állnak egymástól! Erről hallottunk már Jézustól egy tanító példabeszédet. Egy vámos áll a templom sarkában, az égre sem meri felemelni a szemét. Előtte áll jóval előrébb a farizeus, aki meghozta magában az ítéletet imádkozó társairól, és magabiztosan folytatja tovább imádságát. Vajon az Isten is így ítélt erről a vámosról, mint a farizeus? Bizony nem. Isten egészen másképp ítélt, mert imádsága után a vámost Isten igaznak találta, a farizeust, pedig nem. A farizeus ítélete tehát téves és hamis ítélete volt. Ez csak egy egyedi eset volt, amit Jézus talált ki hallgatói okulásra, de számtalan, igazán téves ítélet hangzik el a világon egy nap alatt is, még a keresztény emberek részéről is egymás iránt. Hogy az evangéliumban elhangzott gondolatok között maradjunk, vessünk egy néhány pillantást magunkra és kérdezzük meg: hogyan szoktuk mi általában megítélni egymást?

K.T.! Magyar nyelvünkben a talantumok általában a szellemi adottságokat és tehetséget jelentik. De a talentumokról szóló példabeszédben nemcsak ilyen képességeinkről van szó. Ez a példázat mindmáig sokat mond nekünk a messzi útra távozó Istenről s a talentumokkal megbízott ember feladatairól. Vessük össze ma ezeket a szempontokat a mindennapi tapasztalatainkkal!

A hegyi beszédben Krisztus Urunk a keresztény élet örökérvényű alapelveit szögezte le. Azóta is sokaknak sérti a fülét ez a "kemény beszéd". "Aki azt mondja embertársának, hogy bolond, az méltó a pokol tüzére." Aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele." "Aki megüti jobb arcodat, annak tartsd oda a balt is." Soha még uralkodó ilyen kemény törvényt nem hozott az emberiségnek. Isten Igéje azonban "élesebb minden kétélű kardnál". Jézus Krisztus, Isten egyszülött Igéje azonban a legélesebben szétválasztja itt a jót a rossztól, az igazat a hamistól. Előszór itt képmutató imádságot és böjtölést, ítéli el, majd pedig az anyagiasságtól óvja tanítványait: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol a moly megrágja és rozsda marja." Isten színe előtt nincs kibúvó és mentség, hiszen az idő vasfoga megemészt minden földi kincset, s az örökkévalóságra csak mennyeiek maradnak. Ezért is különböztette meg Jézus a mai evangéliumunk kezdetén a világosságot a sötétségtől: "A test világa s szem. Ha szemed ép, egész tested világos lesz.

Jézus nyilvános fellépésétől kezdve lenyűgözte az embereket. Személyiségből szinte sugárzott valami lebilincselő vonás, ami nyomban félretétette a hálót a halászokkal, a pénzt a vámosokkal. Fülöp és Natanael meghívásakor ugyanez a pillantás, ellenállhatatlan tekintet működött. A galileai vándorpróféta egész lénye ott sugárzik tekintetében., aki pedig rátekint, azt egyszeriben égető tűz járja át, mely kiéget lelkéből minden ostoba ítéletet, minden hitetlenséget és ellenkezést.

Szent Máté evangéliuma szerint az apostolok közül fokozatosan emelkedett ki Péter apostol alakja. A főapostol, akinek Jézus rögtön a működése kezdetén meggyógyította beteg anyósát, Fülöp Cezáreájánál megvallotta Jézus messiási küldetését. Ezután Jézus már kősziklaként vitte őt magával egészen a színeváltozás hegéig, mert ezzel a forróvérű halásszal nemcsak három sátort, hanem a pokolnál is erősebb egyházat akart építtetni. S ennek a keménynyakú halásznak a szíve egyre fogékonyabbá vált Isten irgalma iránt. Annyira megérezte márt az emberszerető Isten üzenetét, hogy magától felvetette a többször megbocsátás gondolatát: "Ha vétkezik ellenem testvérem, nem is csak egyszer- kétszer, hanem hétszer is megbocsáthatok? De bármennyire megdöbbentette is ez a fölajánlás a korábbi zsidót, Jézus még ennél is többet: feltétlen megbocsátást várt el övéitől. Nem is csak hétszer, hanem hetvenhétszer" Mert a menyek országa nem olyan, mint a Káin bűne miatt hetvenhétszer bosszút álló emberiség, hanem mint a tíz ezres adósságot elengedő irgalmas király. KT! Most az irgalmas király történetét hallva eszünkbe juthat a mesebeli király története is, aki vagyonát osztotta szét három fia között. az osztozkodás végén megmaradt egy igaz gyöngy, melyet a király csak annak a fiának szánt, aki a legnagyobb jótette viszi végbe országában. Hosszú idő után első fia lelkendezve tért vissza: "Valaki rám bízta a vagyonát, intézője voltam és én hiánytalanul elszámoltam vele, pedig leltár sem volt" Helyesen tette fiam! Hiszen az lett volna a szégyen, ha másként cselekszel." A második fiú pedig egy fuldokló gyermeket mentett ki a folyóból. "Derék fiú voltál - dicsérte meg apja - s ennyi segítség nekünk kötelességünk!" - A legkisebb fiú viszont sem pénz, sem életmentésről nem számolt be, hanem azt mondta: "Csak annyi történt velem, hogy megtaláltam a hegyoldalban alvó ellenségemet. Eszembe jutott, hogy most aztán megfizetek neki és legurítom a szakadékba.

Ünnepi hangulatban gyűltünk ma össze a templomba. a szép ruhák, a piros virágok, a gyertyafény és az énekszó mind azt tanúsítja, hogy itt ünnep van. Vajon kié ez a sok szép virág? Kinek égnek a születésnapi gyertyák? Isten egyházának, mert ma az egyház születésnapját ünnepeljük. Az egház születésének történetét az imént olvastuk fel a szentírásból. Mát: Jeruzsálemben szélzúgás támadt az égből, és az apostolokra tüzes lágnyelvek ereszkedtek le. Ekkor váltak a félénk halászok bölcs apostolokká, amikor Isten a szél, a tűz, a nyelvek ajándékával átadta nekik a Szentlelket. A a hatás nem is maradt el: a tucatnyi apostol szavára háromezren tértek meg egyszerre az egyházba.

Húsvét után két héttel egyházunk a föltámadás első tanúról, a kenethozó asszonyokról emlékezik meg. Ma nem a nagynevű apostolokra, a Jézust kereszthalálig utánzó Péterre vagy Andrásra, hanem a szinte névtelemül tanúskodó asszonyokra emlékezünk. Arra a két Máriára, Johannára és Szalóméra, akiknek tanúskodását az egyház első férfi tagjai “üres szóbeszédnek tartották és nem hittek nekik...” Amint az emmausi tanítványok esetéből is megtudhattuk, ezeknek az asszonyoknak az elbeszélését az apostolok rémlátásnak tekintették, hiszen asszonyok nem tanúskodhattak semmilyen komoly ügyben akkoriban. Kiket választott ki Isten erre, hogy a közhangulattal dacolva és a férfiakat is megszégyenítve végigkísérjék Jézust utolsó útján, s első tanúi lehessenek dicsőséges föltámadásának?

K. T.!. Zsolozsmánkban van egy Szép imádságunk az Istenszülőhöz, mely kifejezésre juttatja az ő közbenjárásába vetett reményünket: “Vétkeink sokasága miatt nincs bátorságunk az Úr elé járulni. De Te Istenszülő Szűz, imádd érettünk a Te szent Fiadat, mert sokat tehet az anyának könyörgése Urunknak megkérlelésére.” Az Üdvözítő előtt különösen értékesnek számított az anyai közbenjárás. A mai evangélium szerint ő egészen véletlenül vetődött el Naim városába. Emberileg nézve nemigen készült arra, hogy épp itt tegyen csodát. De egy gyászoló özvegyasszony láttán megesett a szíve, s amikor kimondta: “Ne sírj! “, már szinte biztos volt a csoda. Jézus e jó asszony kedvéért még azt sem röstelli, hogy megérintse a tisztátalan koporsót. Pedig ez számára is tisztátalanságot jelentene. De ő a tisztaság teljessége, s e tisztátalanság megérintésével tisztaságából részesít mindenkit. Amikor az özvegyasszony láttán kimondta: “Ne sírj! “, már ígéretet is adott erre. Másképp aligha tilthatta meg a zokogó özvegyasszonynak, hogy legalább jól megsirassa fiát: Itt valóban “árvák atyja és özvegyek bírája Isten”, mert végső igazságot szolgáltat: visszautasítja a halált és visszaadja az életet a Szeretetnek. Pillanatokon belül olyan csodát tesz, hogy messze földön elterjed a hír: “Isten meglátogatta az ő népét.”

Jézus magához engedte a szegények legszegényebbjeit, a poklosokat is, hiszen hozzájuk is el akarta vinni Isten szeretetét és segítségét, hogy az által enyhítse gyötrődésüket. A mi bajaink és gondjaink számára is Üdvözítő és Szabadító Jézus! „szabad-e vajon a szenvedés ellen védekezned? Egészen biztos! Minden eszközt, ami Isten szándéka szerint való, felhasználhatsz, mert kezünket ölünkbe tenni és Isten segítségét várni, Isten kísértése volna! Ha azonban megtetted a magadét, bízd gondodat az Úrra! Ha elhagy a baj, mondjál érte alázattal köszönetet, egyébként magasztald Istent megadással és türelemmel”! /Szalézi Szt. Ferenc/

A lelki életnek vannak csúcspontjai és hullámvölgyei. A legnagyobb hullámvölgy vitathatatlanul az elhagyatottság. Aki Istentől elhagyatottnak érzi magát, annak magányára nincs orvosság, nincs vigasztaló biztatás. Ilyesfajta vigasztalhatatlan csüggedést látunk az apostolok arcán a mennybemenetel ikonján. Az ünnepi ikonon megszokott nyugalom helyett ezúttal csak zavart olvastunk ki az apostolok tekintetéből. Testtartásukból, gesztusaikból, tanácstalan kérdő tekintetükből. "Mi lesz most velünk?" _ Most egyszerre eltűnt az, akit legjobban szerettek, s aki egyedüli támasz volt számukra. Hogyan folytatódik most már az élet? Mi lesz most már ezekből a kincsekből, melyek átvételére 3 éven át együtt készültek? A tanácstalanság indokolt mindazoknál, akik egyszerre Istentől elhagyatottnak, árváknak érezték magukat s világukat. Mert az apostolok világa Jézus eltűntével egészen sivár lesz.

Keleti egyházunkban az évközi vasárnapokat nem újévtől vagy vízkereszttől számítjuk, hanem a pünkösd után 1. vasárnaptól. A Szentlélek eljövetele után minden napunkat a pünkösdi tűzláng ragyogja be: vasárnapról vasárnapra a pünkösd utáni teljességet élvezzük. A húsvéti ünnepkör lezárásával imáinkhoz is a nyolc hangú énektárat, az oktoétoszt vettük elő, hogy hétről hétre más hangnemben zengjük el: s ez t tropár szinte utánozhatatlan szépséggel eleveníti fel a húsvéti misztériumot: aki a lepecsételt és a katonák által őrzött sírboltból kiszáll harmadnapon, az a világnak életet ajándékozott. S ezért az egész emberiség diadalmasan kapcsolódhat bele a mennyei erők dicshimnuszába: "Dicsőség a te feltámadásodnak Krisztus, dicsőség a te uralkodásodnak, dicsőség a te gondviselésednek, egyetlen Emberszerető."

“Esztelen, még az éjjel számon kérik lelkedet!” Korábban abszolút hidegen hagyott ez a figyelmeztetés, hiszen sem túl gazdagnak, se túl öregnek nem éreztem magam ahhoz, hogy máról holnapra számon kérjék lelkemet. A mi nemzedékünk egyelőre még talán jobban fél az APEH adóellenőreinek számonkérésétől, mint az éjjel jövő Istentől.

