KT! Görög katolikus szent liturgiánkban minden alkalommal megvalljuk és áldjuk az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, az egyvalóságú és oszthatatlan Szentháromságot. Az egyházi év folyamán azonban egyszer különösen is tiszteljük a Szentháromságot. És ez éppen a mai napon van, a pünkösd második napján. Ezt a napot egyházunk kifejezetten a Szentháromság tiszteletének szenteli. Tegnap ünnepeltük a Szentlélek eljövetelét, ma pedig kiteljesedik az ünnepünk, mert mindhárom isteni személyt ünnepeljük.

Egymásnak szoktuk mondani olykor, mintegy búcsúzásképpen: Aztán jó legyél. Az Úr Jézus mai tanítását is így lehetne összefoglalni: Jók legyetek! –Ha csak azokat szeretitek, ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, milyen hálát érdemeltek. Ezt a bűnösök is megteszik. Ti szeressétek inkább ellenségeiteket! Tegyetek jót! Tegyetek jót! Így visszhangzik ma az Úr szava! Így nagy lesz jutalmatok a magasságbelinél.

K. T.! Századunk hozzászoktatott bennünket a szakorvosokhoz. Az egyik rendelőben a fogunkat, a másikban a szemünket, ismét máshol valamelyik belső szervünket gyógyítják. a fejlett tudomány protézist, pótlást, ígér a kihúzott fogak, a levágott végtagok, sőt egyes megromlott működésű belső szervek helyébe is. De amikor az egész embernek lenne szüksége orvoslásra, egyre kevesebb reménnyel megyünk a belgyógyászhoz, a sebészhez, vagy ideggyógyászhoz. Amikor az egész ember lebénulására leszünk figyelmesek, akkor mindenféle kezelés kevésnek bizonyul az egészséghez. A mozgásképességében és benső szabadságában megbénult ember bajára nincs gyógyszer. A megcsonkított szabadság pótlására hiába keresnénk mű-szabadságot, a rendelőkben: erre nincs protézis!

Énekeink hűséges kísérőink e szent ünnepen és ráhangolnak bennünket a karácsonyi történetre, élményekre. „ Isten Fia született ma, a magasból hozzánk szálla .Tiszta szűz anyától, szeplőtlen arától megtestesült.” Ebben a kis énekben egyszerű szavakkal elmondva benne van az egész karácsonyi örömhír lényege. Évről évre átéljük ezt , s ilyenkor Egyházunk rámutat arra, hogy a nagy Isten az ég magasságából leszállt közénk, emberekhez. Lejött a földre: szeplőtlen arától megtestesült, majd közénk született.

A mai ev. szakasz címéül az emberek azt szokták mondani, hogy ez a szakasz a tékozló fiúról szól, hol ott inkább a mennyei Atya szeretetéről szól, ez a történet főszereplője maga az Isten. Ez a szakasz tele van, Istenről szóló kinyilatkoztatásról, Jézus itt inkább a mennyei Atyát mutatja be, mint az embert, azt inkább mellékesen látjuk meg, hogy kik vagyunk.

KKT! A mai vasárnap a kenethozó asszonyok vasárnapja. Az evangéliumban Arimateai Józsefről és a kenethozó asszonyokról hallottunk. Amit ma ezeken az embereken meg kell figyelnünk és meg is, kell tanulnunk tőlük, az a Jézus Krisztus melletti kitartás és rendíthetetlen hőség.

KT! Nagyböjt első vasárnapján a római katolikusoknál Jézus 40 napos böjtölését és megkísértését elevenítik fel az evangéliumi szakaszban, Szent Máté vagy Lukács elbeszélése alapján. Nálunk görög katolikusoknál a negyedik evangéliumból hangzik el a Jézus megkeresztelését követő rész. Szent János, aki Keresztelő János tanítványaként maga is szemtanúja lehetett az első eseményeknek, már nem igyekszik a 40 éves pusztai vándorláshoz hasonlítani Jézus böjtölését. A három legyőzött kísértés helyett három csodálatos találkozás leírásával mutatja be azt, hogy milyen emberként tért vissza Jézus a Jordán melletti pusztai böjtből. Először a saját meghívását írja le: hogyan maradtak Jézusnál egy délután, a napfölkelte utáni tízedik órában. Aztán Simon meghívásáról ír, akinek Jézus egyetlen pillantása megváltoztatta életét és nevét. A harmadik nap történetét pedig így kezdi: Jézus találkozott Fülöppel.

Többen is tapasztalták meglepődve, hogy a Szentírás mondanivalója kimeríthetetlen. Akárhányszor újra olvassuk, mindig van mondanivalója, - ha figyelmesen, tanulékony, szomjas lélekkel olvassuk. Érdemes az aprónak tűnő részletekre is figyelni.

Talán furcsán hangzik, de a dúsgazdagot becsülöm azért, hogy mihelyt felismerte az igazságot ("elvetted a jókat életedben. most gyötörtetel"), rögtön testvérei megmentésére gondolt. Nem vagyunk-e részvétlenebbek a részvétlensége miatt elkárhozott dúsgazdagnál? Vagyis tisztában vagyunk-e azzal a nagyon komoly ténnyel és feladattal, hogy felelősek vagyunk egymásért?

KKT! Ma, Nagypénteken, Krisztus szenvedésének, halálának és eltemetésének napján az egész katolikus Egyház gyászol. Mi is azért jöttünk ide, hogy kifejezzük hálánkat Krisztusnak, aki értünk is feláldozta az ember számára a legértékesebbet a földön, az életet. Eljöttünk, de vajon elgondolkoztunk-e már azon, hogy mit látunk, hallunk itt, s ebből milyen hitbeli következtetéseket vonunk, le? Mit hoztunk ide, s mit akarunk és fogunk elvinni magunkkal?

Pünkösd napja van, a Szentlélek eljövetelének napja. Az. Csel-ből hallottuk pünkösdi esemény leírását. Addig félénk, bátortalan, sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy gyáva apostolok megkapták a szentlelket és így erőben, megerősítésben részesülve bátran kitárták az ajtókat és a szívüket is, s elkezdték hirdetni Jézust és az ő tanítását. Addig annyira féltek, hogy bezárkóztak és várták, mikor feszítik őket is keresztre, mint Mesterüket. De amikor megkapták a Szentlelket, megerősödtek és bátran tanúságot tettek a hitükről. - Most, ezen a Pünkösdön, az ünnep végtelenül gazdag tartalmából csupán egyetlen szempontot emeljünk ki: azt, hogy a Szentlélek megerősít és bátorságot ad. - Az evangéliumban nagyon sokszor szerepel az a mondat, hogy „Ne féljetek” vagy „Ne félj” Az üdvtörténet nagy eseményeinél mindig ott van. Jézus csodainál is sokszor szerepel.

l.) Egy eszmény, több nézőpont. Nézegetted már a fényképész kirakatát? Láttál már fotókiállítást? Forgattál már képes újságokat? Ugye, ugyanazt az arcot, ugyanazt a mondanivalót hányféleképpen lehet megörökíteni? Más-más kameraállásból mennyire különböző módon látjuk ugyanazt az eseményt. Keresztény hitünk területére is érvényes ez! Hittitkainkra különféle szempontból tekinthetünk. A központi titok: Krisztus halála és feltámadása annyira mély és kimeríthetetlen titok, hogy egyházunk különböző látószögből szemléli. ezért minden vasárnapi liturgiában, minden ünnepben benne gyűrűzik ez a legnagyobb titok, mint ahogy a tenger hullámai végigszántják a tenger arcát,s egész a legszélső partokig verődnek.

K. T! Sohasem láttam még annyira feloldódni a Szentatyát, János Pál pápát, mint amikor ezt a most hallott evangéliumi szakaszról prédikált. Hét éve sok ezer római fiatal között hallgattam azt, ahogy a gazdag ifjú történetét elemezte. A pápa szerint “az ifjúság különleges gazdagsága az értékre vonatkozó kérdés”, az élet értelmének a keresése “Legbelülről tör fel a kérdés: mit kell tennem.” Az a generáció, amelynek a látóhatárát már jobbára e világ és az előrejutás igénye tölti ki, képtelen radikális szenvedélyességgel és alázattal föltenni a nagy kérdést: “Jó Mester, mit kell tennem, hogy elnyerhessem az örök életet? ”

A húsvét utáni 40. napon, a mennybemenetellel lezárult Jézus emberi életében egy szakasz, a 33 évig tartó földi élet szakasza. Emberi természete egy új, egy más életformába került, aminek számára azokban a pillanatokban hirdette és tanította Jézus, ehhez mutatta meg az utat, és jóságából ebben az életben akar részesíteni minden embert. Szenvedései előtt elmondott főpapi imájából hallottunk most egy részletet. Az imádságban említést tesz Jézus örök életet adó isteni hatalmából, és megmondja, hogy miben áll az örök élet. Lelki szemeinket a mennyekbe felszállt Üdvözítőhöz emelve, szenteljünk néhány percet a Tőle meghirdetett örök életnek.

A zsinagóga elöljárója — a szombati munka-tilalomra hivatkozva, és a gyógyítást munkának tekintve — szemrehányást tett Jézusnak. Az Üdvözítő rámutatott arra az ellentmondásra, hogy amit egy ökörrel, vagy szamárral megtesznek, azt a segítséget miért ne lehetne nyújtani a 18 éve beteg asszonynak?

