Amikor csendes, tiszta idő van a Szahara sivatagja felett, amikor a tevekaravánok fáradhatatlanul haladnak előre és milliónyi homokszem dörzsölődve eszi az állatok lábát, itt is, ott is felhallatszik egy-egy halálosan megsebzett állat ordítása. Ilyenkor az arab útikalauzok megjegyzik: „Halljátok? Sír a sivatag!” Elpanaszolja, hogy terméketlen vidék lett, s belesírja az éjszakába a bánatát. Siratja a zöldellő kerteket, a szép lombozatú fákat, a kacagó gyümölcsös kerteket, amelyeket egykor hátán hordott, mielőtt kiszáradt és sivatag lett belőle. Épp így sírhatna, jajgathatna, ordíthatna a bűnös is, aki Istentől elpártolt és ott hagyta az atyai házat. Aki kitépte magát a Mennyei Atya szeretetéből, örökségét, lelki kincsét szétszórta, ellatorkodta és moslékra cserélte fel legválogatottabb lelki táplálékát. – Sírhatna, jajgathatna a bűnös, mert a viruló gyümölcsös kert és a terméketlen homoksivatag közt nincs akkora különbség, mint a kétféle lelki állapot közt: a kegyelmi állapot és a bűnös nyomorúsága között.