Szent-Gály K. költőnő szerint: „az evangélium legszomorúbb mondata melyhez az Úr könnye tapad: Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat, és meg kövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok!" Jézus hányszor akar bennünket egy célért, egy zászló alá összegyűjteni, lehetetlen! Tüskékkel vagyunk felszerelkezve. Vagyunk?! Dehogy! A MASIK VAN FOLSZERELVE! Nem engedi, hogy közelítsek hozzá, közeledjek feléje, mert ő olyan… És már áztatjuk is! Megítéljük, elítéljük! Mi emberek, ezzel vétünk a legtöbbet! Érdekes egy picit gondolkodnunk az ítélkezésről, mint hibáról, annál is inkább, mert az evangélium is erről beszél ma!

Kedves Gyerekek! Egyszer volt, hol nem volt, több mint 1800 évvel ezelőtt volt Szíriában egy szentéletű püspök, Teofil. Volt néhány vitatkozó, hitetlen ember is a városában, akik folyton azt kérték tőle, amit tőlünk is szoktak kérni hitetlenkedő barátaink: „Mutasd, meg nekem Istenedet!" (Így bizonyítsd be, hogy van Isten!)

KT! Az imént hallott két evangéliumi szakaszban életünk legmélyebb kérdéseire kaptunk választ: hogyan üdvözülhetünk, hogyan juthatunk örök boldogságra? – A két válasz azonban látszólag ellentmond egymásnak. A talentumok példabeszédéből általában azt a következtetést szoktuk levonni, hogy kamatoztatni kell adottságainkat, meg kell valósítanunk lehetséges önmagunkat, s akkor majd minden rendben lesz. A kereszthordozásra bíztatnak: „Aki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, s úgy kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét érettem és az evangéliumért, megmenti azt.” A Szentírás eredeti szavai szerint tehát az üdvözülhet, aki hajlandó elveszíteni önmagát, mindenét.

Imént hallott példabeszédében Jézus nem elsősorban a zsidó papság embertelen magatartására vagy a szamariaiak elleni nacionalista érzelmek tarthatatlanságára céloz. Ezekre is. DE itt Jézus nem olcsó tanmesét mondott el, hanem választ adott a törvénytudók legnehezebb kérdésére: "Ki az én felebarátom?" Az irgalmas szamaritánus példázata klasszikus meggyőző erővel mutatja be azt a fel nem ismert "felebarátot", aki épp utunkba vetődik. Az evangéliumi szó eredetileg "szomszédot" jelent: olyan személyt, aki az Isten akaratából mellénk került, s akihez küldetésünk van.

Szent Pál apostol életének egyik válságos időszakában a gladiátorokhoz hasonlította önmagát és a többi apostolt. Azokhoz a római rabszolgákhoz, akik életre-halálra mentek egymás vagy a vadállatok ellen. Pál apostol szerint Isten minket is egy tett utolsókká, "s mintegy halálra szánt". Úgy "lettünk látványossága a világnak", ahogyan a cirkuszba vagy színházba bevitt rabszolgák, akiknek halálán tízezrek fognak jót mulatni. Az apostol őszintén vallja be, hogy nélkülözései miatt sokan együgyűnek nézik, s hogy végső soron minden keresztényt "szemétnek" tekinthet a világ. S mégis nem röstelli megismételgetni felhívását, hogy "legyetek követőim, amint én Krisztus követője vagyok."

Néhány éve az ifjúság világnapjára írt körlevelében a Szentatya a gazdag ifjú történetét elemezte. A pápa szerint eredetileg minden ifjú gazdag., már koránál fogva is, s ez a gazdagsága az életre vonatkozó nagy kérdéseiben nyilatkozik meg. "Az ifjúság különleges gazdagsága az értékre vonatkozó kérdés" , az élet értelmének keresése. Az élet értelmére vonatkozó alapkérdéseket elvileg mindenki feleszi magának, de igazán radikálisan a fiatalok elsősorban? Miért is jöttünk- e világra? S főleg: mit kell tennünk ahhoz, hogy tartósan boldogok legyünk? Az ifjúság ma is megkérdezi: "Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?" De aki csak a mindennapi boldogulásért, megélhetésért küzd, az ügyet sem vet ilyen minőségi életprogramra. Aki kényelmesen helyet foglalt a modern fogyatói világ büfé-kocsijában, az már nem szívesen foglalkozik ilyen kérdésekkel. Sok-sok olyan gazdag felnőtt van, aki nem akar foglalkozni gyermekének értékes kérdéseivel. Ma mégis mindannyian megkérdezzük a jó Mestert: Miért élünk? Miért vagyunk itt? Mit kell tennünk, hogy boldogok legyünk?Válaszként különféle életpéldákat látunk magunk körül Sokan egyáltalán nem hajlandók válaszolni gyermekeik kérdésire és igényeire. Mások nem tudnak többet adni nekik, mint a mindennapi boldogulás gyönge ígéretét. Ismét mások úgy gondolják, hogy elég a gyermeknek valami olcsó polgári erkölcstan: az, hogy emberséges legyen. " "Hadd tanulja meg a gyermek a viselkedés alapszabályait, s ezzel már jól el fog boldogulni az életben " gondolják erről többen. S lassan az ifjúság igényei is leértékelődnek és kérdéseik elfogynak.

Gyereket várunk. S ma már ez nem is olyan magától értetődően örömteli esemény. - A minap az utcán kaptam el egy elég hangos szóváltást: "No még csak az kéne! Hát nem elég az, amelyik már megvan?" S ilyemkor a magas ember nem szívbajos: még attól sem riad vissza, hogy elpusztítsa magzatát. Ez a nagy kérdésünk a karácsony kapcsán is: szükség van-e még a karácsonykor születendő Gyermekre? Vagy őt is elvéteti, mint annyi más jövendő magzatot? Ma már nem is kell olyan látványosan gyilkolni, mint Heródes idején. Elég az, ha az ünnepi mulatságok kiirtják Azt, aki mindennek értelmet adhatna; ha a leértékelt vagy felértékelt szeretet árúba bocsátásakor elteszik láb alól az ünnep Értelmét.

"A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy." (Jn. 3,8) Ezt mondja Jézus Nikodémusnak és ezekkel a szavakkal akarta érzékeltetni Isten Lelkének tulajdonságát és cselekedeteit. Nikodémus még nem sejtette, de mi már tudjuk, hogy Jézus az emberekben működő Szentlélekről beszélt, mert Pünkösd napján zúgó, hevesen jövő szélvész alakjában kapták meg a Szentlelket először az apostolok és általuk az egész Egyház. Jézus kijelentésének fényénél vessük ma tekintetünket a Szentlélek Istenre, és hasonlítsuk össze isteni működését annak a szélnek a működésével, amelyről Jézus beszél.

Amikor Józsue, a választott nép második nagy vezére érezte, hogy közeleg élete vége, összegyűjtötte a népet és buzdította őket, hogy legyenek hűségesek Istenhez. Többek közt ezt mondta nekik: " teljes szívből megtudjátok, hogy mindazon igékből amelyek teljesítését az Úr megígérte, egy sem múlt el hiába." ( Józs. 23,14) Pünkösd ünnepén Isten jóságát és hűségét én is Józsue szavaival tárom elétek: Teljes szívből tudjátok meg, hogy mindazon igékből, melyeknek teljesülését az Isten megígérte, egy sem hangzott el hiába. Ígért nekünk Isten megváltót, és mi minden karácsonykor szívünk melegével vesszük körül a Betlehemben született Gyermeket. Igét nekünk Istent megváltást, bűnöstől szabadulást és mi nagypénteken hosszas énekszóval dicsőítjük Jézust, a fájdalmak férfiát, aki megváltotta az embert. Az emberiség üdvözítésének érdekében a legutolsó ígéret a Szentlélek megadásával kapcsolatban tette, és mint minden pünkösdkor hódolattal borulunk le a mennyei király, a vigasztaló, az igazságnak Lelke előtt, áldva istent, aki leküldte a Szentlelket, és ezt az ígéretet is teljesítette.

Isten az ember felé elvárásokkal van, kötelességeinek teljesítésére készteti. Kötelez bennünket bizonyos dolgok megtételére ill. meg nem tételére. Ez a mai evangélium is feladatot állít elénk: „nem szolgálhattok két Úrnak”. Jézus szerint nem lehet kétfelé húzni, mert ez azt jelenti, akkor az ember nincs ott valamelyik oldalon teljes szívvel, odaadással. Hogy jó úton járunk-e vagy sem, annak megítélésében lelkiismeretünk az, ami segít. Lelkiismeretünk az ami kiabálja, mit szabad tennünk, megtennünk, vagy mit nem. Éppen ezért fontos műszer az minden ember életében. Így hát mindnyájunk kötelessége, hogy annak épségére és jó működésére vigyázzunk.

KKT! Hogy is szoktak befejeződni a tévében az igazi kalandos, bűnügyi filmek? Úgy, hogy a krimi végén megjelenik az okos ős mindentudó felügyelő az á1lamrendőrség leglekeményebb együtt legényeivel együtt a tettes lakásán, feltörik a zárt ajtót, és elfogják a körözött bűnözőt.

KT! A legtöbb mai ember egyre bizalmatlanabbul hallgatja a halottak feltámadásáról beszámoló csodaelbeszéléseket. Persze túlzás volna azt állítani, hogy korunk embere nem hisz a csodában. Dehogynem! Hányan várnak csodákat egy-egy üzleti vállalkozástól, egy lottószelvénytől, az időjárástól, vagy egy új partnerkapcsolattól! De a halállal szemben sokan nem hajlandók hinni a csodában, hiszen itt már legelemibb tapasztalatunkról van szó: egyszer mindenkinek meg kell halnia, s aki meghalt, az halott marad örökre.

Szerencsés egybeesés folytán épp a Jézus színeváltozása utáni evangéliumi szakaszt olvastuk fel. Tegnapelőtt pedig Péter apostollal együtt elmondhattuk: "Szemlélői voltunk nagyságának. Ott voltunk vele a szent hegyen." Most viszont a hegyről leereszkedő Urunkkal együtt elszorító tehetetlenség szemtanúi lehetünk. S miután a színében átváltozott Úr közelségében megtapasztaltuk az ég közelségét, annál rikítóbbak az irigység, önzés, szűkkeblűség jelei.

K.t! Az imént hallott történet, ragyogóan bemutatta azt, hogy egy igazi személyes találkozás mennyi külső és be1ső akadály elhárítására van szükség. Érdemes volna azért most alaposabban is végiggondolnunk: Hogyan sikerülhetett Zakeusnak minden előítéletet, túlszárnyalva eljutnia erre az élet fontosságú találkozóra? S hogyan sikerülhetne, erre a Jézusra rátalálnunk, 2000 évvel, később nekünk?

K.T.! A bajnokjelölt műkorcsolyázó páros már gyönyörűen siklott a jégen. A közönség csak ámult-bámult az elegáns gyakorlaton, az összehangolt mozgáson. Micsoda elegáns kűr! Vitathatatlan, hogy csak ők lehetnek a győztesek!” Aztán már kezdődik a vastaps, mikor megjelennek a bírók, s leszavazzák a bajnokjelöltek futamát. A közönség soraiban egyre több zúgolódás hallható. “Nem, ez nem lehet igaz!” Hiszen ők voltak a legjobbak!”

K. T! Június közepétől mindig megváltozik körülöttünk az élet. Nem csak azért, mert a gyerekeknek befejeződött az iskola, hanem mivel már a munkahelyen is mindenkit a szabadság foglalkoztat. Még munka közben is eszünkbe jut, hogy mikor is kapjuk meg a rég megszolgált szabadságot, s hogyan lehetne azt a legjobban felhasználnunk. A nyári szabadság megkezdése előtt a Szentírásból is bölcs gondolatokat kaptunk a keresztény szabadságról. Az elmúlt vasárnap magának Jézusnak elveit hallhattunk az aggodalmaskodástól mentes szabad életről: „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe se gyűjtenek, mennyei Atyátok eltáplálja őket”! Ma, pedig Szent Pál megállapításait hallhattuk: „a bűntől megszabadulva az igazsággal szemben voltatok szabadok. Míg bűnnek szolgáltatok, az igazsággal szemben voltatok szabadok. Most viszont fölszabadultatok a bűn alól, s Isten szolgál letettek”.