A lelki életnek vannak csúcspontjai és hullámvölgyei. A legnagyobb hullámvölgy vitathatatlanul az elhagyatottság. Aki Istentől elhagyatottnak érzi magát, annak magányára nincs orvosság, nincs vigasztaló biztatás. Ilyesfajta vigasztalhatatlan csüggedést látunk az apostolok arcán a mennybemenetel ikonján. Az ünnepi ikonon megszokott nyugalom helyett ezúttal csak zavart olvastunk ki az apostolok tekintetéből. Testtartásukból, gesztusaikból, tanácstalan kérdő tekintetükből. "Mi lesz most velünk?" _ Most egyszerre eltűnt az, akit legjobban szerettek, s aki egyedüli támasz volt számukra. Hogyan folytatódik most már az élet? Mi lesz most már ezekből a kincsekből, melyek átvételére 3 éven át együtt készültek? A tanácstalanság indokolt mindazoknál, akik egyszerre Istentől elhagyatottnak, árváknak érezték magukat s világukat. Mert az apostolok világa Jézus eltűntével egészen sivár lesz.

Csodálatos napfény ragyogta be a jeruzsálemi utat. Az emberek diadalittasan, örvendezve haladtak rajta előre. Ajkukon az énekszó: Hozsánna a magasságban, hozsánna Dávid fiának! Kezükben pálmaágak, melyeket vígan lengetnek és szórják oda a bevonuló Krisztus király elé.

Húsvét után két héttel anyaszentegyházunk a föltámadás első tanúiról, a kenethozó asszonyokról emlékezik meg. Ma nem a nagynevű apostolokra, a Jézust kereszthalálig utánzó Péterre vagy Andrásra hanem a szinte névtelenül tanúskodó asszonyokra emlékezünk. Arra a két Máriára, Johannára és Szalóméra, akiknek tanúskodását az egyház első férfi tagjai ”üres szóbeszédnek tartották, és nem hittek nekik…” Amint az emmauszi tanítványok esetéből is megtudhattuk, ezeknek az asszonyoknak az elbeszélését az apostolok rémlátásnak tekintették, hiszen az asszonyok nem tanúskodhattak semmilyen komolya ügyben. Kiket választott hát ki Isten erre, hogy a közhangulattal dacolva és férfiakat is megszégyenítve végigkísérjék Jézust utolsó napján, az első tanúi lehessenek dicsőséges föltámadásának?

K. Gy.! A betegember gyógyulásáról hallva bizony nekünk is eszünkbe jut az a sok társunk, akik lázasan nyomják az ágyat napok óta. Akit betegsége ágyhoz köt, Az bizony sóvárogva néz az ablakból a kint játszadozó szomszédokra. De a mai evangélium megdöbbentően mutatja be, hogy nem is mindig az beteg igazán, aki ágyában fekszik. ”Fiam, bűneid bocsánatot nyertek” mondta Jézus a bénának, és a körülállók felszisszentek, érezve, hogy ők belül bénák maradtak. Mert akik látszólag egészségesek, azokat is megbéníthatják lelkük mélyén a szenvedélyük, bűneik és lelkiismeret furdalásaik.

Az evangéliumban a vakonszületett meggyógyítása előtt az van írva, hogy Jézust a farizeusok meg akarták kövezni, mert azt mondta, hogy ő már Ábrahám előtt létezett, de Jézus eltűnt előttük, és kiment a templomból. Mi vajon mit tettünk volna? Gyorsan eltűntünk volna. Nem így Jézus, menekülése közben, meglátott egy vakot, és nem csak a menekülés útját nézte. Ez a Jézusi életforma, stílus, hogy hiába volna ő is bajnok, de észreveszi a másik bajbanlevőt is. Ez a történet első tanítása, mindig észre kell venni a másik bajbanlevőt is.

K. T! Megrendült lélekkel énekeltük el az Üdvözítőnk kereszthalálát, évről, évre felelevenítő szavakat: "Ma a fára függesztetik az, ki a földet, a vizekre, függeszté.. Ma a mindenek alkotója a megfeszíttetésre adatik; mint a leöletésre vezetett bárány, saját akarata szerint, keresztre szegeztetik "és oldala által veretik.. A mindenek Alkotóját saját szolgái megcsúfolják... Az élők, és holtak Bíráját keresztre ítélik... „Nincs szó, mely magában foglalhatná a rettenetes, és magasztos titkot”, a szemünk előtt fölelevenített" eseményt. De nem volt szavuk rá a Legelső tanítványoknak, a kiválasztott tanítványoknak sem. A hagyomány szerint Péter arcát még öreg korában is könny árasztotta l valahányszor Mesterének, hálára gondolt.

Pünkösd után egy héttel a mindenszentek vasárnapját ünnepeljük. Miután állhatatosan kértük a Szentlélek leszállását, most megbizonyosodhatunk állandó jelenlétének első gyümölcseiről "Mint a teremtények első zsengéit mutat be néked a mindenség áldozatul az istenfélő vértanúkat" - fogalmaztuk meg ezt a mai kontákban azzal a szóval, amely a latin szövegekben "primitia”-ként szerepel. A természet primőr terméseként, az első zsengeként nem a hagymát, retket, és cseresznyét visszük hálaadásként, hanem azt a sok-sok, szentet, akikben az Isten kegyelme fogant meg és termett.

A mai evangélium a csodálatos halfogás keretében elénk tárja Szent Péter, Szent Jakab és Szent János apostol meghívását. Ők mind a hárman halászok voltak. Most meggyőződhettek arról, hogy munkájukban nem a tapasztalat és az ügyesség a döntő, hanem Isten közreműködése. Nyugodtan rábízhatják egész életüket arra, Aki a természet minden erején uralkodik. Jézus a genezáreti tó partján nagy tömegnek hirdette az Isten országáról szóló örömhírt. Rögtön felmerül bennünk a kérdés honnan került ide ennyi ember?

“Az első ember a mindenségben.” Ezzel a szalagcímmel jelentek meg az újságok l96l április 12.-én, amikor Jurij Gagarin, az űrhajós a “Vosztok” nevű űrjáróval, mint első földi halandó, legyőzte a nehézségi erőt, és átjutott: a súlytalanság birodalmába. Ma mi is ezt kiáltjuk világgá: “Az első ember a mennyben" Sőt! Gagarinról csak egy felszínes, külsődleges szempontból mondható el, hogy a Mindenségbe eljutott. Jóllehet, ez a vágyakozás: eljutni a világűrbe és kilépni a mi életünk bezártságának szorításából, ez jól kifejezi azt, ami minden emberben benne él és nemcsak tegnap óta, hanem amióta a világ fennáll. — Kétségtelen, hogy szükségünk van erre a világra, melyben élünk, mozgunk és vagyunk” s amelyben kiismerhetjük magunkat. De a mai ünnepen arra is rá kell döbbennünk, hogy ez az átlátható világ csak egy kicsiny szelete, parányi része a valóságnak. - Mi csak térben és időben tudjuk megvalósítani magunkat. De van egy másik világ, ami kívül esik a téren és időn: ez az Isten országához tartozik, ahol más törvények uralkodnak.

KT! Áldozócsütörtök óta köszönést váltottunk. A feltámadt Jézust immár megdicsőült mivoltában magasztaljuk: „Dicsőség Jézus Krisztusnak.” . Áldás előtt pedig a föltámadt Krisztus helyett már a megdicsőült Krisztus emlegetjük, akin keresztül a Szentháromság dicsőségébe nyerhetünk bepillantást: „Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor és örökkön örökké. Ámen.”. Vajon milyen szájízzel lehet kiejteni ezeket a szavakat a 20. század végén? Hogyan dicsőítjük Jézust a demokrácia századában, amikor az emberi dicsőséget keresők és a hatalmasokat dicsőítők lejáratták magukat?

K. T. ! A Tábor hegye és a Golgota hegye között nem csak a távolság hosszú, hanem a szintkülönbség is nagy. Az evangélisták is jól emlékeznek arra, hogy mennyit kellett emelkedniük az apostoloknak a színeváltozás hegyétől a halálküzdelem és megváltás szent hegyéig. Bármennyire is szeretett volna Péter sátrat verni a tábor hegyén, a Mester tovább vezeti őt társaival együtt a júdeai hegyvidék felé. ’’íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik és átadják a pogányoknak…” Istenhez emelkedésnek Jézus csak ezt, az útját hajlandó elfogadni az Atya, akarata szerint. A földhözragadt apostolok viszont gyöngélkednek a hitben. Már a múlt vasárnap is halhattunk azok kicsinyhitűségéről, akik a színeváltozás hegye alatt várták Mesterüket, s az ima és jócselekedetek helyett az írástudókkal folytatott vitákban merültek el. Ma, pedig a gyöngélkedés újabb diagnózisával szembesülünk: a Tábor hegyéről lejött Jakab és János hatalomvágyánál: ’’Add meg nekünk, hogy egyikünk jobbodon, másikunk bal balodon üljön dicsőséged országában!”

K.T! A mai evangélium központi tanítása a megbocsátásról szól. S a megbocsátó Isten mutatja be. Állítsuk ma emellé Izaiás próféta szavait, hogy lássuk, hogy a mi Istenünk örök és változhatatlan, s akkor is épp oly kegyes volt a megbocsátásban, mint Jézus tanítása szerint, s mint napjainkban is. Felolvasom a próféta szavait… Isten keresés T! Ami nyilvánvaló; azt nem kell keresni. Ha Isten nyilvánvaló lenne, s kézzel fogható, nem kellene őt keresnünk. Vagy elveszítettük őt, azért keressük? Vagy éppen azért vonult vissza tőlünk, hogy keresni kelljen?

