Annak idején a választott nép már negyven éve vándorolt a pusztában. Végül előttük volt az ígért Kánaán, a gyönyörűséges ország, amit Isten nekik ígért. Mózes viszont tudta, hogy neki előbb meg kell halnia, s nem mehet be abba az országba, mert egy alkalommal kétkedés fogta el a szívét, hogy Isten mégsem fakaszt számukra vizet a hegyoldalból, mert népe érdemtelen rá. – Ebben a tudatban most oda állt a népe elé, mint az Atya, aki végrendelkezik. Mint aki utolsó tanáccsal akarja ellátni szeretteit. Tüzesen és hosszasan beszélt. Szemében könnycseppek kergetőztek. És mit gondolsz, mit tanácsolt népének? Többek között azt: És most Izrael, a te Urad Istened mit kíván tőled egyebet, mint hogy féljed Uradat, Istenedet és járj az ő utain és szeressed Őt és szolgál a te Uradnak, Istenednek teljes szívedből és teljes lelkedből.”