K. K. T! Az emberiség történetének páratlan botrányát szemlélhetjük itt ezekben a pillanatokban. Jézus, az ács fia ott. Ül néhány kilométernyire a Jordán-partjától, és két szavával megdermeszti az Őt, hallgató tömeget: ellenségeiteket!” Szíven találta ez a két szó nem csak a Tibériusz császár korabeli zsidókat, hanem az az óta felnövekedett milliókat, tízmilliókat is. Ma is megdöbbenve, sápadtan szeretnénk nem meghallani vagy legalább szépítgetni ezt a mondatot;’ szeretnénk a kínzó kérdést tréfával elütni, Krisztus szava azonban minden igyekezetünk ellenére halálosan komoly marad. Akár elfogadjuk, akár nem, az Ur a mindennapok: vértanúságáru hívja nemcsak a mellette álló néhány kortársát, ha nem még ennek a mai vasárnapon itt ünneplő közösségnek is minden tagját. “Azokra, akik átkoznak benneteket, mai áldást, és imádkozzatok rágalma. Ha arcon üt valaki, tartsd oda neki a másik arcodat is! Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is” A szavak magukért beszélnek, s egyértelmű volt súlyos jelentésük kétezer éve is. Tudjuk, hogy akinek akkoriban zálogba vették a köntösét az didereghetett éjszakákon át, mert a köntöst használták éjjeli takarónak is. És Jézus szerint mit tegyen a köntösétől megfosztott? “Dobd oda ruhádat is!”, azt az utolsó öltözéket, melytől a zsidóknál csak a rabszolgákat volt szabad megfosztani.

K. T! Az irgalmas mennyei Király történetét hallva eszembe jutott a mesebeli Király, aki vagyonát osztotta szét három fia között. Az osztozkodás végén megmaradt egy igazgyöngy, melyet a király csak annak a fiának szánt, amelyik a legnehezebb jótettet viszi végbe. Hosszú idő után első fia lelkendezve tért vissza: “Valaki rámbizta vagyonát, s én hiánytalanul visszaadtam neki!” “Helyesen tetted, de a lett volna szégyen, ha nem így cselekszel!” - válaszolta apja. A második fiú egy fuldokló gyermeket mentett ki a folyóból. “Derék fiú voltál ”nyugtázta apja s ez a segítség kötelességed is! A legkisebb fiú viszont sem pénz-, sem életmentésről nem tudott beszámolni: “Csak annyi történt velem, hogy megtaláltam a hegyen alvó ellenségemet. Először eszembe jutott, hogy most Végre megfizethetek neki minden gonoszságáért. Elég kicsit meglöknöm, s nyakát szegi a szirtek között. De aztán erőt vettem magamon: gyorsan felébresztettem őt, hogy le ne zuhanjon a szakadékba.” “Tied az igazgyöngy” -válaszolta apja - mert te a legnehezebb jót vitted végbe: Könnyű a jót jóval viszonozni, de a rosszért jótéteménnyel fizetni - néha valódi hőstett.”

Szent Pál Kolosszeiekhez írt levele már a közelgő karácsonyra irányítja figyelmünket: “Amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsőségében” Az apostol szerint a karácsonyig hátralevő időt főként életmódunk megváltoztatásával kellene töltenünk: “tekintsétek halottnak tagjaitokban azt, ami földies: az erkölcstelenséget, a tisztátalanságot, a érzéki vágyakat, a bűnös kívánságokat és a kapzsiságot, ami-... Bálványimádás.” Nemcsak a pénteki hústól való tartózkodás garantálja a jó előkészületet, hanem a tartózkodás az és a szenvedélyektől s mindaz, ami együtt jár.

A diákok ma ünneplik tanáraikat, s felnőtt nemzedékünk is szeretettel köszönti a pedagógusokat. Mai evangéliumunk pedig ugyanekkor egy olyan tanítóra hívta föl a figyelmünket, aki magával ragadó volt. Olyan tekintéllyel jelent meg, amely egyedülálló volt a történelemben. A tanítványok meghívása is azt bizonyítja, hogy a vele való találkozásnak életre szóló hatása volt: hitet ébresztett. Evangéliumi történetünk eltér az ószövetségi meghívástörténetektől, ahol szintén azonnali követést kért a mester, de tanítványa csak némi várakozás után követte. Így volt ez például Illés életében, amikor meghívta Elizeust, de az még búcsúcsókot akart váltani apjával és anyjával. (1 Kir. 19,19) Illés ezt megengedte. Jézus viszont nem fogadta el az olyan jelentkezőt, aki öröklakást várna vagy családi kapcsolatait melengetné vagy az eke szarvától még visszatekint. Ő haladéktalan engedelmességet várt el tanítványaitól, akik a halászhálót és apjukat otthagyva tüstént követték őt.

Azt, hogy reménységeink milyen messze vezetnek, azt az dönti el, hogy milyen erős a hitünk a Megváltóban, Mária fiában. Remélhetőleg olyan gyakran és olyan eredményesen pillantunk a megváltó anyjára, hogy ez reménységünkben megerősödést, hitünkben szilárd alapot ad. Engedjük ezért, hogy Mária alakja fényesebben sugározhasson most, amikor közeledünk az ezredfordulóhoz, hogy az emberiség egyre inkább és egyre többen találkozhassanak Mária Fiával, s elmélyüljön a vallásos kapcsolat.

A modern ateizmus atyja, L. Feuerbach fogalmazta meg egy nagyszerű szójátékkal azt, amit a vallás elleni legfőbb csapásnak tartott. DE Mensch ist vas er i13t." Az ember az, amit megeszi" Se több, se kevesebb. Nincs szüksége a lélek vagy az Isten feltételezésére, hanem végre meg kell elégednie azzal, hogy ő lényegében nem más, mint anyag. A modern pszichológia atyja, Sigmund Freud is ilyesmire célzott azzal, amikor kidolgozta elméletét az ember minden cselekvés az ön- vagy fajfenntartási ösztönből fakad.

Egy túlzaklatott, feszültséggel tele világban jól esik arról hallani, hogy valaki békességben él családjával szomszédaival, munkatársaival. Válságban élő közösségeink szinte nagyítóval keresik azokat a kiegyensúlyozott embereket, akiknek derűjére, benső békéjére mások így támaszkodhatnak, hogy maguk is nyugalmat meríthetnek tőlük. Mindenfelé hiánycikk lett az a belső harmónia, mely mindenekelőtt azt Istennel való rendezett viszonyunkon alapul. Márpedig Szent Pál római levele szerint Jézus ilyesfajta kinccsel ajándékozta meg közösségeinket. "A hitből megigazulva békességünk van az Istennel Jézus Krisztus által." Krisztus tanítványai jóban vannak Istennel, hisz "általa nyílt meg számunkra az ót ehhez a kegyelemhez, amelyben élünk, és ezrét dicsekszünk Isten dicsőségének reményével" Az istenközelség kiváltságos állapota viszont meglepő módon nem felmentést jelent e világ szorongató élet keretei között. Sőt az apostol szavai szerint "dicsekszünk szorongásainkkal is."

K.T.! Simon választás előtt állt. Az éjszakai sikertelenségtől kimerülten, hitetlenkedő arccal hallgathatta a Mester utasítását: "Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra!" Még hogy ő? újra? a vízre? Ráadásul fényes nappal, amikor még normális körülmények közt sincs remény a halfogásra? Amikor még az éjszakai műszakról is üres iszákkal tért vissza? "Mester, egész éjszaka fáradoztunk, és nem fogtunk semmit!" A názáreti ácsmester fogja megszabni az alkalmas időt a tapasztalt kafarnaumi halásznak? A tóparti tanítvány valóban választás előtt állt. Akárcsak mi most.

Korunk közvéleménye szerint a kereszténység a szeretet vallása. Más vallások híveinek egy sor külsődleges rítust és törvényt kell betartaniuk – Jézus viszont fölszabadította híveit a szeretetre. Talán emiatt is merik sokan kereszténynek nevezni magukat, akkor is, ha életformájuknak semmi köze a szigorú vallási előírásokhoz. „A szeretet mindent elfödőz.” – vallják nagyvonalúan. S ennek a szeretetnek a nevében hajmeresztő dolgokat produkálnak. A szeretet lett az a franciakulcs, amivel mindent meg lehet fogni, közelíteni. A szeretet lett a „Joly joker”, amit bárhová be lehet helyettesíteni. S mindenki azt ért raja, amit akar.

A mai evangélium fenséges gondolattal biztat bennünket: „Ti vagytok a világ világossága ...Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiket és dicsőítsék ..” - Magasztos gondolat ez, hiszen keresztény hívatásunk legnagyobb értékét csillantja meg : nem porszem az ember a kozmikus óriások között , nem csupán az állatok valamelyik gondolkodásra képes testvére. - Nem! A hivatását teljesítő ember az egész világ világosságává, a Mennyei Atya dicsőségének ragyogó központjává válhat. - Mert Isten ugyan porból , a föld anyagából alakított minket, de Krisztusban arra hívott meg, hogy az Ő képmásaként megvilágosítsunk minden teremtményt.

Kedves Gyerekek! K. T! Az evangélium mai mondatairól egy réges-régi történet juthat eszünkbe. Annak a királynak a története, aki öregedő fejjel el akarta osztani Összes vagyonát három fia között. Az Öreg király igazságosan: szétosztott még palotáját, összes jószágát és vagyonát is, de legvégül megmaradt a legdrágább igazgyöngye, amit már sehogyan sem sikerült elosztani. Ezt az ékszert ezért jutalomnak ígérte a király annak a fiának, aki a következő időben a legnagyobb jótettet fogja végbevinni. Hosszú idő után a legidősebb fiú lelkendezve tért vissza: “Apám! Valaki rámbizta összes vagyonát, s én a visszaérkező gazdának hiánytalanul megadtam mindent!” A bölcs király lehűtötte a fölhevült kedélyeket: “Helyesen tetted, fiam, de tulajdonképp az lett volna szégyen, hogyha másképpen cselekszel.” A második fiú egy fuldokló gyermeket ment ki a folyóból.

Vajon mi az a drágakő, az isteni küldemény, mely a mai evangélium csomagját annyira kedvesen fogadhatóvá, szívderítővé teheti számunkra? - Jézus példabeszédében Isten feltárja önmagát előttünk. - Nézzétek csak, ti törvényhez és érdemszerzéshez szokott zsidók! Ámuljatok csak ti rómaiak, ki a történelem legpazarabb jogrendszerét alkottátok meg. Én nem a ti igazságotok szerinti Isten vagyok! Ha jog szerint járnék el, akkor már ti régen nem lennétek! Nyissátok meg csak szemeteket az irgalmas és könyörület Istene előtt. Az irgalom Királya érkezik hozzátok., hogy a számadás komor hegyén, A Golgotán ő maga fizesse ki összes adósságotokat. De a keresztfán megjelenő irgalom ekeként hasít friss barázdát jogrendszeretek megkérgesedett rendszerébe., s tövestül írtja ki a törvény évezredes, büszke cédrusait. Az isteni szeretet szelétől hajtott vitorlásaitokkal Nektek magatoknak is a megbocsátást kell továbbítanotok, ha kell hétszer ha kell hetveszhétszer.!!!A könyörtelen szolgát elítélő példabeszéd friss és forradalmi üzenetté vált Jézus korában. Ettől a pillanattól már nem annak van igaza, akinek a dánárok száma szerint látszólagos igaza van. Csakis annak lehet igaza, aki valamiképp utánozza a tízezer talentumot elengedő király neme igazságtalanságát.: aki köpenyétől megfosztva köntösét is odadobja, s aki a jobb arcára kapott pofont mindössze bal arcának odanyújtásával bosszulja meg.Be akarunk iratkozni ennek az új, világrengető magatartásnak iskolájába?