K. T. A mai vasárnap az egyház az utolsó ítéletről szóló evangéliumi szakaszt olvastatja el nekünk. A mai ember, ha a túlvilágról, Istenről, ítéletről hall, megborzad. Olyan valószínűtlennek, távolinak tűnik, meseszerűen hangzik az egész. Ki hihet ma holmi Ádám Éva vagy angyalka, mennyország meséket. A gyerekeket ijesztgetik az óvodában ilyenekkel. A Valóban túl vagyunk, de ez nem vallás, nem a mi hitünk alapja. A kereszténység tényvallás, vagy is valóságon, tényeken alapszik. Ezeket a tényeket a Szentírás tárja elénk. Micsoda eszmei világ egyenes lelkület, ez az Istentől ered. Az Ószövetségi Szentírás sok történetet tartalmaz, amely Istenhez akar bennünket vezetni. Mit tesz egy ügyes szülő, ha kis gyermekének tanítást akar adni a becsületről, igazságosságról, őszinteségről, vagy engedelmességről. Vajon filozófiai fejtegetésekbe kezd?

"Boldog a nép, mely tud ünnepelni" (Zsolt 88, 6) A karácsonyra való készület - az advent - már hagyománnyá vált családjainkban, közösségeinkben. Húsvétra való készületünk még nem ennyire élő. Pedig a kereszténység legnagyobb ünnepe húsvét. - Mit tegyünk, hogy nagyböjtünk méltó készület legyen húsvétra? Mik a nagyböjt titkai? Mire gondolunk a Szent Negyvennapban?

Sok elmúlhatatlan szépségű példabeszédet hagyott ránk az Üdvözítő, de ezek közül is talán a legbensőségesebb, legtitokteljesebb az, melyet az utolsó vacsora termében mondott el szerető szívének megnyilatkozásaként a szőlőtőről és szőlővesszőkről. Ebből a hasonlatból kiindulva megismerhetjük, hogy az isteni élet, a kegyelem hogyan működik az istenfélő ember szívében.

K. T! Hajdan a mai evangélium hallatára faluszéli csavargók, zsákmányra leső kóbor legények jutottak eszünkbe. Ha manapság olvassuk és halljuk ezt, nemcsak mezítelen gyanús személyekre vagy szakadt ruhájú útonállókra gondolunk, hanem terroristák légióira. Azokra a “nagyokra” is, akik terror alatt tartják a gazdagabb világot. Most talán leginkább korunk terroristáira, akik egy-két légióban robbanószerrel rettegésben tartják fél Amerikát, Indonéziát vagy az orosz birodalom fővárosát. Közben némelyiket már kivégezték, de néhányukat még most akarják “igazoltatni”, úgy, ahogy a mai evangéliumban szereplő megszállottat is faggatta a mi Urunk. Amazok jól tudják az Ó nevét, s mivel vesztüket érzik, ezért légióstul randalíroznak.

K. T! Nagyböjt előtt évről évre fölelevenedik előttünk az atyai házból távozó tékozló fiú képe. Szinte magunk előtt látjuk dacos követelődzését, iszonyú fényűzését, s talán még rossztársaságát is. Történetét hallva már alig várjuk a nagy fordulatot, a bűnvallomását: „Vétkeztem az ég ellen és teellened!". Egy valamit viszont könnyen elfelejtünk: hogy a tékozló fiúval együtt mi magunk is elhagytuk az atyai házat, hogy mi is ott voltunk züllött társaságában, a magányában. Lehet ugyan, hogy nem fizikailag emigráltunk, nem térben szakítottunk az otthonnal, hanem "csak" lelkileg száműztük magunkat, mint a báty. De zsolozsmánk éneke szerint a száműzetést mindnyájan megtapasztaltuk "Babilon folyóvizei mellett, ottan ültünk és siránkoztunk." Egy bűnei miatt száműzött közösség siralmait, egy egész népnek a vallomását énekeltük el ma reggel. Ha végre belátnánk ezt a siralmas állapotunkat számunkra is a bűnvallomás, maradna: "Atyám, vétkeztem az ég ellen."

Még csak nemrég találkoztak az apostolok a feltámadt Krisztussal. Még csak nemrég kémlelhették, hogy valóban ő az. Még csak egy keveset örülhettek ismét Jézusnak, megjelenéseinek, és ma már búcsúzniuk kell tőle. Érthető, hogy fáj a szívük, amikor magasba emelkedik közülük és szerettek, volna egyszerre szárnyra kapni és utána szállni, mint a madárfiókák követik anyjukat. Látod, még túlságosan is égre nézők ezek az apostolok ma, mert az angyalnak kell figyelmeztetni őket: „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelte szemekkel” - Mintha csak azt mondanák: még nem mehettek el Mesteretek után! Nézzetek még egy kicsit a földre is!

Egy próféta születésnapját ünnepljük ma: Keresztelő Szent Jánosét. — A világ, ha ezt hallja: próféta, akkor esetleg jövendőmondókra, jósnőkre gondol, akik esetleg tenyérből, kártyából jósolgatják meg a jövőt, vagy egyéb más furcsaságokról beszélve készek becsapni a hiszékeny, babonás embereket. A mi prófétáink azonban egészen más emberek, ezért nagyon jó lesz, ha a mai napon felfigyelünk a különbségekre, hogy így igazán becsülni tudjuk Isten igaz prófétáit. Miben különböznek a próféták a jósoktól? - Azt mondhatnánk, hogy mindenben, azaz egészen mások, mint a világ jósnői, szélhámosai.

A Genezáreti tó partján azt mondja Jézus Péternek evezz a mélyre. Felületes korunk embere. Nincs ideje az elmélyülésre. Evezz a mélyre, saját tavunk mélyére. Van-e egyáltalán hová eveznünk? Van-e bennünk igazi mélység. Vagy csak a felszín. Hogyan lesz a gabona lakodalmi kalács, sárba kell bújnia, sárból kibújnia, lépcsők száz kanyarát kell végig kúsznia, míg eléri a menyasszony asztalát, mélyről jön minden mi jó a földön. Nyári venyige ág, hogy cseppent őszre bort, trágyán és késen át, puttonyon, présen át, lépcső száz kanyarát kell végig kúsznia, míg eléri a vőlegény poharát, mélyről jön minden mi jó a földön.

Milyen lelkesen kiabált az út mentén ez a vak ember? „Uram, hogy lássak!” Fényt, Uram! Fényt adj nekem! Mert életem napjai sötétségben telnek el. Nem láthatom Istenünk fényes napját, s a virágok színét, anyám kedves arcát, szeretteim mosolyát. Fényt adj nekem, Uram, hogy lássak! Fényt adj a szemembe. S az Úr meggyógyította: „Jézus ujja, mint a fény, végig fut a vak szemén! Mert hited óriás, menj és láss!”

A liturgikus naptárban a nagyböjt előtti negyedik vasárnap “a vámos és farizeus vasárnapja. Az egyház azzal buzdít bennünket az igazi bűnbánatra, hogy szemünk elé állítja a két embert, amint a templomban imádkoznak, s az esélytelenebb “megigazulva távozik”, a másik, pedig nem. A farizeusnak és a vámosnak az imájáról szóló példabeszéd talán a legveszélyesebb a “műfajban”. Mindannyian el szoktuk ítélni a farizeizmus minden formáját: ‘Minden hibánk ellenére van egy jó tulajdonságunk: hogy nem vagyunk farizeusok.” Pedig a farizeus imája nem teljesen hamis. Amíg megállapítja, hogy böjtölt, hogy jótékonykodott, s hogy mentes volt a nagyobb bűnöktől: mindez igaz és helyes lehet.

Üdvözítőnk szavait olvasván arra vonatkozóan, hogy lehetne egyszerűen és gondtalanul élni, ha lelkünkkel nem az ételről és italról való gondoskodással törődnénk, testünkkel, pedig nem a ruházkodás miatt aggódnánk, két különböző érzés küzd bennünk egymással. Egyszer úgy tűnik, hogy hát igen, milyen egyszerű lenne így, és miért ne élénk így? Miért is ne hárítsuk el magunkról a felelősséget, miért is ne szabaduljunk meg az aggodalmaskodástól, amely állandóan kínoz? Másrészről, viszont azaz érzés van bennünk, hogy ez az érzés lehetetlen! És felmerül a kérés: vajon az, amit Krisztus mondott, lehetetlen? Vajon az, amit ő nekünk parancsol, nem az élet útja?

