K. K. T! Az emberiség történetének páratlan botrányát szemlélhetjük itt ezekben a pillanatokban. Jézus, az ács fia ott. Ül néhány kilométernyire a Jordán-partjától, és két szavával megdermeszti az Őt, hallgató tömeget: ellenségeiteket!” Szíven találta ez a két szó nem csak a Tibériusz császár korabeli zsidókat, hanem az az óta felnövekedett milliókat, tízmilliókat is. Ma is megdöbbenve, sápadtan szeretnénk nem meghallani vagy legalább szépítgetni ezt a mondatot;’ szeretnénk a kínzó kérdést tréfával elütni, Krisztus szava azonban minden igyekezetünk ellenére halálosan komoly marad. Akár elfogadjuk, akár nem, az Ur a mindennapok: vértanúságáru hívja nemcsak a mellette álló néhány kortársát, ha nem még ennek a mai vasárnapon itt ünneplő közösségnek is minden tagját. “Azokra, akik átkoznak benneteket, mai áldást, és imádkozzatok rágalma. Ha arcon üt valaki, tartsd oda neki a másik arcodat is! Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is” A szavak magukért beszélnek, s egyértelmű volt súlyos jelentésük kétezer éve is. Tudjuk, hogy akinek akkoriban zálogba vették a köntösét az didereghetett éjszakákon át, mert a köntöst használták éjjeli takarónak is. És Jézus szerint mit tegyen a köntösétől megfosztott? “Dobd oda ruhádat is!”, azt az utolsó öltözéket, melytől a zsidóknál csak a rabszolgákat volt szabad megfosztani.