K. T! Nagyböjt előtt évről évre fölelevenedik előttünk az atyai házból távozó tékozló fiú képe. Szinte magunk előtt látjuk dacos követelődzését, iszonyú fényűzését, s talán még rossztársaságát is. Történetét hallva már alig várjuk a nagy fordulatot, a bűnvallomását: „Vétkeztem az ég ellen és teellened!". Egy valamit viszont könnyen elfelejtünk: hogy a tékozló fiúval együtt mi magunk is elhagytuk az atyai házat, hogy mi is ott voltunk züllött társaságában, a magányában. Lehet ugyan, hogy nem fizikailag emigráltunk, nem térben szakítottunk az otthonnal, hanem "csak" lelkileg száműztük magunkat, mint a báty. De zsolozsmánk éneke szerint a száműzetést mindnyájan megtapasztaltuk "Babilon folyóvizei mellett, ottan ültünk és siránkoztunk." Egy bűnei miatt száműzött közösség siralmait, egy egész népnek a vallomását énekeltük el ma reggel. Ha végre belátnánk ezt a siralmas állapotunkat számunkra is a bűnvallomás, maradna: "Atyám, vétkeztem az ég ellen."