Csodálatos az emberi arc! Nem ok nélkül nevezzük belső világunk tükrének. Tanúságot tesz szomorúságunkról, vagy épp vidám kedvünkről. Olykor a gyűlölet és a harag villámjai cikáznak végig róla, máskor pedig, gyöngédségünk és szeretetünk fényét sugározza. Beszél fiatalságunkról, de árulkodik összetört és elfáradt életünkről is. Sokszor neheztelünk is rá árulkodó viselkedéséért, ezért aztán nem egyszer különféle állarcokkal eltakarjuk. persze, itt nem farsangi állarcokra gondolok, hanem a képmutatásoknak és elkendőzéseknek megszámlálhatatlan manővereire. Ezzel célunk: úgy viselkedni, azt mutatni, mintha minden rendben lenne, mintha mi is a legjámborabb és leghűségesebb isten-gyermekek egyike lennénk. Közben, képmutatás, álarc az egész, hisz sodródunk az árral nem vagyunk mi jobbak, odaadóbbak vagy igazabbak, mint a többiek!