Egymásnak szoktuk mondani olykor, mintegy búcsúzásképpen: Aztán jó legyél. Az Úr Jézus mai tanítását is így lehetne összefoglalni: Jók legyetek! –Ha csak azokat szeretitek, ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, milyen hálát érdemeltek. Ezt a bűnösök is megteszik. Ti szeressétek inkább ellenségeiteket! Tegyetek jót! Tegyetek jót! Így visszhangzik ma az Úr szava! Így nagy lesz jutalmatok a magasságbelinél.

Ha megvizsgáljuk a természetet, könnyen felfedezhetjük a hatás és ellenhatás elvét. A feldobott kő visszaeséssel válaszol, a jól megmunkált föd százszoros terméssel. Ez a törvény uralkodik az emberek világában is. A kölcsönösség, a hatás-ellenhatás elve uralkodik az emberek között is. A barátságot barátsággal, haragot haraggal viszonozzuk, ahogy az ószövetségben volt a szemet szemért, fogat fogért elv és gyakorlat. A magyar ezt így mondja: Amilyen az adjon Isten, olyan lesz a fogadj Isten. És ezt természetesnek is tartjuk. Ilyen a természetünk, ezért tűnik önmagunkat felülmúló parancsnak Jézus kérése: szeressétek ellenségeiteket.

Az ellenség szeretetéről szóló tanítás a hegyi beszéd részeként hangzik el. Ha megvizsgáljuk, a hegyi beszéd minden tanításának megvan az ószövetségi gyökere. Az ellenség szeretetéről szóló kivételével. Mózes törvénykönyve rendelkezik arról, hogy ne gyűlöld ellenségedet. Tiltja a kárörvendezést. Arra is utasít, hogy ha ellenségünk bajba kerül, kötelességünk segíteni neki. De hogy szeressük is ellenségünket, ezt a történelemben először Jézus mondja ki, illetve adja parancsba.

Megbocsátás, szeretet, irgalmasság.. Milyen hasonló jelentésekkel bírnak ezek a szavak, ezek az erények! Mert mindegyik a felebaráttal hozható kapcsolatba. Ha nincs bennem szeretet, hogyan tudnám az irgalmasság erényét gyakorolni? Mindig csak ítéletet mondanék a másik fölött; Ha nincs bennem szeretet és irgalmasság, hogyan tudok megbocsátani? S ha mindez a három erény nincs meg bennem egyszerre, hogyan tudnám szeretni az ellenségemet, aki talán épp a szomszédom, s akire a legjobban rászorulhatok soksok esetben. De úgy tűnik, hogy ez a mai nemzedék nem akar ezekről hallani.. Épp ezért kell minderről beszélni, hogy az ember(i lélek) megértse: valahova, valakihez tartozunk. Jézus Krisztus mondanivalóját – „Úgy bánjatok az emberekkel”, „Ha azokat szeretitek csak..”, „Ha csak jótevőitekkel tettek jót..”, „Ha azoknak adtok kölcsönt, akiktől visszafizetést reméltek..” – így foglalja össze: „Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas.”.

Egyszer elhangzik Jézus felé a kérdés; Ki az én felebarátom? Ma ennek a paradoxa hangzik el kimondatlanul; Ki az én ellenségem? Mert Krisztus az ellenségszeretetről beszél. Talán eleve rossz így felvetni a kérdést. Hogyan lesz valaki az ellenségemmé? Nem akarom mindenképpen megvédeni azokat, akiket hatalmába kerít a gonosz, és tényleg minden ok nélkül belegázolnak az életünkbe, erkölcsi vagy anyagi kárt okozva nekünk. Van ilyen, de általában nem így szerezzük az ellenségeinket. Olyan, mint amikor egy gyerek csete-patéban mind a kettő azt állítja, hogy a másik kezdte. A meglévő ellenségeinkről mind azt állítjuk, hogy a másik kezdte. Ezzel akarja a lelkiismeretünk felmenteni magát. Pedig a legtöbbször nem így van. Mi kezdtük. Mi kezdtük azzal, hogy nem szerettük azt aki megbántott minket. Mert ha szerettük volna, vagy legalább megtettük volna azt amit a keresztény élet minimum megkövetel tőlünk, hogy „úgy bánjunk vele, mint ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak” ,akkor az a másik ember nem ártott volna nekünk. Ellenséggé mi tesszük az embert azzal, hogy nem járunk a mindig szeretetre kész Jézus nyomában.

KKT! Leginkább a kamaszok gyűlölik, ha pórul járnak valamiben, s ilyenkor a szemükre vetik: Én megmondtam előre.. Non szeretném Jézust ilyen unszimpatikus szerepbe állítani, de az emberségünk megmérettetésekor hiába hivatkoznánk tudatlanságra, mert Jézus tényleg mindent megmondott előre. Próbálkozó keresztény életünk kísérője az állandóan visszatérő kérdés: Mit kell tennem? Sokszor tán azért nem tudunk, mert amit az Isten lelkiismeretünk szavain keresztüt tanácsol, az nem nagyon szimpatikus. Ezért gyakran megkérdezzük újra, hátha másodjára vagy harmadjára valami mást, tetszetősebben válaszol nekünk az Ur. Jézus azonban nem változtatgatja ízlésünk szerint az élet igazságait. Ő ma is ugyanazt válaszolja: Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek bánjanak. Anthony De Mello: A csend szava: Esztelenség 163. old.