K. T.! Kereszthódoló vasárnap zsolozsmájában újra meg újra visszatért egy nehezen érthető régi kifejezés: "leborulunk". Mindnyájan jól tudjuk, hogy ezt nem úgy kell értenünk, ahogyan a széna leborul a megrakott szekérről. A leborulás vallásunk történetében a homlokát földre érintő ember gesztusa volt, mellyel kifejezte alázatát, a teremtő Úr előtt. ,Amikor mi leborulunk Urunk keresztje előtt, kifejezzük testünk és lelkünk együttes hódolatát az ő üdvözítő emberszeretete előtt. Hiszen mióta Isten Igéje testté lett, saját testünknek is az a hivatása, hogy a Lélek temploma legyen. Megvan tehát a jelentőségük a böjt minden napján az imádkozó gesztusoknak, a kimerültségig ismételt imáknak... Ki ne érezné a jelentőségét a negyvenszer, ismételgetett Uram irgalmazz-oknak, látva például az itt álló 40 kispapot, vagy a negyven napos böjt előttünk álló feladatait? S ki ne érezné fontosságát a földre borulva ismételt Szent Efrém imáknak, amelyek testünk s lelkünk valódi hivatásának eléréséért mozgósítják minden képességünket? Joggal érezzük fontosaknak ezeket, hiszen egyházunkban néhol naponta többször is elimádkozzák ezeket a fohászokat, s utána 12 mély meghajlás közben ismétlik: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!" Mit jelentenek ezek a vecsernyénken ismételt fohászok számunkra?

KKT! A keresztény ember lelke legalább annyira szomorú, félve reszkető és elsötétült Krisztus halála és eltemettetése láttán, mint amilyen szomorú és borús szokott lenni, ha egy nagyon szeretett ember-társát rabolja el a kegyetlen és igazságtalan halál. Alig-alig tudunk ilyenkor bízni a fényfölderülésében, csak a kegyetlenséget, az igazságtalanságot, a bűnt, s az általuk előidézett sötétséget érzékeljük.

K.T.1 A kenethozó asszonyok vasárnapján a föltámadás első tanúira emlékeztünk. Nem a sírhoz futó Péterre vagy az emmausi tanítványokra, hanem a Szinte névtelenül tanúskodó asszonyokra Azokra, akik pénzt, időt, fáradságot nem kímélve szolgálták a Mestert földi működésének végéig: mégpedig a kereszthalálig és a sírig. Akiknek szolgálata nem rövid határidőre szólt, hanem kitartott egészen a sírig. S akiknek szolgálatát maga a föltámadott Jézus dicsőítette meg azzal, hogy elsőként vihették tovább a föltámadás örvendetes hírét. Így ma kedves alakjukkal együtt szolgálatuk is reflektorfénybe került A görög egyházban a mai nap kulcsszava a a szolgálat. Ezért is olvastuk föl az Apostolok Cselekedeteiből. épp a diakónusok kiválasztásáról szóló szakaszt. Azt, hogy kik és hogyan vették át az egyházi renden belül a kenethozók Szent küldetését, a sírig tartó hűséges szolgálatot...

A mai vasárnapon arról hallottunk, hogy asszonyok siettek Jézus Sírjához és arról panaszkodtak, nagy kővel van elzárva Jézus sírja, és ki hengeríti el a követ. Ma is sóhajtozunk, hogy némely emberben nagy kövek zárják sírba jézust. Mik ezek a kövek , a lustaság, a közömbösség, a bűnök, közfelfogás, munkahely, szenvedés, betegség vagy jólét kövek takarják be az ember lelkeiben Jézust a sírba. A kenethozó asszonyok érezték, hogy ők egyedül nem tudják Jézus sírjáról elhengeríteni a követ. De nem ijedtek meg, ennek ellenére siettek keneteikkel a sírhoz. És látták, hogy a kő már elvan hengerítve. Ők még nem tudták, hogy Jézusnak nincs szüksége segítségre, ahhoz hogy kinyissa a lezárt sírt. A holt lelkek mélyéről is feltud jönni olyan észrevétlenül, ahogy a lezárt sírból kijött.

Kedves Testvérek! Gyakran hallunk olyan hirdetéseket, felhívásokat, melyek a lottósoknak szólnak: megvette már az e hetit? -Kitöltötte már a szelvényét? Feladta már a lottóját? -Mert ha valaki kellő időben postára nem adja, nem nyerhet és szelvénye teljesen értéktelenné válik! Az előttünk álló bőjti idő is értéktelenné válik, ha nem élünk azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a nagybőjt kínál számunkra.- Az evangélium így utal erre a tényre: ”Az idő eljött, Isten országa közel van Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” /K.k. 1, 2/

K. T.! Jézus alakja nyilvános fellépésétől kezdve lenyűgözte az embereket. S az idős Szent János apostol csodálattal emlékezik azokra az első pillanatokra, amikor ők, a kiválasztott tanítványok találkoztak a Mesterrel. A Jordánnál keresztelő János irányította rá a figyelmüket: „Nézzétek, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” Aztán amikor ők félszegen a nyomába eredtek, s a lakóhelye felől érdeklődtek, akkor ő határozottan magával vitte őket: „Gyertek, nézzétek meg!” S a negyedik evangélium egy szerzője még ugyanolyan élénken emlékszik ennek az első meghívásnak időpontjára, mint a korosodó házasok az első találka pillanatára. „Elmentek vele, megnézték hol lakik, s aznap nála is maradtak. A tizedik óra körül járhatott…”

K. T.! A néma lélektől megszállt gyermekhez éppen a Tábor hegyéről érkezik Jézus. Nem engedett sátrat verni a színeváltozás hegyén, mert az istenközelség első hegycsúcsától még hosszú az út a Golgota ormáig. Az emberfiának még emberek kezébe kell adatnia, hogy aztán a másik hegyen már mindegyikünk szenvedésével sorsközösséget vállaljon, s minden tanítványt fölemeljen az Atya közelségébe. S ahogyan lejön a hegyről, odalenn nagytömegre lesz figyelmes. Tolongó népsokaságra, melyben az istenközelségből leszálló tanítvány egykönnyen elveszhetne. Tülekedő csődületre, amelyben az ember igen könnyen megfeledkezik Istenről. Sőt hallatszik a szóváltás lármája is, ”hogy írástudók vitatkoznak” a tanítványokkal. A törvénytudók talán már régóta kereshették ezt az alkalmat, mikor végre a legkisebb ellenállás irányában dolgozhatnak: most végre meg lehet szorongatni a gyönge halászokat, hisz nincs itt a Mester. Sőt ”nincs itt az ingerlékeny Jakab sem, és Péter sem, akiről sohasem tudhatni, mikor ránt kardot, vagy mikor kezd hadonászni evezőjével”.

KT! Évről évre újabb élményt szerez számunkra az imént hallott evangéliumi történet. Az október végi vasárnapon a halottak napjához közelegve amúgy is szívesen elmereng az ember a halálon túli visszafizetés gondolatán. Ráadásul a dúsgazdag története szinte a gyermekkori mesevilág élményét eleveníti fel, ahol a jók sorra győzedelmeskedik, a gonoszok, pedig elnyerték méltó büntetésük. Olykor még kárörömmel is tekintünk a dúsgazdag tragédiájára s nem csekély örömmel, nyugtázzuk, hogy nekünk nemigen volt alkalmunk „bíborban, és patyolatban járnunk”.

Lám, lám! Az evangélium nem szépít, hanem leírja, hogy bizony nagy-nagy emberi gyarlóságokkal küzdöttek Jézus apostolai. Őket is fűtötték az emberi ambíciók. Rangban, címben előre szerettek volna haladni, hogy maguk előtt, és mások előtt is tudjanak valamit felmutatni. Eléggé földhöz ragadt volt a gondolkodásuk, és minden bizonnyal ezért voltak olyan érzéketlenek Jézus jövőt érintő és jövőre vonatkozó beszédeinél, és velünk kapcsolatos elgondolásaiban. Különösen Jézus sokszor megjövendölt és előkészített szenvedése és halála volt számukra idegen. Pedig éppen a szenvedésben és halálban fejeződött ki legjobban Jézus teljes odaadása értünk, értünk emberekért és velünk kapcsolatos terve: úgy szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket, és szolgáljatok egymásnak, mint én nektek…

Holnap kezdődik a nagyböjt, a bűnbánat különösen megszentelt időszaka. Kétféle bűnbánat van. 1. A tékozló fiú bűnbánata, amikor a mocsokban, piszokban, a bűnben rádöbben az atyai ház tisztaságára. Ránéz az Atyára és érzi, hogy ő mennyire más. Ahogy Péter-rátekintett Jézusra a főpap udvarában, és bánatra indult, hogy ő mennyire más, mint Jézus.

"Én vagyok a legnagyobb!”- hirdeti a 'bokszoló egy-egy világversenyen, amikor mindenkit kiüt, aki szembe mer szállni, vele. - De ki ismeri a nevét Hányan? Meddig? Dicsősége és nagysága hamar elhalványul és elfelejtik az emberek.

K.Gy.! K.T:! Furcsa egy ízlése van a mi Urunknak! Ritkán jár a genezáreti-tó túloldalán, s még akkor sem a mélyen hívőkkel társalog. Nem vizitál a vallási elöljáróknál, nem végez családlátogatást az előkelő gadarénusoknál. Nem vállal különórákat a tudásra szomjazóknál, nem indít hitoktatást a zsinagógákba járóknak. Helyettük a sírboltból előjövő emberek felé fordul. Azokkal áll szóba, akik már végképp elvadultak, akikkel senki sem mer egy útra lépni. A határba kiszorultak élete érdekli. Azoké, akiket már kiközösített a falu, akiknek önpusztítását már láncokkal sem lehet megakadályozni. Akik újra meg újra széttépik a szeretet bilincseit.