"Dicsőség néked, Krisztus Istenünk."Áldozócsütörtökön köszöntést váltottunk. A feltámadt Jézust immár megdicsőült mivoltában magasztaljuk: "dicség Jézus Krisztusnak." Áldás előtt pedig a feltámadt Krisztus köszöntése helyett már a megdicsőült Krisztust emlegetjük, akin keresztül a Szentháromság dicsőségébe nyerhetünk bepillantást: "dicsőség Néked, Krisztus Istenünk, a mi reménységünk, dicsőség néked." Dicsség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor, s mindörökkön örökké. "Vajon milyen szájízzel lehet kiejteni mindezeket a XX. század végé? Hogyan dicsőítjük Krisztust a demokrácia századában, amikor az emberi dicsőséget keresők és a hatalmasokat dicsőítők lejáratták magukat?

K. T! Goethe írta, hogy “valahányszor felnyitom a Bibliát, mindannyiszor közvetlen utalást találok benne Saját életemre”. Így járhatunk mi is, ha a mai apostoli szakaszt Újra végigolvassuk. Ha mi is átgondoljuk, hogy miről is folyt ott az apostoli korban a vita, s hogyan is sikerült egyeztetni az eltérő véleményeket, akkor mi is megtaláljuk az utalást Saját életünkre: hogy Isten Fiának hitében éljek, aki szeretett és feláldozta magát értem.

K.T! A tékoz1ó fiú elment otthonról. Lényeges a jelző hogy ez a fiú tékoz1ó, mert tékozlásának, ismeretében tudunk igazán örülni a megbocsátás nagyszerűségének. Lényeges is, hogy elment, mert távozásában ott rejlik a visszatérés előlegezett öröme. De semmivel sem kevésbé lényeges a kifejezés harmadik része: otthonról, hazulról ment el. Egy olyan otthonból, amely visszavárta. Egy olyan otthonból "amelynek ajtaja nyitva maradt távozása után, s ennek a nyitott ajtónak köszönhető, hogy e példabeszédnek is, meg valamiképp egész életünknek is lényeges mozzanata lehet: a hazatérés.

K. T. ! "Tartsuk mindnyájan kötelességünknek az önmegtagadást, midőn a tiszta böjti időszak isteni stadionjához érkezünk..." ezzel a gondolattal kezdjük majd el fél óra múlva a negyvennapos szent nagyböjt zsolozsmáját. "Kérleljük meg imádsággal és könnyekkel a mi Üdvözítő Urunkat, s minden gonoszságot teljesen feledtessünk el, kiáltván: 'Vétkeztünk ellened, Krisztus Királyunk, de mint hajdan Ninive lakóit, ments meg minket is, és a te mennyei országod részeseivé fogadj be bennünket, ó Kegyelmes!"

Szomorúan lapozgattam a hittanra beiratkozott gyerekek névsorát: Alig néhány tucat gyerek jelentkezett hitoktatásra... - Vajon mit szól mindehhez a mai evangélium? Jézus a tízparancsot kérte számon a hozzá siető gazdag ifjútól. A tennivaló iránt érdeklődő gazdag ifjú meglepő választ kapott: "Ismered a parancsokat." - Jézus nem kezd rögtön oktatásba. Inkább nagyvonalúan rádöbbenti a növendéket, hogy már eleve ismerjük, amit tennünk kell. Lelkiismeretünkre hivatkozik, amely "hol vádol, hol fölment bennünket." Isten színe előtt. Amíg nem adjuk el lelkünket a fogyasztói társadalom érdekeinek. Addig szívünk mélyén ismerjük azt, hogy mit kell tennünk a boldogságért. A tiszta lelkiismeret képes is lenne arra, hogy megfelelőképpen irányítsa tetteinket. De mivel az élet komfortkocsijában utazó gazdagnak könnyen eltompulhat ez a benső vészcsengője, ezért Jézus tovább pontosítja: "Ne ölj, ne tört házasságot, ne lopj, hamis tanúságot ne szólj, tiszteld apád és anyádat." ne is tiltakozzunk tovább? Az egyik legkínosabb tanúról, a tízparancsról van itt szó. Jézus épp ezt idézi a gazdag ifjúnak: ez a második kőtábla tartalomjegyzéke, s aki ezt nem venné észre, annak kedvéért még a második főparancs is elhangzik: "Szeresd felebarátodat, mint saját magadat." Akárhogy is viszonyulunk hozzá, a Síni-hegyi alapalkotmány mg ma is lelkiismeretünk első követelményrendszeréhez tartozik.

A bűnös embernek nem szabad elcsüggednie, hanem tízszeres buzgalommal kell bocsánatot kérnie, mint ahogy ezt Zakeus is tette. Legszívesebben őt megfojtották volna az emberek, megalázták volna, de Jézus megkönyörült rajta. Csak a gyenge ember nem tud megbocsátani. Gyengeségnek jele az, ha valaki haragtartó és bosszúálló. Mivel azonban Isten mindent megtehet, ezért tud könyörülni, elnéző tud lenni az emberek bűnei iránt.

Furcsa egy ember ez a gerázai megszállott. Nehezen tudnánk eléhelyezni mai társadalomképünkben. Szent Lukács szerint valahogy meztelenül, nomád módra élt. A tévében egyre gyakrabban szereplő hajléktalanokat juttatja eszünkbe. DE agresszivitása miatt meg kellett kötözni, sőt láncra kellett verni. Márk evangélista azzal magyarázza ezt, hogy "tisztátalan lélek szállta meg." Ma senkiről sem illik ilyen mondani. Olykor egy-egy furcsa tett láttán még kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy az illető nem egészen tiszta. Mintha hiányozna belőle valami, mindenekelőtt a következetesség.

„Ti vagytok a világ világossága!” - így kezdődik az evangélium. Vajon miért ezt a szakaszt olvastatja Egyházunk? - Azért, mert a három püspök valóban világossága e világnak, másrészt azért, hogy az ő példájukra mi is azok legyünk. A világossággal természetszerűleg fény, meleg és élet jár a természetben. Ezek szerint a három püspök is fényt, meleget és életet hozott e világra és így a mi világosságunknak is ezt kell eredményeznie! Fényt hoztak!

Szent Máté evangéliumában olvassuk, hogy nagy sietve egy ifjú jön Jézushoz, térdre borul előtte és megkérdezi: Mit tegyen, hogy bírja az örök életet? Jézus látja az őszinte jóindulatát és így válaszol: Tartsd meg a parancsokat, ahogy előtte vannak a vallás törvényeiben. Az ifjú jó nevelést kapott, s meg is tartotta ezt gyermekkora óta. Lelkiismerete nyugodt, de szeretné tudni, kívánnak-e valamit még tőle. "Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus - add el, amid van, asz árát oszd szét a szegények között, s azután jöjj és kövess engem." A felhívásra a ragyogó, lelkes arc elszomorodott, mert sok vagyona volt. Péter és a többiek másként fogadták a hívó szót. Nekik könnyebb is volt, mert kevesebbet kellett elhagyniuk. A kevés nem láncolja úgy magához a szívet, mint a sok. Ez az ifjú szomorúan távozott. Példája megvilágítja, hogy a tökéletesség követése nem könnyű. Amikor le kell mondani előnyökről, vágyakról, egyéni akaratról, akkor érezzük igazán a kötelékeket, amik a földhöz kötnek és az úgynevezett földi boldogsághoz láncolnak.

"Mi a neved?" - kérdezte meg Jézus a gerázai megszállottól. Jogos volt a kérdés, hiszen furcsa egy alak volt ez a gerázai megszállott. Nehezen tudnánk elhelyezni mai társadalmi képünkben. Szent Lukács szerint meztelenül, nomád módra élt. - A tévében egyre gyakrabban megjelenő hajléktalanokat juttatja eszünkbe. De agresszivitása miatt meg kellett kötözni, sőt láncra is verték. Márk evangélista azzal magaarázza ezt, hogy "tisztátalan lélek szállta meg" Az evangélium szerint ezt az embert nemcsak egyszerű kényszerneurózis hanem "daimon", vagyis démoni erő, maga a Sátán tartotta megszállva. Agresszivitását, önpusztítását ezért igazén csak korunk sátánistáival tudnánk párhuzamba állítani.

Egyházunk ma az ószövetségi szentatyákra emlékezik. Az evangéliumban Jézus test szerinti őseit soroljuk fel. Az a gondolat, hogy az ószövetségi nép hozta világra a Messiást, éppen most nyilvánult meg, amikor a Szent liturgián Szent Máté evangéliumának elejéről olvastuk föl a nemzetségtáblát. Ez azoknak az igazaknak a sora, akik Ábrahámtól Józsefig Jézus Királyi családfáján, Dávid nemzetségtábláján szerepelnek. Olyannak tűnt ez, mint valami névsorolvasás. Pedig sokkal többről van szó, mint József test szerinti ősiről. "Ábrahám a prófétákkal együtt énekelje...az atya nélkül született fiút." - mondtuk tegnap este. A testnélküli Ige útját kísértük végig addig a pillanatig, amikor ez az Ige test lett és köztünk lakozott. ezzel a sorral tehát nem az emberiség dicsekedhet, hanem minden dicsőség Istené. Aranyszájú Szent János a nemzetségtáblához fűzött kommentárján kifejti, hogy "Krisztus dicsősége inkább őseinket alacsony voltában derül ki, mintsem felmagasztalásukból. Inkább azt kell csodálnunk, hogy ő kegyes volt ilyen ősöktől a világra jönni. s nem tartotta vissza őt ezeknek semmilyen gonoszsága. " Az idegen származású asszonyok és házasságon kívüli születések említése arra utal, hogy a Messiást senki sem sajátíthatja ki: ő mindenkinek igazi karácsonyi ajándéka.

Amikor a Genezáreti tó fölött pirkadni kezdett az ég, fáradtan és szomorúan kötött ki bárkájával Simon, a kafarnaumi halász. Fáradtan, mert egész éjjel hiába próbálkozott, üres iszákkal ért partot. Szomorúan, hiszen nem kedvtelésből ment ki a vízre, családja mindennapi megélhetéséhez kellett a zsákmány. S ehhez a fáradt és szomorú emberhez és társaihoz szól oda Jézus: "'Vessétek ki a hálót!" Simon nem mosolyog a halászatban járatlan ácsmester tanácsán, hanem beleegyezőleg bólint: "Uram, a te szavadra kivetem a hálót." _ A te szavadra- mondja az apostol, és ez a válasz gondolkodtat el bennünket a mai vasárnapon.

‘Mintha valami rendszerváltozásról számolna be az Apostol, úgy kezdődik a kolosszeiekhez írt levél ma szakasz: Istenünk “kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fia Országába.” Isten biztosít bennünket arról, hogy a legnagyobb rendszerváltás már régen megtörtént: a sötétség hatalma már esélytelen, hiszel az Úristen mindent megújított, s minket is elvezetett a megújított Országba, szeretett Fiának, vagyis a szeretetne] birodalmába. Ez már a karácsonyi örömhír elővételezése. Sokan talán számadástól félnek vagy aggódnak, de ez küzdelem már lefutott: “Mert tiéd az Ország, a hatalom és a dicsőség, Atya és Fiú és Szentlélek, most é mindörökké. Ámen.”

Bár napjainkban nem olyan kirívóak az emberek közti anyagi különbségek, ennek ellenére, sőt talán épp ezért: egyre több embernek szolgálhat jó tanulságul a „dúsgazdag és a szegény Lázár” példabeszéde Jézusnak.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi jellemzi legjobban a keresztény magatartást, aligha találunk jobb feleletet annál, amely ezt Jézus követésében jelöli meg. "Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben" - mondja az Úr. — Krisztus szava ez, s arra int, hogy ha világosságban akarunk járni, akkor az Ő életét és tanítását kövessük, mert ezáltal tudunk megszabadulni minden szívbeli vakságtól. Mindenkinek meg kell találnia, azokat a vonásokat Krisztusban, amelyek miatt követik Őt, amelyek értelmesebbé teszik keresztény életünket. A fiataloknak a Mester bátorsága, egyenes, megalkuvást nem ismerő magatartása, barátságossága, erős egyénisége, alkotóereje a vonzó. Minden keresztény embernek tovább kell látni az élet mindennapos, kicsinyes problémánál. - akkor tud arra figyelni, mire akarja Jézus tanítani, mire akarja felhívni a figyelmét elsősorban. Akkor könnyebb lesz a problémákat is megoldani.

