Úgy ért bennünket a halálhír, mint a villámcsapás, amely hirtelen jön, s nincs hová menekülni előle, s amely félelmetes kárt okoz. Így ment ki az erő a halálhírre belőlünk. Mérhetetlen szomorúság telepedett lelkünkre, mint a sötét felhő, és fájdalmunkban ordítani szerettünk volna. Csakhogy ezzel nem segítünk a helyzeten. Kusza gondolatok kavarognak bennünk: vérbe mártva, gyászban megfürödve. Legjobb lenne talán összeszorított fogakkal némán állni és engedni, hogy a fájdalom átjárja minden tagunkat és tisztítson bennünket, elgondolkodtasson, hogy levonhassuk a tanulságot. 1. Mégis szólni kell! Szólni kell, mert nem egy magányos öreg ment el. Nem a 102 éves asszony, akit most köszöntöttek a gyerekek. Nem egy magatehetetlen elhagyott ember, hanem a fiatalasszony, aki nemrég szülte harmadik gyermekét. Ez a kisgyerek majd mindenkinek elmondja, hogy nem ismerte az anyját, hogy sose hajolt az ágya fölé, hogy megnevettesse. Sose becézgette, babusgatta, s nem mondta: aranyosom. Elmondja majd, hogy nem az anyja tanította beszélni, járni, s nem mondta neki: gyere kicsim, gyere! Nem ő tanította imádkozni és dolgozni, s a legcsodálatosabbra, a szeretetre sem az édesanyja vezette rá. Nem ő törölte le könnyeit, amikor az élet kegyetlen volt hozzá, s nem ő vigasztalta meg ezernyi apró fájdalmában. Pedig az anyai csók jobban gyógyít, mint a sok fájdalomcsillapító.