K. T.! Kereszthódoló vasárnap zsolozsmájában újra meg újra visszatért egy nehezen érthető régi kifejezés: "leborulunk". Mindnyájan jól tudjuk, hogy ezt nem úgy kell értenünk, ahogyan a széna leborul a megrakott szekérről. A leborulás vallásunk történetében a homlokát földre érintő ember gesztusa volt, mellyel kifejezte alázatát, a teremtő Úr előtt. ,Amikor mi leborulunk Urunk keresztje előtt, kifejezzük testünk és lelkünk együttes hódolatát az ő üdvözítő emberszeretete előtt. Hiszen mióta Isten Igéje testté lett, saját testünknek is az a hivatása, hogy a Lélek temploma legyen. Megvan tehát a jelentőségük a böjt minden napján az imádkozó gesztusoknak, a kimerültségig ismételt imáknak... Ki ne érezné a jelentőségét a negyvenszer, ismételgetett Uram irgalmazz-oknak, látva például az itt álló 40 kispapot, vagy a negyven napos böjt előttünk álló feladatait? S ki ne érezné fontosságát a földre borulva ismételt Szent Efrém imáknak, amelyek testünk s lelkünk valódi hivatásának eléréséért mozgósítják minden képességünket? Joggal érezzük fontosaknak ezeket, hiszen egyházunkban néhol naponta többször is elimádkozzák ezeket a fohászokat, s utána 12 mély meghajlás közben ismétlik: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!" Mit jelentenek ezek a vecsernyénken ismételt fohászok számunkra?