"Dicsőség néked, Krisztus Istenünk."Áldozócsütörtökön köszöntést váltottunk. A feltámadt Jézust immár megdicsőült mivoltában magasztaljuk: "dicség Jézus Krisztusnak." Áldás előtt pedig a feltámadt Krisztus köszöntése helyett már a megdicsőült Krisztust emlegetjük, akin keresztül a Szentháromság dicsőségébe nyerhetünk bepillantást: "dicsőség Néked, Krisztus Istenünk, a mi reménységünk, dicsőség néked." Dicsség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor, s mindörökkön örökké."

A mai evangélium a csodálatos halfogás keretében elénk tárja szent Péter, Szent Jakab és szent János apostol meghívását. Ők mind a hárman halászok voltak. Most meggyőződhettek arról, hogy mindnyájukban nem a tapasztalat és az ügyesség a döntő, hanem Isten közreműködése. Nyugodtan rábízhatjuk egész életünket arra, Aki a természet minden erején uralkodik. Jézus a genezáreti tó partján nagy tömegnek hirdette az Isten országáról szóló örömhírt. Rögtön felmerül bennünk a kérdés, honnan került ide ennyi ember?

Október utolsó vasárnapján különösen is szívesen hallgatunk a túlvilági életre utaló evangéliumi beszámolót, a dúsgazdag bűnhődésének helyét, mint Dante Isteni színjátékának Pokol-jeleneteit, örömmel nyugtázva azt is, hogy magunkat nem láthatjuk asz alsóbb régiókban. — pedig Jézus nem egy ilyen szép "túlvilági útikalauzt" akart itt összeállítani Tudatosítani akarta felelősségünket azért, ami az élet befejeződése előtt történik. Hogy nem az a végtisztesség a mérvadó, amelyet a fényes síremlékek jelentenek, hanem asz élet és a megtérés. Mert, „meghalt a gazdag ember is és eltemették." Fel tudjuk mérni azt, mibe került ez a pompás temetés? S hogy mégis mennyire sivár sorsra utal? A temetőket végigjárva nemcsak az Úristen üzenetét fedezhetjük fel, hanem rádöbbenhetünk arra a pazarlásra is, amely a földi életben elmulasztott szeretetet igyekszik pótolni a dúsgazdaghoz méltó fényűző temetéssel. A monumentális kripták, osztályon felüli temetések olykor már nem is csak a hozzátartozók iránti szeretetéről tanúskodnak, hanem státuszszimbólumot jelentenek. A példázat másik főszereplőjét "az angyalok Ábrahám kebelére vitték, s ez fontosabbnak bizonyult minden sírnál.

„Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek majd…”/Lk.16,31/ Mai nyelvre lefordítva: ha az evangéliumokra és annak hirdetőire nem hallgatnak, akkor, ha a hallottak közül támad fel valaki, annak sem fognak hinni.

„Ha a vétkeket figyelembe veszed, Uram! Uram, ki állhat meg előtted?” Gyakran hallani emberektől: „Én mindenkit úgy szeretek, ahogy megérdemli.”. Akik mondják, azt hiszik, nagyon igazságosak. Pedig csak arról van szó, hogy fogalmuk sincs az igazi szeretetről. Már ott hibáznak az ilyen felfogásúak, hogy nem gondolnak arra, vajon kik ők, hogy eldönthetnék, ki érdemes a szeretetre és ki nem! Különösen nem illetékes bíró senki, ha a maga ügyéről van szó, azaz, ha ellenségéről kell ítélnie. Általában nem is az az ellenség, aki rossz volt hozzánk, sokkal inkább az, akivel kölcsönösen vétkeztünk egymás ellen. Hogy a magunk hibáit nem, másikét viszont annál könnyebben felfedezzük, az nem ment fel bennünket! Hiszen az igazi szeretet nem ítélni akar, hanem szeretni, tehát elnézni, megbocsátani, elfeledni.. Ki vagyok én, hogy ítélkezek, kategorizálok, s mintegy jutalomként osztogatom a szeretetemet? – „Ha a vétkeket figyelembe veszed, ki állhat..”

Kelletlenül, idegenkedve, sőt kedvetlenül hallgattuk a mai evangéliumot. Valahogy az volt ez érzésünk, az ilyen "ördöngős történeteket' el kellene már hagynunk, hiszen ezeket csak Jézus korában érthették meg., a mai ember számára semmitmondó egy-egy ilyen esemény. azért nézzünk egy kicsit utána, vajon tényleg így van-e? Valóban semmi közünk nincs az ördögűző Jézushoz?

K.T.! "A mai napon Ádámnak a paradicsomból való kiűzetésére emlékezünk." - írja liturgikus naptárunk, a görög szünaxárionban.A Másikat kereső ember örök küzdelme csodaszépen fogalmazódik meg a világirodalomban is. Homérosztól Radnótiig minden remekmű mögött ott sugárzik ez a kiegészülési vágy. Megcsodálhatnánk Odüsszeusz alakját, aki húsz éven átbolyongott, mígnem megtalálta Ithakát és hűséges asszonyát, Penelopét. Vagy fölidézhetnénk a hitvesétől s hazájától elszakított Radnóti Miklós, kitisztul t szavait Szerbiából: "Mikor láthatlak újra, nem tudom már, Ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, S szép, mint a fény és oly szép, mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék..."

Amikor Józsue, a választott nép második nagy vezére érezte, hogy közeleg élete vége, összegyűjtötte a népet és buzdította őket, hogy legyenek hűségesek Istenhez. Többek közt ezt mondta nekik: " teljes szívből megtudjátok, hogy mindazon igékből amelyek teljesítését az Úr megígérte, egy sem múlt el hiába." ( Józs. 23,14) Pünkösd ünnepén Isten jóságát és hűségét én is Józsue szavaival tárom elétek: Teljes szívből tudjátok meg, hogy mindazon igékből, melyeknek teljesülését az Isten megígérte, egy sem hangzott el hiába. Ígért nekünk Isten megváltót, és mi minden karácsonykor szívünk melegével vesszük körül a Betlehemben született Gyermeket. Igét nekünk Istent megváltást, bűnöstől szabadulást és mi nagypénteken hosszas énekszóval dicsőítjük Jézust, a fájdalmak férfiát, aki megváltotta az embert. Az emberiség üdvözítésének érdekében a legutolsó ígéret a Szentlélek megadásával kapcsolatban tette, és mint minden pünkösdkor hódolattal borulunk le a mennyei király, a vigasztaló, az igazságnak Lelke előtt, áldva istent, aki leküldte a Szentlelket, és ezt az ígéretet is teljesítette.

K.T.! Két-három évtizede a világ megtelt bztató jelszavakkal. Nemcsak az öregek, hanem a középkorúak is nyugodtan elmondhatják, hogy "tele voltunk géretekkel". Az ember kilépett a világürbe, fölment a holdra, technikájával meghódította a földet: egyszóval sikert sikerre halmozott. Sokat ígért ez az új világ, de úgy jártunk vele, mint a "hozom"-ra fizető üzletféllel. Egy ideig talán bíztunk benne, hogy megadja, amit ígér. Azok viszont, akik Istent kihagyták a számításból, ezt semmiképp sem tudták megadni. Így aztán a csüggedés éveibe léptünk. Tavaly ugyan újra föllelkesedhettek a jobb és szebb világot váró emberek, de hamar kezd lelohadni a kedvük. Tele a világ nyugtalansággal, aggodalmakkal. Sokan szinte be is rendezkedtek arra, hogy lassú összeomlással, teljes csőddel fenyegessék azokat, akikben még van egy szikra tenni-akarás. S egyházunkat sem kímélte meg ez a kórság. Miután bezártságunk kezd megszűnni, olyan zűrzavar vesz minket körül, mint amilyen annak idején Jeruzsálemben alakulhatott ki a sokfelől érkező pünkösdi zarándokok gyülekezésének helyén.

Csodálatos az emberi arc! Nem ok nélkül nevezzük belső világunk tükrének. Tanúságot tesz szomorúságunkról, vagy épp vidám kedvünkről. Olykor a gyűlölet és a harag villámjai cikáznak végig róla, máskor pedig, gyöngédségünk és szeretetünk fényét sugározza. Beszél fiatalságunkról, de árulkodik összetört és elfáradt életünkről is. Sokszor neheztelünk is rá árulkodó viselkedéséért, ezért aztán nem egyszer különféle állarcokkal eltakarjuk. persze, itt nem farsangi állarcokra gondolok, hanem a képmutatásoknak és elkendőzéseknek megszámlálhatatlan manővereire. Ezzel célunk: úgy viselkedni, azt mutatni, mintha minden rendben lenne, mintha mi is a legjámborabb és leghűségesebb isten-gyermekek egyike lennénk. Közben, képmutatás, álarc az egész, hisz sodródunk az árral nem vagyunk mi jobbak, odaadóbbak vagy igazabbak, mint a többiek!

Ma újra hallhatjuk a szent Püspökök tiszteletére előírt evangéliumi szakaszt: "Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Úgy világosodjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket..." Jó újra és újra hallanunk ezeket a megtisztelő jelzőket egy olyan korban, amikor a keresztényeket nem magasztalják egekig államunkban. - Jézus biztatására mégiscsak elhihetjük, hogy van értelme világosodni, van értelme hegytetőre állni, s egy sótlan társadalmat megízesíteni. Mégsem szabad most önmagunkkal eltelni, s illúziókat kergetni: hiszen most még nem a mi jótetteinket látva dicsőítik Mennyei Atyánkat az emberek, hanem egy csaknem feledésbe merült kor nagyjaira néznek fel. A hetedik egyetemes zsinat atyái állnak meg előttünk, akik ezerkétszáz éve a szent képek tiszteletét védték meg, akár életük árán is.

Az akathisztosz eredetileg ünnepi műfaj volt csak később terjedt el hétköznaponkénti éneklése. Nem tanulmány, nem homilia, hanem mint a neve is mutatja: himnusz. Elsősorban dicsőítés, dicséret. Ahol pedig dicsőítést doxológiát énekelnek, ott nincs helye a sok okfejtésnek, dogmatikus magyarázatnak, az akathisztosz célja nem a keresztény hitigazságok kifejtése, hanem a felfoghatatlan isteni titok előtti hódolatteljes tisztelet: az elragadtatás és alázat kifejezése. Lelki örömöt igyekszik kiváltani azzal, hogy a hivő a hit által ennek a csodának a részese lesz. Így az akathisztosz a dogmatikai igazság iránti helyes viszony kialakítására is törekszik. Nem védelmezni akar, nem kifejteni, hanem ajánlani. Nem a tanrendszert akarja kifejteni szentírási és ész-érvekkel, hanem a hívő lélek elé tárja a hit tényét, hogy a misztérium szemlélésére ébressze öt. Ez nem egyszerűen az igazság kutatása, hanem megragadásának, birtoklásának örömteli kifejezése.

Az első evangélista szerint Péter cezáreai vallomása után Jézus ezekkel a szavakkal jelezte előre a szenvedő Messiás sorsát: "Az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvedni, az emberek kezére kell adatnia, s miután megölték, harmadnapra föltámadni." Szent János apostol nem idézi ezt a háromszor megismétlődő jövendölést. Ehelyett a keresztfelmagasztalás előtt vasárnap evangéliumában arról beszél, hogy "ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is fölmagasztaltatnia, hogy aki hisz benne, el ne vesszen" /3,14/ Meglepő módön ebben a keresztfelmagasztalást bevezető szakaszban szó sincs a keresztről. De szerepel itt az első három evangélium jövendöléseiből a "kell" szó, a hogyan kereszthordozó emberektől tudjuk: ez a "kell" maga a kereszt. Akinek nap mint nap hangtalanul tűrnie kell, akinek sugárkezelésre vagy műtétre kell készülnie, s főként akinek meg kell halnia, az tudna és érzi, hogy a kell szóban benne sűrűsödik a kereszt. Keresztény hitünk egyik legelső titka az, hogy életünk nem a végzet vagy a vak véletlen függvénye. Az élet megpróbáltatásai nem sorsszerűen vagy a vak véletlen függvénye.