Sirák fia könyvében ezt olvassuk: Aki szereti Istent, vezekel bűneiért.” (Sir 3, 4) Izaiás próféta is hasonló felhívással fordul hozzánk: Mosdjatok meg, legyetek tiszták. Tanuljatok jót cselekedni, keressétek az igazat, segítsétek az elnyomottat, tegyetek ítéletet az árvának, oltalmazzátok az özvegyet, s azután jöjjetek, és panaszkodjatok rám úgymond az Úr. Ha bűneitek olyanok, mint a karmazsin, megfehérednek, és ha olyan pirosak is, mint a bíbor, lesznek, mint a fehér gyapjú.” (1, 16-18) Ezekből a szavakból kitűnik, hogy rendkívül fontos az elégtétel. Mégis, ha azt kérdeznénk a gyónótól, milyen penitenciát, elégtételt szeretne, azt mondaná, kicsit, elég lesz néhány miatyánk, üdvözlégy.

Egy félholtra korbácsolt, megkötözött kezű, gúnyruhába öltözetett embert mutatott be Pilátus nagypénteken délelőtt az udvarában megjelent tömeg előtt. Ezt az embernek is alig nevezhető embert ezekkel a szavakkal mutatta be: Íme a ti királyotok! Talán új zsidó király koronázását készítette elő Pilátus e szavakkal, Nem, sokkal másabbról volt itt szó. Ha az ember jobban szemügyre veszi ezt a királyként bemutatott embert, meglepetve látja, hogy ez az a názáreti Jézus, aki 5 nappal előtte, fényes diadalmenetben vonult be Jeruzsálembe. Ezrek vették körül azon a napon, ezrek köszöntötték, ezrek dobálták elé a virágos ágakat, és terítették elé ruháikat hódolatuk kifejezésére. Ezrek fogadták Őt úgy mint régen várt királyukat, akibe nagy reményeket helyeztek, ma pedig talán ugyanezen ezrek előtt áll ugyanaz a názáreti Jézus összetörve, halálra kárhoztatva. Íme a ti királyotok! Így mutatta be Pilátus Jézust a tömegnek. Lelki szemeinkkel mi is látva a gúnyruhába öltöztetett Jézust mi is meghallva Pilátus felszólítását, gondolkodjunk el Jézus nagypénteki királyságán, ami a szomorú látszat ellenére isteni titkokat rejt magában.

Mekkora jó szándék élt ebben a bűnös vámosban. Látszik már abból is, hogy kész volt felmászni az út menti fügefára, csakhogy Jézust láthassa. Amikor pedig Jézus megpillantotta őt, és közölte, hogy „ma a te házadban kell megszállnom”, akkor ez annyira szíven találta, hogy mit sem törődött az áskálódók szavaival, hogy ő ilyen, meg olyan bűnös, hanem kész volt a jóvátételre. – „Ha valakit megcsaltam, négyszer annyit adok vissza” szólt. De ezen felül még a vagyona felét is odaszánta a szegények javára, csakhogy üdvösség érte őt és házát. Ez már igazi jófeltétel, erős fogadás!

Egyházunk liturgiájában állandóan visszatérő téma az a példabeszéd, amelyet Jézus az elveszett és megkerült fiúról mondott el. Nagyböjt előtt van egy olyan vasárnap, amikor egyházunk föl is olvassa a tékozló fiúról szóló evangéliumi példázatot, hogy minden bűnös ember helyzetére vonatkoztass a azt. "Atyai dicsőségedtől esztelenül eltávoztam" kezdődik az aznapi konták. A tékozló fiú vasárnapjának zsolozsmája föleleveníti a bűn által elveszített "atyai ház" minden szépségét, s egyben rádöbbent a bun által kialakult nyomorúságunkra: "Elszakadtam tőled, végtelen jóság, és mindenféle jóság után való éhség emészt: de most hozzád térek, könyörülj rajtam, Krisztusom! "

Szabó Ferenc, Triptichon című versében írja; "Embernek lenni csakis úgy lehet, ha nem csupán az életet, de vállaljuk a véget is vele: ! Mire való az életünk, ha nem adjuk oda? "Valóban, az ember életének; csak akkor van értelme, ha az nem céltalan, és ezért a célért teljesen Oda tudja adni az életét. De, hogy oda tudjam adni az életemet az előttem levő, célnak az erős hitet kíván. Mi, akik itt vagyunk a templomban mindnyájan Krisztusban hivő, Krisztust követő emberek vagyunk. Az Ő élete és a benne való hitünk egy olyan biztos korlátot ad, amely segít abban, hogy le ne térjünk az, üdvösség útjáról, a célhoz vezető útról. De vajon valóban ilyen korlát-e a mi hitünk, mely nem enged letérni az útról, amely Istenhez vezet? Valóban olyan erős-e, valóban olyan mély-e? Nem, azt hiszem nem, hiszen akkor nem vennénk olyan sokszor semmibe Krisztus és az Egyház tanítását, hanem teljesen alávetnénk magunkat a biztosan hitt Isten akaratának. Sokszor gyengék vagyunk! Így sokkal inkább hasonlít a hitünk annak a bibliai embernek a hitéhez, aki így kiáltott fel Jézus előtt; "Hiszek! Uram, segíts hitetlenségemen'!

K.K.T! Az elmúlt vasárnap óta minden a bűnbánatra, a megtérésre figyelmeztet bennünket. A nagyböjt első napján alkalmat adtak rá, hogy rádöbbenjünk életmódunk elégtelenségére: mennyire szükséges lenne újra Istenünk orcája felé tekintenünk és a szeme előtt járnunk. Amint ezt a Szíriai Szent Izsák tanítja: „A nap huszonnégy órájában végig és egyfolytában szükségünk van a megtérésre” Ma már csak a kulcsát, az energia forrását kellene megtalálnunk, megneveznünk a bűnbánatnak. Ez a kulcs, a bűnbánat energia forrása ugyanaz, a rózsabimbó kinyílásának, a tulipán kehely kibomlásának forrása: a világosságot adó fény.

Képzeljük el a képet: Egy nagyvárosban édesanya sétál kicsi gyermekével. A gyermek kitépi kezét és fut, egyenesen a forgalmas úttestre. Megbotlik. Bármely pillanatban elütheti egy autó. Mit tesznek a járókelők? Egyeseknek földbe gyökerezik a lába, mozdulni sem bírnak az ijedelemtől. Mások kiáltanak: Hozza ki valaki azt a gyermeket az útról. Mások azt kiáltják: Gyere ide gyorsan édesanyádhoz. Van, aki egy pillanatot sem gondolkodik. Odaugrik, s életet veszélyeztetésével kihozza a gyereket az útról.

A bűnös embernek nem szabad elcsüggedni, hanem tízszeres buzgalommal kell bocsánatot kérnie. Mint ahogy ezt Zakeus is tette. Legszívesebben őt megfojtották volna az emberek, megalázták volna, de Jézus megkönyörült rajta. Csak a gyenge ember nem tud megbocsátani. Gyengeségnek jele az, ha valaki haragtartó és bosszúálló. Mivel azonban Isten mindent megtehet, ezért tud könyörülni, elnéző tud lenni az emberek bűnei iránt.

Még alig hagyták el a községet a zarándokok, s mi már újra itt vagyunk a legszentebb hajlékban. Még ott csengenek fülünkben az istenhozzádot, kiáltó hangot, s máris visszatérünk égi anyánk ‚szent képe elé. Visszajött hogy: és bűnbánattal köszönjük meg a mai ünnepét,. s áldást kérjünk .a további napokra, a szürke hétköznapokra.

Mózeshez így szólt az Isten a tízparancs átadása kapcsán: „Eléd tettem az életet és a halált, te válaszd az életet”. Nekünk, keresztényeknek tudnunk kell úgy élni, úgy összeválogatni az élet örömcseppjeit, hogy az megfeleljen emberi méltóságunknak és így egyben istengyermekségünknek is és így az élet jöjjön ki belőle, nem a halál. – Ha valaki mégis mellékútra tért, eltér emberi életének egyetlen, nagy Céljától, az bűnt követ el. Mi is így járunk, amikor tiltott örömök után nyúlunk, s amikor szabadjára engedjük vágyainkat. Így jár az ember, ki nem elégszik meg a becsületes munkája után járó keresettel, hanem vágyait többre méretezi és ravaszsággal, csalással, sikkasztással, lopással igyekszik növelni javait, és remegve kell élnie, félelemben és bűntudatban, mert lelkének aljasságát senki sem rejtheti el előle.

B.I K. T.! Jézusunk, szenvedésének útján ma az utolsó stációhoz érkezett: a kereszthez, ahol az elképzelhető legnagyobb elhagyatottságban szenvedte el a halált és egy idegen ember sírjába történő eltemetést. Életének vége egy katasztrófa jeleit hordozza magán. -Nektek van " fogalmatok a néhány évvel ez előtti árvíz pusztításáról; Van fogalmatok a romániai földrengéskor kia1akult, létrejött katasztrófáról -Mindkét alkalommal úgy dőltek össze a házak, mint a kártyavár, s maguk alá temették az ott levőket. -Amit az emberi kéz alkotott, szépített, díszített, s büszke volt az alkotására -azt elsöpörte az elemi kár. Valóban katasztrófához érkezett itt Jézus élete is? 33 éves korában, életének teljében, alkotó munkájának delén törte le a kényszerű halál.- Mégis veszélyen lenne, ha katasztrófát látnánk benne. Hiszen Jézus élete a születés első percétől kezdve a Golgota felé tartott, csak épp most ért el a keresztig.

