A gonosz szőlő munkások példabeszédét Jézusnak már nem kellett külön Istenre vonatkoztatnia. A zsidó hallgatóság számára már Izajás próféta óta egyértelmű volt az, hogy a szőlősgazda csak Isten lehet. A próféta szavai szerint maga az Isten volt az, aki különleges gonddal telepítette le választott népét mint szőlőskertjét, amelyet ő a törvény sövényével védve s a templom tornyával ékesítve a legszebb domboldalra helyezett. Jézus mindössze annyit tett hozzá a prófétai hasonlathoz, hogy az ültetés után a gazda bérbe adta szőlőjét, s idegen földbirtokos műveltette földjét béresekkel, de Jézusnak itt a gazda eltávozásával bizonyára fontosabb mondanivalója is volt. Hiszen többi példabeszédében is ezt hallhatjuk vissza: „Egy főember messze földre indult, hogy királyságot szerezzen.” /Lk 19, 11/. Az elutazó gazda „előhívatta szolgáit, hogy őrködjenek birtokán”. /Mk 13, 34/. A példabeszédek csattanója, pedig újra meg újra visszatér: „Boldog az a szolga, akit hazaérkező ura munkában talál”. /Mt 24, 45/. Az elutazó és szolgáitól hűséget megkívánó gazda képe tehát szervesen beilleszkedik a kinyilatkoztatásba. Hogy is állunk mi ezzel a „távozó Istennel”?