A mai evangéliumi olvasmány gyakran értetlenséget vált ki. Mit jelent ez? Miért olyan bonyolult mindez? És mit fejeznek ki ennek az elbeszélésnek a különböző eseményei? Az elbeszélés ugyanis határos a példázattal, mert a közvetlen jelentőségén kívül, ami a két szerencsétlen ember életében megmentést jelentett, mások tudatában visszautasítást ébreszt, éppen azok miatt a sajátosságok és vonások miatt, amelyek értetlenséget váltanak ki. Két mert mutat be az evangélium: két olyan embert, akiknek az értelme elhomályosult, két megtébolyult szívű embert, akik a saját sötétségükbe űzettek, eltávoztak az emberek közül és sírokban éltek, temetkezési üregekben, ugyanilyen sötét környezetben, mint amilyen kialudt szívük volt, az élettelenség világában, ahol nincs élet, ahol nincs öröm, ahol nincs szeretet - két olyan emberrel van dolgunk, akik csak azért szakadtak ki ebből a környezetből, hogy megfélemlítsék az arra járókat és fájdalmat okozzanak nekik. Körülöttük pedig emberi település van, amely az ő belső tragédiájukra és életük rettenetességére elutasítással reagált. Eleinte igyekeztek őket megragadni, láncra verni, ők azonban a láncnál is erősebbeknek bizonyultak. Akkor lehetővé tették számukra, hogy a magányosság, az elhagyatottság, a síri csend és sötétség ezen világába távozzanak

Evangéliumunk befejezése szerint a gadarénusok tartományában egyhangúlag leszavazták Jézust. A pogány lakók azért rimánkodtak a Csodatevőhöz, hogy távozzék el tőlük, hagyja nyugodtan őket. Vajon a mi vidékünkön nem ugyanilyen fogatatásra várhat az Üdvözítő? Hiszen a kemény követelményekkel fellépő Mester jelenléte nyugtalanítólag ha itt is sokakra, akik a megtérés követelményét fenyegetésnek érzik magánéletükben, s apró egyéni ügyleteikben.

K.T.! Életidegennek érezzük ezt a mai evangéliumot. Egy olyan korban játszódik ugyanis, amely még mindenféle betegségben, bajban ördögöket vélt fölfedezni. De biztos vagyok benne, hogy némi figyelemmel megtalálhatjuk ennek a szakasznak az aktualitását is. Csak a fülünket, a szemünket és a szívünket kell megnyitni hozzá. Jézus két súlyosan terhelt emberrel találkozott. Két tébolyult lélekkel, akik a saját sötétségükbe űzve sírokban éltek, ahol már nincs élet, nincs öröm, nincs többé szeretet, hanem csak rémítő magány és horror. A közeli emberi település erre a deviáns magatartásukra határozott elutasítással válaszolt. Eleinte még igyekeztek őket megragadni; vasra verni, őket azonban láncokkal nemigen lehetett megfogni. Ők a társadalom peremére szorult lelkek, akiknek önpusztítását már láncokkal sem igen lehet megakadályozni.

Szent Pálé apostol nem rejtette véka alá értékeit. apostoltársaitól jól tudta azt, hogy a gyertyának a gyertyatartóban, s a kövekre alapozott krisztusi városnak fönn a hegytetőn van a helye. Ha dicsekedni kellett, ő is tudott mire hivatkozni: vádlóival szemben mindig föleleveníthette a fényes látomások és kinyilatkoztatások emlékét. De dicsekvés helyett mindig szívesebben hivatkozott a gyöngeségeire: mert amint a korintusiaknak írta: "kincsünk cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk." /2 Kor. 4,7/ Nagyszerű alkalom ez arra, hogy ma kivételesen ne a kincseiről, hanem a cserépedényről, gyöngeségeiről elmélkedjünk. Hiszen ezekben nyilvánul meg teljesen Isten kegyelme.

Egyházunk ma a hetedik egyetemes zsinat atyáira emlékezik. Zsolozsmánkban azonban nemcsak őket emlegetjük, hanem az összes egyházatyát, akik az igaz hit szerint határozták meg az egykori társadalom életét. A mai evangéliumnak is ez a fő témája: mi is a szerepe az egyháznak a világban, a hegyre épült városnak e mai világ válságban levő városaiban? Jézus korában ugyanúgy, mint ma, bárki felvethette a kérdést: ugyan mit akar és mit tud ez a Megváltó tenni a világ tengernyi gondja közepette? Képes lehet-e egy tucat ágról szakadt, mezítlábos halászlegény arra, hogy megvalósítsa a próféták álmát: "A jövendő napokban asz Úr házának hegye ilárdan fog állni a hegyek fölött." Péter és társai képeznék ezt a szent várost, melyről Izaiás beszélt?

Furcsa ízlése van a mi Urunknak. Ritkán jár a genezáreti tó túlsó oldalán, s még akkor sem a mélyen hívőkkel társalog. Nem vizitál a vallási elöljáróknál, nem végez családlátogatást az előkelő garazénusoknál, Nem vállal külön órákat a tudásra szomjazóknál, nem indít hitoktatást a zsinagógába járóknak. Helyettük a sírboltból előjövő emberek felé fordul. Azokkal áll szóba, akik már végképp elvadultak, akikkel senki sem mer egy útra lépni. A határba kiszorultak élte érdekli. Azoké, akiket már kiközösített a falu, akiknek önpusztítását ,műár láncokkal sem lehet megakadályozni. Akik újra meg újra széttépik a szeretet bilincseit.

Isten előtt az emberi lélek mindennél értékesebb! Ha kell, ha szükséges, még egy sertésnyájat is képes feláldozni, elpusztítani egy-két emberi lélekért, mint ahogy ezt ez a mai evangélium érzékelteti is. A lelket, a halhatatlan lelket értékeli, becsüli ennyire az Isten bennünk, emberekben. Mit jelent ez, hogy halhatatlan? Istenről sokszor mondjuk ezt. Az előbb így énekeltük: ”Szent Isten, szent Erős, szent Halhatatlan irgalmazz nekünk…” Húsvét ünnepén szintén így énekelünk Krisztusról akkor, amikor Halhatatlanság pászkájá”-nak nevezzük gyönyörű fényénekünkben. Istenre vonatkoztatva ez a halhatatlanság azt jelenti, hogy az Ő élete nem kezdődött, és annak nem is lesz vége soha.

Ezen a vasárnapon tegyük fel az első áldozáskor szokásos kérdést. „Hiszel-e az élő Istenben? ”Mai evangéliumunk szerint ezt a magas mércét, hogy higgyek, és eleven legyen a kapcsolatom Istennel, csak 3 feltétellel lehetséges elérni: megbocsátani, kevélység nélkül élni, és nem szabad az anyagiak mellett leragadni!

Megfigyeltétek már a felolvasott apostoli szakaszt? Évről évre felhangzik ilyenkor a kántor ajkán Szent Pál. apostolnak ez a felhívása : „Engedelmeskedjetek előljáróitoknak ...” (Zsid. 13,17-18 ) - Egyházunk , ez a jó édesanya, azért éppen ezt olvastatja fel a mai napon, hogy három püspökről jusson eszünkbe, hogy nekünk is vannak elöljáróink, főpapjaink, papjaink, s ha szívünk mélyéből tiszteljük a három püspököt, akkor ebből a tiszteletből juttatunk a mi elöljáróinknak is, mint pásztoroknak és engedelmeskedünk nekik.

Tegyük teljessé megszentelésünket Isten félelmében"A döntő változásnak a legbensőbb szinten: szívünkben kell megvalósulnia. Ezt a követelményt fogalmazta meg ,ma az Apostol is: "Őrizkedjetek a test és a lélek minden szennyétől, s így tegyük teljesség megszentelődésünket Isten félelmében! "Ez a követelmény nem a fanatikus vallásosság megnyilvánulása. Nem új keletű jámbort szöveg, hanem az emberiség egyik legősibb és legmélyebb igénye. Már az ókori görög bölcs, Pláton is belátta azt, hogy a gonoszságot nem lehet pusztán társadalmi összefogással legyőzni. Míg világ a világ, itt mindig működni fog a gonosz, és a szabadulás reménye csak azoknak adatik meg, akik az isteni életre törekednek. Platon szerint ez a törekvés "abban áll, hogy lehetőség szerint minél hasonlóbbá váljunk az Istenhez: ez a hasonlóság a bölcsességgel párosult igazzá és szentté válás. /Isten a lehető legigazságosabb: tehát ez a hasonulás nem más, mint hogy mentől igazságosabbá válik az ember Ezen múlik az, hogy valóban ér-e valami, vagy pedig semmirekellő és embertelen." /Theait. 176 a/.

A mai ünnepi apostoli szakaszt hallgatva felfigyelhettünk arra, hogy mennyire lelkünkre köti az elöljárók tiszteletét. - Mai ünnepünk titkát azonban másik gondolatával is érinti a Zsidókhoz írt levél befejező fejezete: Három püspök napján Jézust, az egyedüli igazi főpapot állította az Apostol szemünk elé követendő példaként: „Jézus a kapun kívül szenvedett, hogy vérével megszentelje a népet. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre és vállaljuk gyalázatát.” - Ez a mondat csodálatosan megvalósult a három püspök életében is. Ők azért lettek szentek, mert Jézust követték mindhaláig, osztozva jó és balsorsában, kivonulva vele akár a „táboron ” kívülre is.

Az első pogány-keresztény egyházközségek életéről nem maradtak ránk részletes tudósítások. Amit Szent Lukács az Ap. Cselekedetei 28. fejezetében megírt, az a maga nemében a páratlan beszámoló a jeruzsálemi ősegyház életéről. Ehhez hasonlót semelyik görög egyházkősség életéről nem készítettek az apostoli korban. Korindus egyházközségéről viszont elég hiteles képet rekonstruálhatunk Pál apostol két leveléből, melyekkel ő a korintusiak problémás kérdéseire válaszolt. A levelekből kiderül, hogy a korintusi keresztény közösségben jól tükröződött a lezüllött Korintus sokfélesége. A levelek beszámolnak gőgről, paráznaságról, vérfertőzésről és sokféle viszálykodásról. Az ezekre adott válaszokban viszont Pál apostol hosszú időre tartós és időtálló receptet adott a mindenkor egyház problémáinak orvoslásra. Amit Korintus maroknyi közössége kapott, az mindnyájunknak kell.

A próféták jövendöléseinek beteljesülése ez: "Köztünk fog lakni" (ez. 37). Ez már az Ige megtestesülésvel ("sátor") megkezdődött, s minden imádkozó, hiteles életű ember szívében folytatódik. A "napnyugatról és napkeletről" Krisztushoz sereglő népek evangéliumi képe már Izajás jövendölésének beteljesülését hirdette meg, ahol Jézus egyháza világít a hozzá zarándokló pogányoknak: "A jövendő napokban szilárdan fog állani a hegy Isten házával... odatódulnak az összes népek. Azt mondják: Rajta, vonuljunk föl az Úr hegyére, Jákob Istenének házához..." Iz. 2 magyarázatában Origenész "az Úr házát " az egyházra vonatkoztatta és a népeket, akik "az Úr hegyére vonulnak, a pogányok keresztényekre. "az utolsó napokban elmegyünk az Úr legvilágítóbb hegyére, ahhoz az Igéhez, aki minden fölülmúl, az Isten házához indulunk el, amely az élő Isten közössége... MI, az összes nemzetek, ehhez járulunk, és figyelmeztetjük egymást az utolsó napokban a Jézus Krisztus által fölragyogott Isten tiszteletére.: Rajta, vonuljunk föl az Úr hegyére, Jákob Istenének házához..." Iz. 2,5.-ben felszólít a próféta: "Rajta, kezdjük el utunkat az Úr világosságában járni!" Az üdvösség ragyogjon fel Izraelben!"