K. T! Igen aktuális ma számunkra az apostoli szakasz, amely szerint “rossz idők járnak”. Nem mintha hideg lenne, hanem mert világunkban kihűlőfélben van a szeretet, valóban a sötétség meddő cselekedetei terjednek. De ti világosság vagytok az Úrban! Ezzel biztat minket az Ur. Az emberek véleménye szerint ugyan minden jól megy, de más az Isten szempontja. Izajás könyvében olvashatjuk a figyelmeztetést: “Amint az eső és a hó lehull az égből. Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” Ezért hangzik el most is a kemény figyelmeztetés: “Ébredjföl, te álmos!” Itt ez az “Ébredjföl” azt jelenti, hogy hiába is mennek flottul a dolgok, ez a közösség valójában alszik.

Gyakorta hallunk álarcos emberekről, akik valamilyen okból elrejtik igazi arcukat, hogy fel ne ismerjék őket. Játékból, tréfából is szokás farsangi időben az álarcviselés, de ezt kivéve többnyire veszélyesek és valamilyen bűncselekmény elkövetésére készülnek, ezért titkolják személyiségüket.

KKT! Kisgyermekkortól kezdve gyötri az embert a néma, gonosz lélek. Esztelen szenvedélyek tüzébe kergeti, máskor meg rideg szeretetlenség vizébe űzi. Ádám óta számtalanszor huppantunk a földre, s fogunkat csikorgattuk a Teremtő előtt. Isten Fia eljövetelére volt szükségünk ahhoz, hogy rádöbbenjünk: a teremtő nem megmerevedésre, fogcsikorgatásra szánt minek, hanem képlékenységre, naponkénti megújulásra, úgy hogy, az életből kilépő arc ragyogása tündöklő legyen a csillagvilág titokzatos pompájánál. Jézus eljövetele döbbentett rá, hogy alkotó Istenünk hajlandó még a földön vergődő fiút is karon fogni, fölemelni, talpra állítani. Mert számára nincs megindítóbb látvány annál, ha az arcvonásaink eltorzulnak, habzó szánkat a föld sara mocskolja be.

Ha a mai ember halottfeltámasztóról hall, hitetlenkedve csóválja a fejét, a halott az halott. A feltámasztás szöges ellentétben van a tapasztalattal. Ezzel fordul szembe Jézus, hogy a halál nem megváltoztathatatlan dolog. Jézus egész életével, működésével ezzel szembe fordul, szembe a halállal, és az életre vezet.

K.T! Egy héttel ezelőtt, még Isten gondviselő jóságát csodálhattuk meg. Az örömhírvétel ünnepén (újra) bepillantást nyertünk a megtestesülésben megnyilvánuló örök titokba, s ugyanakkor Üdvözítőnk drága és elevenítő szent keresztje előtt hódolva megkaptuk az ösztönzést az igazi önmegtagadásra, kereszthordozásra. Azóta talán még tudatosabban dicsőítjük egyszülött Fiát, aki a mindenkorszűz Máriától megtestesülni kegyeskedett, majd megfeszítetett, és halálával legyőzte a halált.

Védőszentünk ünnepére készülünk. Itt, ahol Szent László tisztelete évszázadokon át virágzott, s ma a város lakosainak többsége mégsem nézi sokba a szenteket. Mindenekelőtt tisztáznunk kell az ő helyüket egyházunkban, családunkban, életünkben, szívünkben. A mi egyházunkban ma ünnepeljük mindenszenteket. Nem ősszel nem lombhulláskor, a halottak napjának előestéjén, hanem épen most, pünkösd ünnepének lezártakor. A Szentlélek leszállását követően, amikor megbizonyosodhattunk állandó jelenlétének gyümölcseiről. Azt a sok-sok szentet, akikben az Isten kegyelme fogant meg és termett. A mai olvasmány is rájuk utalt azzal, hogy "a remény nem csal meg, mert Isten kiárasztotta ránk a Szentlelket" A pünkösdnek kell, hogy maradandó hatása is legyen. Ha Istenben hiszünk, akkor hinnünk kell csodáiban is, hogy Isten Országát szemmel láthatóan kibontakoztatja.

Egyházunk az elmúlt napokban olyan evangéliumi részeket olvastatott ( a liturgián) amelyek arról beszélnek és oktatnak, hogy kicsoda Jézus krisztus és hogy milyen hittel és lelkülettel kell vele élnünk, és milyen lelkülettel kell kapcsolatunkat alakítani vele. Csütörtökön ezt hallhattuk: Mt. 11, 27- 30 „Mindent átadott nekem Atyám.” Pénteken azt hallhattuk, hogy a farizeusok és törvényhozók megtámadták Jézust, aki azt mondta: „Mondom nektek: A templomnál nagyobb van itt, ha értenétek mit jelent, irgalmasságot akarok és nem áldozatot, sohasem ítélnétek el az ártatlanokat.”

Virágvasárnap. Jézus utoljára megmutatta hatalmát, dicsőségét, hogy aztán, nagypénteken annál jobban fájjon neki a megaláztatás, melyet bűneinkért magára vett. „Nem tartotta az Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve kiüresítette magát… engedelmes lett” Mégis, mennyire kiemelkedett nagysága a szenvedésben! 3 év alatt számtalan alkalommal megmutatta hatalmát, utoljára elfogatásakor, amikor szavára, földre estek ellenségei. De mert elérkezett az órája, lemond hatalmáról. Tehetetlenné válik: ”ha Te vagy az Isten fia, szállj le…”-mondta a nép, a katonák és a bal lator. De nem szállt le, nem fitogtatta hatalmát, lemondott róla, hogy küldetését beteljesítse.

K. T.! Amikor Jézus, a mi urunk a földre lépett, mélységes téli éjszaka vette körül az egész emberiséget. Nem külső, természetben lévő éjszakára gondolok, hanem arra a lelki sötétségre, mely a szíveket körülvette. Nem hiányzott akkor sem a világból a gazdaság. Még akkor sem ha százezrek éltek rabszolga sorsban. Volt pénz háborúk viselésére éppúgy, mint korszerű kövesutak vagy fürdőszobák, vízvezetékek készítésére. Nem hiányzott a külső pompa és ragyogás, főleg a császárok életéből. Virágzott a kultúra, művészet és tudomány is, oly annyira, mint sohasem azelőtt – talán – mégis az emberek a ”halálárnyék” tartományában ülőknek számítottak, a zsoltár szava szerint, s ahogy énekeljük is karácsony éjfélkor: ”a halálárnyék tartományában ülőknek világosság támada” – Mi hiányzott hát, Testvéreim! Hiányzott az Isten szeretete és az ennek megfelelő élet! Az emberek messze futottak Istentől, messze ívben elkerülték a jó utat, a helyes életet. Egyszóval: Istentől távol éltek, ezért borult hideg, sötét éj akkor a világra.

E példabeszédet így ismerjük: A tékozló fiú története. De ha jól meggondoljuk, adhatnánk ezt a címet is: Az irgalmas Atya története. Hiszen Jézus ebben a példabeszédben, Isten magatartását mutatta meg a bűnösökkel szemben. Arra tanít minket, hogy Kereszténynek lenni annyit jelent, mint hinni Isten szeretetében. Egy neves író /Balzac/, ezt a vallomást adja a regényében szereplő apa ajkára: ”Az apák akkor boldogok, ha adhatnak… egy számára pokol, ha a gyermekei nélkül kell élnie… /Goriot apó/. Ez az irgalmas Atyáról szóló példabeszéd is erre tanít minket, hogy Isten azért boldog és azért Atya, mert adni akar, és ő nem tud gyermekei nélkül élni. És hogy ezt a találkozást elősegítse, ezért ő irgalmas és megbocsátó.

Szent Máté evangéliumában olvassuk, hogy nagy sietve egy ifjú jön Jézus Krisztushoz, térdre borul előtte és megkérdi, mit tegyen, hogy elnyerje az örö1 életet? Jézus látja az őszinte jóindulatát és így válaszol. Tartsd meg a parancsokat, ahogy előtted vannak a vallás törvényeiben. Az ifjú jó nevelést kapott, s meg is tartotta gyerekkora óta. Lelkiismerete nyugodt, de szeretné tudni, kívánnak-e ezen kívül még valamit tőle. “Ha tökéletes akarsz lenni, feleli Jézus, add el amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere, és kövess engem!” A felhívásra a lelkes ragyogó arc elszomorodott, mert sok vagyona volt. Péter és a többiek, másként fogadták a hívó szót, Nekik könnyebb is volt, mert kevesebbet kellett elhagyniuk; a kevés nem láncolja úgy magához a szívet, mint a sok. Ez az ifjú szomorúan távozott; példája megvilágítja, hogy a tökéletesség követése nem könnyű. Amikor le kell mondani előnyökről, vágyakról, egyéni akaratról, akkor érezzük igazán a kötelékeket, amik a földhöz és az úgy nevezett földi boldogsághoz láncolnak. Jézus Krisztus a földi gazdagsága mennyire magához köti az embert, és ez által mennyire veszélyezteti az Üdvösséget is. Ezt a vágyat egy közszájon forgó szólásmondással érzékelteti; “Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten Országába.