K.T! Nemrégiben még értetlenül hallgattam azokat az evangéliumi szövegeket, amelyek megszállottakról szólnak, amelyben Jézus az elraboltakhoz, a kiközösítettekhez közelít. Manapság viszont olyan sokat hallunk megszállásokról, hogy óhatatlanul is tisztul bennünk a kép: egyre jobban fel tudjuk fogni, hogy mit jelent megszállottnak lenni. Látunk megszálló légiókat Távol-és Közel-Keleten, brutális csapatokat. Sőt, aki eddig nem hallotta vagy tagadni próbálta az tegnapelőtt a tv-ből, rádióból is megtudhatta, hogy mi is körül vagyunk véve megszállókkal és megszállottakkal, hogy bizony mi magunk is megszállottak vagyunk.

K.T.! Péter-Pál után két héttel még mindig az egyház titka felé irányul a figyelmünk. Görögkatolikus kalendáriumunk szerint ma azokra a szentatyákra emlékezünk, akik hitvallásunk megfogalmazásában oroszlánrészt vállaltak az első hat egyetemes zsinaton. Szent Atanáztól Maximosz hitvallóig számtalan szentéletű főpap arcképét porolgathatnánk le ma, akiknek életpéldájából ma is sokat tanulhatnánk. De hogy a sok szép fa el ne takarja előlünk magát az erdőt, elégedjünk meg ma egy-két arcéllel: az első, a harmadik és a hatodik egyetemes zsinat főszereplőjének portréjával. Ha közelebbről vesszük szemügyre őket, jobban kiviláglik a közös ügy, amit vagy inkább akit ők együtt képviseltek.

Hogy milyen lehet ez a fajta halászat? Egészen más, mint a megszokott. Krisztus apostola, a keresztény pap nem pusztán szertartásokat végző ceremonárius, hanem életáldozatában egyesül a legteljesebb mértékben Krisztussal. Jézus azért küldte el őket, hogy életáldozatának titka minden néphez eljusson. Oldó és kötő hatalommal ruházta fel őket, hogy az üdvösség és ítélet ügyében is hatékony döntéseket hozhassanak. Az "apostol" elnevezéssel küldetésüket emelte ki, és munkába fogta őket. S miután ők már kiöregedtek, maguk helyett kézrátétellel újabbakat iktattak be. Meghívta őket arra a barátságra, amelyről épp az utolsó vacsorán beszélt: "Barátaimnak mondalak titeket." Bennünket is erre a barátságra választott ki az Isten fia. A meghitt együttlét pillanataiban érezzük, hogy a barátságban ki-ki teljesen föltárja magát a másiknak. Ő is ezzel a kitárulással, az isteni kinyilatkoztatás teljességével hívott meg bennünket szolgálatára... A papnak ugyanis "hosszas türelemre, kitartásra...és önfeláldozó lélekre van szüksége." Jézus nem sporthalászásra, jámbor passzióra hívta meg övéit, hanem a legkomolyabb típusú halászatra. Nem megalázó ez a halra sem, hiszen őket pedig Országa számára gyűjti össze a Mester.

Ne félj, ha nem hallgatnak szavadra, ha ünneprontónak meg léhűtőnek mondanak. Én emberhalásznak hívtalak. Ne fizikusnak vagy gyári munkásnak, nem orvosnak vagy földművelőnek, nem mérnöknek vagy kutatónak, hanem emberhalásznak. Az én küldöncömnek, az én üzenetem és örömhírem átadójának. Emberhalász leszel. Ugyanúgy, mint Péter apostol és a többi. Ugyanúgy, mint a pápák, püspökök és a többi pap, az én szolgálatomra, embertársaid szolgálatára hívtalak. Emberhalász leszel. Ne törődj vele, ha megrágalmazlak és áskálódnak ellened, ne félj, mert én veled vagyok. Itt állok most előttetek egy pap, Krisztus papja, és mindenki mást gondol róla. Sokan olyan embernek tartják, aki minden nap misézik, vasárnap még prédikál is, ha kell, akkor keresztel, temet, esket, betegeket látogat, hittanórákat tart, és kész! Egy olyan ember, aki nem dolgozik. Pedig hát nem ennyi a pap. Sokkal több ennél. Nem képzeli magát előkelőségnek, a falu krémjének, vagy ha igen, akkor nem pap, hanem csaló. Nem képzeli magát egy hivatalnoknak, aki csak az előírt kötelességeket teljesíti, vagy ha igen, akkor haszonleső. Nem képzeli magát varázslónak, mert ehhez nincsenek meg a képességei. Egyszerűen kereszténynek tartja magát. Embernek, a legmindennapibb embernek, aki Jézus Krisztus papságával adni tudja embertársainak nem azt amilye, van, hanem azt, amit Krisztus akar adni nekik. A pap az Isten kiválasztottja, az emberek, szolgálja, emberhalász.

Ti vagytok a világ világossága, mondta az Üdvözítő a köréje gyűlt tanítványoknak. Nemcsak apostolainak, hanem mindnyájunknak, Nektek is mondta. Az egyházat tehát nem arra szánta, hogy a több cég és a mögött szégyenlősen elbújjon, hanem hogy az élet tengerén világító torony legyen. "Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdon népe vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára." - ismétli Szent Péter apostol levelében. "Éljetek szép életet a pogányok között, hogy lássák jótetteiteket, és látogatása napján majd magasztalják az Istent." (2,9-12)

A szentírás számunkra életprogram. Nem lehettünk ott a Genezáreti-tó partján, nem hallhattuk Jézus tanítását, a sugalmazott szerző jóvoltából azonban mégis jelen lehetünk az eseményeknél. Próbáljuk lebontani, átelmélkedni, a magunk élére alkalmazva aktualizálni az elhangzott evangéliumi szakasz tanítását. „ A nép odasereglett Jézushoz, hogy Isten igéjét hallgassa.” -Ehhez képest bizony eléggé elszomorító a helyzet ma. Manapság ugyanis nem nagyon sereglik a nép, hogy Isten igéjét hallgassa. Viszont jó tudni, hogy Jézust sem hallgatta mindenki egészen őszinte szándékkal. Volt, aki vádaskodni akart ellene, volt, akit a szenzáció, a kíváncsiság vitt oda, volt, akit a gyógyulás reménye- persze sokan tértek vissza hívő lélekkel. Mindannyiunk közös feladata, hogy rádöbbentsük az embereket: nincs szebb, jobb, izgalmasabb, maradandóbb tanítás, mint Isten igéje. Tudományos elméletek, filozófiai rendszerek, különféle tanok tűntek fel és el a történelem folyamán. -A 2000 éves örömhír azonban nem veszített aktualitásából. „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.”

A mai vasárnapon - őseink régi hagyománya szerint - azokra az egyházatyákra emlékezünk, akik 1200 évvel ezelőtt az ikonromboló császárokkal szemben megvédték a szentképek tiszteletét. De ezt a látszólag oly közömbös témát sem választhatjuk el az előbbi gondolatainkról /ellenségszeretet /. Hiszen amikor asz Üdvözítő Jézus Krisztus képét állandóan szemünk előtt tartjuk, akkor éppen a tökéletes szeretetet közénk hozó Mintaképről emlékezünk meg. Tanúságot teszünk arról, hogy a világ megújulásában vetett hitünk nem alaptalan, hiszen Jézus képre is lefesthető, valóságos EMBER, aki ténylegesen szétszakíthatta a bűn láncát. De meg is hajlunk és tömjénfüsttel hódolunk ez előtt a kép előtt, amit más festményekkel nem szokás megtenni: mert Jézus emberi képén átragyogott asz istenség tüze is; Ez a megdicsőült Krisztus üzeni számunkra ma, hogy vállaljuk bátran a régi világ szemében botrányt jelentő életformát, adjuk oda mindenünket nyugodtan másokért, mert a győzelem biztos: ő már legyőzte a halált.

"Testvérek, figyelmetekbe ajánlom az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek" - kezdte Szent Pál a korintusi levél 15. fejezetét. Mintha 14 hosszú fejezet után érkezne a lényeghez, miután már sikerült tisztáznia a közösség minden fegyelmi és hitbeli kérdését. Az elmúlt hetekben már hallhattuk, hogy az apostol mennyire ragaszkodott a görög környezetben is Jézus Krisztushoz, a megfeszítetthez A keresztény hit alapvető kérdései után Pál apostol leszögezte a keresztény erkölcs alapelveit is: "Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek". A hit és a szeretet alapelveinek leszögezése után azonban az apostol rendkívül fontosnak érzi még, hogy számot adjon reményéről. Különösen fontosnak tűnik ez egy olyan görög környezetben. ahol a közösség egyes tagjai kilúgozták a földtámadás titkát: beszéltek a lélek továbbéléséről, a szellem halhatatlanságáról, de nem szívesen szóltak Jézus testben való visszatéréséről. Szent Pál ezért ajánlja a korintusiak figyelmébe az evangéliumot, melyet hirdetett nekik - nem mint valami újdonságot, s mégis szigorúan abban a formában, ahogyan ő hirdette nekik. Számára ugyanis világos: "Ha Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem". Az üdvösség sarokköveként az általa hirdetett örömhírt jelöli meg, s leszögezi: "Másként hiába lettetek volna hívőkké".

"Ti vagytok a világ világossága!",- mondta Jézus a köréje gyűlt tanítványoknak. - S mit énekeltetek ti, illetve mit énekeltünk mi, akiknek világítótoronyként kellene ragyognunk? "Dicsőített vagy te, Krisztus Istenünk, ki e földre világítók gyanánt a szentatyákat rendelted, Netán így akarnánk áthárítani magunkról a világítói felelősséget? Talán azért emelgetjük a szentatyákat, mert nekünk nem megy a világítás? Vagy mi is úgy jártunk atyáink hagyományával, mint Szent Pál, aki az imént felolvasott vallomása szerint "vakbuzgón járt el atyái hagyománya szerint"? Korántsem! Hanem azért, mert maga Krisztus, a világ világossága rendelte őt mintaképül nekünk. Az apostolok utódait ő maga helyezte mécsesként a gyertyatartóra, hogy nekünk is példát adjanak a világításra.

Egyházunk ma a 7. egyetemes zsinat atyáira emlékezik. Azokra, akik 1200 éve a képrombolókkal szemben megvédték a szentikonok tiszteletét. DE ma, amikor a közelgő választásokat hirdetjük meg, bennünket most az érdekel, hogy mi is a szerepe az egyháznak a világban, a hegyre épült városnak e világ városaiban?

"A pócsi szép templomban kinyílott egy szép rózsa" - énekelték ma tízezrek a kisboldogasszonyi búcsún. S mát tegnap sok ezer szemből csordult ki a könny, amikor egy vagy negyvenegy év után újra megpillanthatta a két tornyot. Délután sok száza sírták el a gyóntatószékekben, hogy nincs templomuk negyven éve...Este a temetőből jövet ezreknek adott új reményt a nagy Dicsőítés, melyet a templomba visszaérkezve énekeltünk el. Éjfélkor úgy jártuk körül feltámadási körmenetben a bazilikát, mint a mennyei Jeruzsálem előképét. Ma pedig újra tízezek szívét melegített föl a felkelő napfénytől beragyogott pócsi kegytemplom. Mintha ékszerünk lenne.Ma az apostoli szakasz is templomról szólt. "Ti az élő Isten temploma vagytok, amint Isten mond: Közöttük lakom és közöttük járok; Istenük leszek, ők meg az én népem". Az ószövetségi templom dicsőségét elevenítette fel Szent Pál a korintusiak helyzetében. Asz apostol szerint az egyháznak nem szabad összekeverednie e világ bálványaival, hisz az élő Isten templomában nincs helye ilyesminek. "Ne húzzatok egy igát a hittelenekkel...Hogyan tűrné meg Isten temploma a bálványokat? " - kérdezi híveitől Pál apostol, s Izajásra hivatkozik: "Ezért fölkarollak titeket, s atyátok leszek, Ti meg fiaim és leányaim lesztek, mondja az Úr, a mindenható.

K. T! Szent Pál a mai apostoli üzenetében ugyanazt a gondolatot emelte ki melyet a keresztség szertartásának apostoli szakaszában 'olvasunk fel: „Tekintsétek magatokat úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban!” Az apostol szerint a keresztség után meghaltunk a bűnnek, a törvénynek, s az óta, másvalaminek vagy pontosabban: másvalakinek élünk. Keressünk tehát ma választ a mindnyájunkat közvetlenül érintő, nagy kérdésre: Miért is élünk? Mink is élünk vagy kinek élünk?