K. T./ Nagyböjt első vasárnapján a római katolikusok Jézus 40 napos böjtölését és megkísértését elevenítik fel az evangéliumi szakaszban, Szent Máté vagy Lukács elbeszélése alapján. Nálunk görög katolikusoknál a negyedik evangéliumból hangzik el a Jézus megkeresztelését követő rész. Szent János, aki Keresztelő János tanítványaként maga is szemtanúja lehetett az első eseményeknek, már nem igyekszik a 40 éves pusztai vándorláshoz hasonlítani Jézus böjtölését. A három legyőzött kísértés helyett három csodálatos találkozás leírásával mutatja be azt, hogy milyen emberként tért vissza Jézus a Jordán melletti pusztai böjtből. Először a saját meghívását írja le: hogyan maradtak Jézusnál egy délután, a napfölkelte utáni tizedik órában. Aztán Simon meghívásáról ír, akinek Jézus egyetlen pillantása megváltoztatta életét és nevét. A harmadik nap történetét, pedig így kezdi: Jézus találkozott Fülöppel.

Jézus a világban járt és jár. Tömeg vette és veszi körül: érdeklődők, kíváncsiak, jóindulatúak és ellenségesek, őszintén lelkesedők és alattomosan áskálódók, rászorulók és önzők, tanulni vágyók és kihasználni igyekvők, üzletet szimatolók. Így volt ez akkor és így van most is.

Mai evangéliumunk kezdetén Jézus minden kor leghaladóbb erkölcsét hirdette meg. Azt, amit évszázadok óta minden bölcs ember keres, s amit addig mégsem sikerült még más etikai rendszernek megvalósítania. Azt mondta ki, amit már sokan mások szerettek volna megfogalmazni, de sehogyan sem tudták következetesen alkalmazni. Ö fantasztikus egyszerűséggel fogalmazta meg ezt az alapelvet: "Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek bánjanak!" Minden valamirevaló vallás a jó és a rossz cselekvés rendező elveit mutatta be. Tudást adott arról, hogy kinek mit kell tennie annak érdekében, hogy közösségében egyénileg is boldogulj on és másoknak is lehetővé tegye a boldogulást. Ennek alapfeltétele az egyetemes szempontok figyelembe vétele. "Cselekedj úgy, hogy cselekvésed mások viselkedésének egyetemes normája is lehessen!" -hangzik az újkori etika alapelve.

A nagyböjti szent időre készülő egyházunk ma utoljára igyekszik bennünket felkészíteni énekeiben és a szent olvasmányokban az előttünk álló szent 40 napra.A szentírás tanításaiban általános de részletekre is kiterjedő nagyböjti programpontokat hallottunk. A z idei nagyböjtre az apostoli tanításból választottam ki a legrövidebbet. Tanítása annál mélyebb tartalmat rejt magában és nem csak a nagyböjtre érvényes, hanem az ember egész földi életére. Így szól szent Pál rövid intelme: „öltözzetek Krisztusba!”

KKT! Jézus ma újra figyelmeztet bennünket, hogy ne éljünk esztelen módon a világ javaival, hanem keressünk valami szilárdabb alapot életünknek, boldogságunknak. Nem is pusztán arról van szó, hogy ne vagyongyűjtésből álljon az életünk, nem csak arról, hogy a mindennapi kényelem biztosítása kevés ahhoz, hogy tartalmasnak mondhassuk életünket.

Ezen a napon hagyományosan a pócsi búcsúra és azon szoktunk gyónni-gyóntatni. Hányan szabadulnak meg bűneik sokaságától! S hányan vannak, akik nem tudják felsorolni bűneiket… Ma ezt a verset hallottuk az Apostoltól. „Minden, amit tesztek, szeretetben történjék.” Ami tehát nem szeretetben történt, az bűn lehet? Milyen érdekes Jakab apostol szava: „Aki jót tehet és nem teszi, bűne az annak…” „Ne becsüld le a szeretet parancsát, hiszen általa lehetsz Isten gyermekévé, s megszegése folytán válhatsz a gehenna fiává!” – írja a tegnapi szentünk, Maximosz hitvalló.

„Örvendezzünk, mert a te öcséd meghalt, de feltámadt.. K.T! A tékozlófiú vasárnapján a Biblia egyik legszebb példázatát hal1hattuk. Kiről is szólt ez a csodálatos: evangéliumi részlet? A megszokott válasz, egészen egyértelmű. „A tékozló fiúró1". Pedig Jézus örömhíre itt sem a tékozlásról, s még csak nem is a tékoz1ú fiú szerencsés visszatéréséről szól, hanem valami hallatlan örömről: az elveszett fiát viszontlátó Atya tiszta öröméről. Jézus evangéliuma itt is hű marad önmagához: nem tragédiát ad elő s nem is olcsó tanmesét a csavargó életmód veszélyeiről, hanem igazi örömhírt. Szent Lukács ezt a példabeszédet az elveszett bárány és elveszett drachma példázata után hozza, válaszként a bűnösökkel is szóba álló Jézust bíráló farizeusoknak: Hogyha nagy örömet jelent a századik bárány s a tizedik drachmamegtalálása, mennyivel nagyobb az öröm az elveszett gyermek visszatérése után!

Ugye, szerencsés embernek tartjuk Mózest, a választott nép nagy vezérét? Az egyiptomi törvények szerint még gyermek korában meg kellett volna halnia, mint minden zsidó fiúcskának akkor. De ahelyett, hogy a halál várt volna rá, jól tudjuk, hogy a fáraó leánya talált rá a vízparton, megsajnálta a kitett, eldobottnak látszó fiúcskát és gyermekévé fogadta. A királyi palotába vitte, a jólétbe a nyomorúság helyett. Nos, ha szerencsés embernek tartjuk Mózest, akkor még szerencsésebb embernek kell tartanunk saját magunkat, hiszen bennünket nem földi király, hanem a Mindenek Királya fogadott gyermekeivé a kegyelem által.

A görög egyház nagyböjtje során is éppen most volt egy olyan hét, amelynek fő témája a tékozló fiú visszatérése. De Keleten a vasárnapi vecsernyéken egész évben így kiáltunk az Úrhoz: „Mint a tékozló fiú jöttem hozzád, kegyelmes, és leborulván előtted, kérlek; fogadj be engem, Istenem, mint szolgáid egyikét; és könyörülj rajtam, emberszerető!” Csütörtökön reggel pedig így fohászkodtunk: „Istengyermeki méltóságomat elszórva én, a tékozló, szolgává válva sertésekkel éltem együtt.. Most hozzád megyek, jószívű atyám, bűnbánóként hangoztatva: „Vétkeztem az ég ellen és teellened…”

Evangéliumunk utolsó szavai szerint ragályos a keményszívűség. Tömegekbe tudunk zárkózni az élet értéktelen jelenségei közé úgy, hogy, még ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.

Szent Jeromos a szentgyónást mentődeszkának nevezi. Akkoriban gyakoriak voltak a hajótörések és a nyílt tengeren megrokkant, széttört hajóroncsok között csak úgy maradhatott életben a hajós, ha egy úszó deszkára rákapaszkodott. Ez a mentődeszka. – Ma már mentővel a derekukon menekülnek a tengerészek baj esetén és mentőcsónak is áll rendelkezésükre. De ha ez nincs, vagy kevés van, még mindig jó a mentődeszka! A gyónás tehát mentődeszka, mentőövhöz hasonlítható, mert bűneinkben elmerülő életünket a gyónás által tudjuk megmenteni, és az elvesztett isteni életet a gyónásban szerezhetjük vissza.

K. Gy. ! Véget ért a farsang. Lezajlottak a farsangi mulatságok, megvoltak az iskolai jelmezbálok, megtartottuk a játékos, vetélkedős, jelmezes farsangi hittanórákat holnaptól: utazunk. Elkezdjük a nagyböjti utazást, amelynek végcélja végállomása: a Húsvét. Ha utazunk az els6 és legfontosabb dolgunk elővenni és áttanulmányozni a menetrendet. Ez tájékoztat bennünket az utazás céljáról, az utazás körülményeiről: /hanyadosztály, kell-e helyjegy, stb. a menetidőről, s a közbeeső állomásokról. Nagyböjti utazásunk menetrendje: az evangélium. .. -1. Az utazás célja: Jeruzsálem városa. De valójában nem is annyira a hely, mint ink1i'l515" az esemény: "Fölmegyünk Jeruzsálembe, ahol az" Emberfia emberek kezeibe kerül, akik megülik őt, de harmadnapra föltámad." Ilyen komoly a tét - ezt nem érthetjük e könnyed, farsangi utazással. 2. Ez az utazás ezért nem történhet első osztályon, nincs hely jegybiztosítás, sőt büfékocsi sem - ez most böjt. Nem rosszkedv, nem a szomorúság, nem valami megjátszott komorság, de igenis lemondás, igenis áldozatvállalás, igenis több jócselekedet. Menetrendünk, az evangélium ezt írja elő számunkra.

Amikor csendes, tiszta idő van a Szahara sivatagja felett, amikor a tevekaravánok fáradhatatlanul haladnak előre és milliónyi homokszem dörzsölődve eszi az állatok lábát, itt is, ott is felhallatszik egy-egy halálosan megsebzett állat ordítása. Ilyenkor az arab útikalauzok megjegyzik: „Halljátok? Sír a sivatag!” Elpanaszolja, hogy terméketlen vidék lett, s belesírja az éjszakába a bánatát. Siratja a zöldellő kerteket, a szép lombozatú fákat, a kacagó gyümölcsös kerteket, amelyeket egykor hátán hordott, mielőtt kiszáradt és sivatag lett belőle. Épp így sírhatna, jajgathatna, ordíthatna a bűnös is, aki Istentől elpártolt és ott hagyta az atyai házat. Aki kitépte magát a Mennyei Atya szeretetéből, örökségét, lelki kincsét szétszórta, ellatorkodta és moslékra cserélte fel legválogatottabb lelki táplálékát. – Sírhatna, jajgathatna a bűnös, mert a viruló gyümölcsös kert és a terméketlen homoksivatag közt nincs akkora különbség, mint a kétféle lelki állapot közt: a kegyelmi állapot és a bűnös nyomorúsága között.