K.T.! Szent Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében így ír a zsidókról: ”Szívem vágya és könyörgésem az Istenhez, hogy üdvözüljenek.” Majd így folytatja: ”Tanúságot teszek mellettük, hogy van bennünk buzgóság Istenért, de hiányzik a kellő megértés.” – Mintha nem is közel 2000 éve s nem is a zsidó kortársakról mondotta volna azt az apostol. Mai világunkra, környezetünkre, embertársainkra, önmagunkra – sajnos- szinte ugyanígy érvényesek ezek a szavak.

Meglepő módon zárja le a most felolvasott szakasz a negyedik evangéliumot. Nem valamiféle elméleti fejtegetés, teológiai magyarázat fejezi be a feltámadásról szóló beszámolókat. "Az utolsó szó " jogán Jézus nem misztikus tapasztalatait fejti ki, hanem két ízben is felszólítja az egyház pásztorává lett apostolt: "te köves engem!" " A feltámadás tehát nem pusztán elméleti tantétel. sokkal több ennél: meghívás, felhívás Jézus követésére.Az evangélium szemléleten mutat rá, hogy a feltámadással vajmi kevés volna csak elméletileg tisztában lenni. Akik itt-ott összeszedett száraz személyleírás alapján kezdenék körözni, "reklámozni" a feltámadt Jézust, azoknak erőfeszítése hiábavalónak bizonyulna. Nem ismerhetik fel őt és nem találkozhatnak vele. Ehhez u.i. valami hallatlan, "háromszoros " szeretettel kellene magát rászánnia kinek-kinek az Istentől kezdeményezett csodás halfogásra., a világszerte kibontakozó kegyelmi életre....Akik tiszta szívvel neki veselkednek a Krisztustól kijelölt munkának, azoknak már nem kell faggatniuk a csodák kezdeményezőjét: te ki vagy?..."hiszen tudják, hogy az ő az."Az apostolok belátták, hogy nekik húsvét után fatális tévedés volna visszazökkenniük asz úgynevezett normális kerékvágásba...

Hogyan is történt? Az éj ráterítette sötét fátyolát a folyó melletti falvakra. Az éj és az álom volt az úr, mikor egyszerre sikoly és harangszó hasított, zúgott bele az éjszakába. A folyó kiöntött, a hullámok zúgtak, jajongtak, magukkal söpörtek mindent. Így emlékeznek vissza egy-egy földi katasztrófára. - Mi is egy katasztrófára emlékezünk. A világ legborzalmasabb katasztrófájára, amely az égben történt.

Volt valaha egy olyan korszak az egyháztörténelemben, amikor becsületes keresztények ezrei vonultak ki a pusztába azzal a szándékkal, hogy „angyali életet” folytassanak. Ma már közel sincs ilyen vonzóereje az ilyen életnek. Ahol nem egyszer embertelen életet tapasztalunk, ott mindenekelőtt emberséget, becsületet, emberi életmódot várnak el egymástól. Úgy néz ki, hogy mai világunknak nem is annyira angyalokra, hanem végre segítőkész, tiszta emberekre lenne szüksége. Mégis - puszta emberségünk kialakításában is - óriási szerepet játszanak a tisztán szellemi lények.

Amikor boldogan nyugtázzuk Szent Mihály főangyal fényes győzelmét, akkor talán mondhatjátok, hogy az már nagyon régen volt, s megkérdezhetitek: „Mit mond nekünk, a 20. sz. embereinek ez az ünnep?” - Nekünk, akik szívesebben emlékezünk a húsból, vérből levőkre, ismerősökre? Nekünk, akik szeretettel emlékezünk Péter és Pál apostolokra, mert elmehetünk sírjukhoz Rómába, vértanúságuk helyére? Nekünk, akik szeretjük kedves, hangulatos Mária-ünnepeinket, amikor égi anyánkra emlékezünk, aki közöttünk született, itt a földön élt, szenvedett, elszenderedett, sőt mennybemenetele után is felfoghatjuk értünk hulló könnyeit, mint aggódásának jeleit. Mit mond ez az ünnep nekünk, akik alig várjuk karácsony ünnepét, hogy kihűlt szívünk felmelegedjék a betlehemi jászol melegénél? Nekünk, akik nagypénteken szomorkodunk a megszeppent apostolokkal együtt, hogy azután örömünk is nagyobb legyen húsvét hajnalán. - Mit adnak viszont nekünk az angyalok? - Fénylő égi jelet és példát.

Az evangélisták csak egyetlen egyszer jegyzik meg azt, hogy „Jézus kitörő örömmel dicsőítette Istent” (Lk l0,21). Mi pedig éppen a mai ünnepünkön hallhatjuk ezt az Atyához intézett örömteli hálaadást: „Hálát adok neked, Atyám, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok elől, s kinyilatkoztattad a kisdedeknek.” - Mi lehet ez az örömhír, amit Isten eltitkolt az okosak, e világ hatalmasai elől, s csak a kicsinyeknek tartogatott? Ezt Jézus így fogalmazta meg: „Láttam a Sátánt, mint villámot lebukni az égből. ... Hatalmat adtam nektek, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek!”- Ez az örömhír már a húsvétit elővételezi: „Krisztus legyőzte a halált, megtörte minden gonosz erő hatalmát!” - Éppen ezt ünnepeljük ma itt, Szent Mihály búcsúján. Krisztus Urunk eljövetele óta nincs mit félnünk semmilyen ellenséges erőtől, mert bizonyos, hogy mienk a győzelem. A Jelenések könyvében olvashatunk a „nagy harcról”, melyben Mihály és társai letaszították „az ördögöt”, a sátánt, „aki tévútra vezeti az egész világot”. Tehát az Istenben bízóknak nincs mitől félniük: minden rossz fölött diadalmaskodnak.

Fényes csillagként jelenik meg az anyaszentegyház egén szent Mihály, az angyalok fővezére. Fényességével, varázsával szinte csábít minket, hogy őt kövessük, és nézzünk szét gondolatban hitünk szárnyán az angyalok világában. Az ember amúgy is a magasságok felé vágyódik. A test tehetetlenségét legyőzve ki akarja szakítani magát a Föld vonzásköréből, elhagyni készül a Földet egy-egy kirándulás erejéig. Mi sem legyünk hát restek! Emelkedjünk túl a lét korlátain, s Szent Mihály hívását követve látogassuk meg az angyalokat! - Ha figyelmesen szétnézünk, rádöbbenünk, hogy nem is állnak oly messze tőlünk, mint gondolnánk. Hiszen példaképeink és segítőink ők.

A mai napon a gyertyafényt Szent Mihály képe előtt látjuk fényesebbnek. Most a mennyei seregek felé fordulunk, tekintetünket az angyalokon pihentetjük, őket tiszteljük. Az angyalokat mi, emberek. A testnélkülieket mi, testben elmerülők. A tiszta szellemeket mi, a matéria, az anyag rabjai. Ebben a korban, amely szellemében erősen anyagelvű. Most, amikor mindent látni, tapintani, érezni akar az ember, az örök kételkedő, s kész mindent tagadni, amit így meg nem tapasztalhat. A mai napon, amikor annyira idegen a szellemek világa. A mai korban, amely szinte nem is tud már mit kezdeni az angyalokkal.

K. T! November első hetében különösen is szívesen hallgatjuk a túlvilági életre utaló evangéliumi beszámolót, a dúsgazdag és a szegény Lázár történetét. Úgy nézzük végig a dúsgazdag bűnhődésének helyét, mint Dante Isteni színjátékának Pokol-jeleneteit, örömmel nyugtázva azt, hogy magunkat nem láthatjuk az alsóbb régiókban. Bár egyikünk sem koldult még rongyokban, de arra hivatkozhatunk, hogy még "bíborban és bársonyban járni" sem volt alkalmunk.

Az óévet búcsúztató dudák, fanfárok hangzavara már elcsitult, az újévet köszöntő koccintások pohárcsörgése is elhalkult. A köszöntés első mámoros órái után mostmár azoké a szó, akik eddig eltűnődtek: Vajon mi jót hozhat magával ez az új esztendő? - Ha már nincs anyagi garanciánk a jólétre, akkor egyáltalán miben reménykedhetünk, mitől várjuk a boldog újévet?

A szentéletű Szíriai Efrém mondja egyik művében: Ne szorítkozzék az imádságotok csupán szavakra, legyen minden tettetek Istenszolgálat. Ezzel ő sokat mond; mindenekelőtt mindannak, amit teszünk, van valami lelki jelentősége; a földön minden ember valamilyen mértékben, így vagy úgy az élő Isten papja; két elemhez tartozik: földihez, égihez, szellemihez és anyagihoz és arra hívatott, hogy mindent, ami csak van a világmindenségben, az ujjongó Isten-országnak részesévé tegye. Nincs semmi a földön és az ég alatt, ami ne mehetne be az örök dicsőségnek abba az Országába, amikor Isten lesz minden mindenben., az emberi bán kivételével.

Nem mindennapos drámát hallottunk ma Szent Máté evangélistától. A két főszereplőnek az inaszakadt, béna betegnek És Jézusnak viselkedés teljesen elüt minden megszokott történettől. Nem csoda ez., hiszen itt nem valami mondásról, mítoszról van szó, hanem az egész emberiséget megszólító evangélium, vagyis magyarul jó-hír, örömhír egyik mozzanata hangzott el. Egy béna beteg találkozik a híre gyógyítóval, orvossal. DE csodák csodája! Azt orvos ne vizsgálja, nem tapogatja a pácienst. Műtét és babonás mesterkedések helyett a nép csak egyetlen mondnak lehet fültanúja: "Bízzál fiam, bocsánatot nyernek bűneid."

Nyári vasárnapokon különösen is nagy élményt jelent számunkra a közös vasárnapi istentisztelet. Görög liturgiánk nemcsak kiemel bennünket a hétköznapok szürkeségéből, hanem Isten színe előtt összehoz földieinkkel, az egyházak közösségében lévő testvérekkel, barátainkkal. Amikor a háromszorszentet éneklő angyalokat titkosan ábrázoljuk, a mennyei liturgiának is résztvevői leszünk, s szinte észrevétlenül a mennyország ajándékait ízlelgetjük. Mégis a görög liturgia magyarázók szerint az istentisztelet nem áll meg itt a templomban. Folytatódnia kell odakint az életben is. Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében így határozza meg az "értelmes istentiszteletet: "Adjátok testeteket élő, szent Istennek tetsző áldozatul. " Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem gondolkodásotokban alakuljatok át"

Vajon mekkora kétségbeesés nyithatta meg az út menti vakok kérlelő száját az iménti evangéliumban. Hány esztendőnyi kínódás rejlett már a vak koldusok könyörgő szavai mögött? Hány orvost végigjárhattak, hány jóravaló embertől kérlelhettek már segítséget? Most sok éves keresés után véletlenül összehozta őket a sors Dávid király legnagyobb utódjával, a Názáreti vándorprédikátorral. Talán egész életük egész keserves nyomorúsága orr sűrűsödött a felkiáltásban, mely a tömeg zajában is eljutott Jézushoz? Dávid fia könyörülj rajtunk. - Márpedig aki egyszer teljes szívvel-lélekkel Istenhez kiált, annak, azoknak az imája gyorsan meghallgatásra talál. "Legyen hitetek szerint!"

Rádióban és újságokban az elmúlt napokban egyre többször elhangzott a kérdés: "Ismeri- e katolikus teológia az ördögtől megszállottság tényét?" Hiszen a protestáns Bultmann már 1941-ben meghirdette a mitosztalanítás tényét. Az mondotta, hogy a abban a korban, amikor az emberek az elektromosságot használják és rádiót hallgatnak, képtelenség arról beszélni, hogy vannak rossz szellemek, ördögök, és hogy van ördögtől való megszállottság. Ugyanakkor Bultmann kortársai is föltették a kérdést: vajon mi hallgatott Bultmann és a többi német 1941-ben a csoda rádióból?