Annak idején a választott nép már negyven éve vándorolt a pusztában. Végül előttük volt az ígért Kánaán, a gyönyörűséges ország, amit Isten nekik ígért. Mózes viszont tudta, hogy neki előbb meg kell halnia, s nem mehet be abba az országba, mert egy alkalommal kétkedés fogta el a szívét, hogy Isten mégsem fakaszt számukra vizet a hegyoldalból, mert népe érdemtelen rá. – Ebben a tudatban most oda állt a népe elé, mint az Atya, aki végrendelkezik. Mint aki utolsó tanáccsal akarja ellátni szeretteit. Tüzesen és hosszasan beszélt. Szemében könnycseppek kergetőztek. És mit gondolsz, mit tanácsolt népének? Többek között azt: És most Izrael, a te Urad Istened mit kíván tőled egyebet, mint hogy féljed Uradat, Istenedet és járj az ő utain és szeressed Őt és szolgál a te Uradnak, Istenednek teljes szívedből és teljes lelkedből.”

Tévedés lenne azt gondolni, hogy Jézus apostolai tökéletes emberek lettek a Krisztusi meghívás pillanatától. Nekik is nagyon hosszú utat kellett megtenniük, míg kiérdemelték a „szent” előnevet. Erről tanúskodik a mai evangéliumi szakasz is. Láttuk, ahogy a Zebedeus fiak „protekciót” kérnek Jézustól, ezzel akarván biztosítani maguknak a mennyek országában a legjobbnak vélt helyeket. Jézus félig megmosolyogva őket, félig szomorúan újra elmagyarázza, hogy abban az országban nem ilyenféle törtetéssel kell a polgárságot megszerezni. - De lássuk előbb, ami fontosabb: milyen lelki közegben kezdenek elsőbbségért versengeni ezek az értetlen tanítványok.

Azt már a hittanos gyerekek is tudják, hogy a Szentírást két részre osztjuk: az ószövetségi és az újszövetségi részre. És a jobbak azt is meg tudják mondani, hogy ‘72 könyvből áll a Szentírás — Bizony, ha valakinek nincs teljes Bibliája, az nem is ismerheti közelebbről a Szentírást. Ezért ma egy kicsit ismerkedünk a Bibliával.

K. Ü .T'.! A János-evangélium előszavának utolsó mondatát tegnap már, nem olvastuk fel. Mára, húsvét másodnapjára hagytuk, mert ez önmagában, is egy, kerek evangélium: "Istent soha nem látta senki: az egyszülött Fiú, aki az, Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki. Istenről szól a mondat, s mégis benne van ember-létünk minden kínja, és reménysége Benne van nagypénteki olvasmányunk szomorú kijelentése, melyet Mózes kapott: válaszként Istentől: "orcámat nem láthatod, mert" nem 'láthat engem: ember, amíg él . " /Kiv. 33,18 De megfogalmazódik benne a tegnap ,esti húsvéti örömhír is: Láttuk az Urat! Azt a dicsőséget, melyet Mózes a hegyen még csak hátulról láthatott, Szent János szerint mi már színről színre láthattuk: "Láttuk az" ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét telve malaszttal s igazsággal.

Hallottuk, hogy Isten népe imádságban fordul az Úrhoz, s lám az imádság végén megremeg a hely, s mindnyájukat eltölti a Szentlélek. Az egybegyűltek imája egy második pünkösdöt eredményez. A Lélek segítségével mind bátran hirdetik az Isten szavát. Mindnyájan tudjuk, hogy az Űr lelke nélkül semmire sem vagyunk képesek. Imádkozni is csak az tud, aki ki tudja magát tárni a lélek előtt. Krisztus megígérte, hogy ha ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ott lesz közöttük. Ezért bátorkodunk korlátainkat félretéve összejönni az Ö nevében, s merünk imádkozni, mert tudjuk, hogy imáinkban megjelenik közöttünk az Isten. Együtt élhetjük át azt a pünkösdöt, amit annak idején az apostolok. Akik ma őszintén imádkoznak, azokat eggyé teszi a lélek, s valóban egy szív egy lélekként állunk az Úr előtt, pontosan úgy ahogy hallottuk az első osztatlan Isten népéről.

K. T.! .Képzeljük el - következő helyzetet: megyünk valamely városunk forgalmas utcáján. Előttünk megy egy édesanya 4. évesnyi kisfiával, egyszercsak a fiúcska kirántja, kezét anyjáéból s szalad egyenesen, a köves útra. Néhány lépést tesz ott csupán, azután hasra esik, és sírni kezd. Nem is messze autók sokasága közeledik, s halállal fenyegetik a gyermeket. Vajon mit tesznek az emberek ilyen helyzetben? -A rémülettől gyökeret ver a lábuk, s meredten állnak az út szé1én, ez a legelső kép. Aztán többen rémülettő1 jajveszékelni kezdenek: "mentsék meg a gyermeket! ""mentsék a gyermeket! "-Van, aki szólongatni kezdi a gyermeket: azonnal kelj fel és gyere ide a mamához! -Mások talán az anyát figyelik, s őt biztatják: menjen már! Menjen! Ne hagyja gyermekét elpusztulni! "-De leges1egjobban és leghevesebben az cselekszik, aki gondol egyet, odaugrik, megragadja a csöpséget, kirántja a veszélyes helyzetből, nem törődve azzal, hogy közben az ö élete is veszélybe kerül.

K. T. Egy hónapja adják az Állami Operaházban Ecce homo című darabot, melynek címe Jézus kivonulásának fő mozzanatát eleveníti fel. „íme, az ember, akinek meg kell halnia”- fordíthatnák le Nikosz Karanhakisz eredeti címét. Az alapul vett történet egy görög falucskában játszódik, ahol húsvétra kiosztják a kínszenvedés történetének szerepét. Előkelő ifjak tolonganak a kapcsolatok és jobbnál jobb szerepekért, de a címszerep egy egyszerű pásztor legénynek, Maroliosznak jut. Mától egy gondolatod lehet csak: hogy méltó légy a szent rettenetes terhének viselésére- bíztatja őt a kiválasztó pópa, s bármennyire méltatlannak érzi magában a pásztorfiú Annyira, beleéli magát a rájutott szerepbe, hogy sebeket kap testére, majd egy Judási árulás folyamán kínhalált szenved.

A Szentírás a mi legnagyobb nevelőnk. ,Nevel szavakkal, tanítással, de nevel példákkal is, melyek az életből valók. – A mai alkalommal Dávid király bűnbánata kerül elénk a biblia lapjairól. Mert a gyónásról beszéltünk legutóbb és most a bánattartásra fordítjuk figyelmünket. Bűnbánat, vezeklés, töredelem. Kemény szavak ezek az érzékeny fülek számára. Dávid király példája viszont megérteti velünk, hogy nem is olyan rémítő ez. Sőt nagyon is emberhez méltó. Nagyon is kell, hogy hozzátartozzék lelki életünkhöz. Mi is tehát az igazi bűnbánat?

“Így jön hát velünk szembe ez a betlehemi újszülött, így jelenik meg látható alakban az, aki egyébként rejtve van a szemek, elöl: így mutatkozik testben előttünk a testnélküli; így lesz körülírva a körülírhatatlan. Menjünk hát eléje valamennyien: mi, akik annyira áhítattal tiszteljük és imádjuk az Ő titkát, haladjunk feléje tiszta szívből lelkesedve! Vajon ki megy elébe elsőként? Ki látja majd meg legelőször Istent Saját szemeivel? Ki veszi majd észre először az Istent? Ki veszi majd elsőként ölébe az Istent?...

"Kedves Testvéreim Krisztusban! XIII. Le6 pápa "Rerum novarum" kezdetű nagy enciklikája, amelynek centenáriumára emlékezünk, új fejezetet nyitott az egyház szociális tanításában. Nos, e tanítás állandója a fáradhatatlan felhívás a szolidáris elkötelezettségre, amelynek célja a szegénység és a fejletlenség legyőzése, amelyben embermilliók élnek.

Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten Fiai. Ha pedig gyermekei. Akkor örökösei is: Istennek örökösei. Krisztusnak társörökösei." (Róm 8. 14. 17) A Lélek. a Sugalmazó, az erősítő. a betöltő… Segítő és bátorító. Nehéz róla beszélni, hiszen a mi lelkünk. szívünk elménk kerülhet vele kapcsolatba, ember nem látta. mégis. ha kinyílik a lélek-lakat, kitárul a teljes ember. Vendégül lát minket asztalánáI, a megerősítő kegyelem lakomáján.

KKT! Krisztusnak az előbbi példabeszéde egy kicsit megijeszt bennünket, mert az utolsó mondat:” Azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem eszik lakomámon.” S nagyon rossz lenne, ha mi sem ehetnénk az ő asztalánál az általa ígért országban.