Nagy tömeg vette körül Jézus Krisztust, hogy hallgassák őt és gyógyulást nyerjenek betegségeiből. Csüngtek az ajkán, s ő pedig tanított.. És akkor évezredekre nagy feladat elé állította az emberiséget. A hallgatói beleremegtek szavaiba, mert olyan parancsot kaptak, mely felülmúlja emberségüket, életüket. „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, áldjátok átkozóitokat és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is. Ha elveszik a köpenyedet, add oda a köntösödet is.” (Lk 6,27-29) – Na de, Uram, miért kívánod ezt? Hogyan szeressem azt, aki engem nem szeret? Hogyan adjak annak, aki elveszi az enyémet? S hogy imádkozzam azért, aki ellenem szól? Kérdezhették hallgatói. És mi is feltesszük ezeket a kérdéseket, s kételkedünk, hogy meg lehet-e ezeket tenni, tudom-e az ellenségemet szeretni?

KKT! Legyetek hát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas fejezi be Jézus újabb tanítását a szeretetről. Jézus többször is felszólít bennünket az irgalomra tanításai során, mégis ki az aki el meri mondani magáról, hogy igen én megtartom az Úr e kérését, s valóban irgalmas vagyok. Tudjuk, hogy irgalmasnak kell lennünk, mert mások erre ugyanúgy rászorulnak, mint sokszor mi magunk, de az adott helyzetekben ez valahogy mindig elhomályosul bennünk. Aki bennünket nem szeret, azt mi sem szeretjük. És ezt általában jogosnak is tartjuk, hisz a másik a hibás, mert nem szeret minket, holott nem is szolgáltunk rá erre.

Nagyon megszoktuk már, hogy hogyan működik a világ körülöttünk. Ahhoz is hozzászoktunk, hogy az emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz. Tudjuk, hogy ebben sok hiba van, nem is nagyon tetszik, hogy így van, de azért megszoktuk. Egyszer az egyik segít, máskor a másik. Előbb az egyik ad, később a másik visszaad. A hozzászokás miatt már-már azt gondolja néha az ember, hogy ez így van rendjén. Ezek a viszonyok azonban akkor is működnek, ha egyetlen keresztény ember sem él a földön. Vajon fölösleges lenne a kereszténység? Kellett ennek a világnak egyáltalán az, hogy Jézus eljöjjön, tanítson minket élni és meghaljon a kereszten?

K. K. T! Az emberiség történetének páratlan botrányát szemlélhetjük itt ezekben a pillanatokban. Jézus, az ács fia ott. Ül néhány kilométernyire a Jordán-partjától, és két szavával megdermeszti az Őt, hallgató tömeget: ellenségeiteket!” Szíven találta ez a két szó nem csak a Tibériusz császár korabeli zsidókat, hanem az az óta felnövekedett milliókat, tízmilliókat is. Ma is megdöbbenve, sápadtan szeretnénk nem meghallani vagy legalább szépítgetni ezt a mondatot;’ szeretnénk a kínzó kérdést tréfával elütni, Krisztus szava azonban minden igyekezetünk ellenére halálosan komoly marad. Akár elfogadjuk, akár nem, az Ur a mindennapok: vértanúságáru hívja nemcsak a mellette álló néhány kortársát, ha nem még ennek a mai vasárnapon itt ünneplő közösségnek is minden tagját. “Azokra, akik átkoznak benneteket, mai áldást, és imádkozzatok rágalma. Ha arcon üt valaki, tartsd oda neki a másik arcodat is! Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is” A szavak magukért beszélnek, s egyértelmű volt súlyos jelentésük kétezer éve is. Tudjuk, hogy akinek akkoriban zálogba vették a köntösét az didereghetett éjszakákon át, mert a köntöst használták éjjeli takarónak is. És Jézus szerint mit tegyen a köntösétől megfosztott? “Dobd oda ruhádat is!”, azt az utolsó öltözéket, melytől a zsidóknál csak a rabszolgákat volt szabad megfosztani.

Kedves Gyerekek! K. T! Az evangélium mai mondatairól egy réges-régi történet juthat eszünkbe. Annak a királynak a története, aki öregedő fejjel el akarta osztani Összes vagyonát három fia között. Az Öreg király igazságosan: szétosztott még palotáját, összes jószágát és vagyonát is, de legvégül megmaradt a legdrágább igazgyöngye, amit már sehogyan sem sikerült elosztani. Ezt az ékszert ezért jutalomnak ígérte a király annak a fiának, aki a következő időben a legnagyobb jótettet fogja végbevinni. Hosszú idő után a legidősebb fiú lelkendezve tért vissza: “Apám! Valaki rámbizta összes vagyonát, s én a visszaérkező gazdának hiánytalanul megadtam mindent!” A bölcs király lehűtötte a fölhevült kedélyeket: “Helyesen tetted, fiam, de tulajdonképp az lett volna szégyen, hogyha másképpen cselekszel.” A második fiú egy fuldokló gyermeket ment ki a folyóból.

Azt hiszen, hogy ha a mai evangélium első mondatát alapos végiggondoljuk, akkor hamar rá fogunk döbbenni, hogy a legeslegjobban Krisztus ismer minket, embereket, s ebből fakadóan az is igaz, hogy ő az embereknek, azaz nekünk a legjobb tanítónk. Mert hát egy hagyományos iskolában is az a legjobb tanító, az tud a legtöbb mindent megtanítani egy emberrel, aki nagyon jól ismerve tanítványát, tudja, hogy milyen feladatokat kell neki adni.

Jézus figyelmeztet bennünket, hogy nézzétek a mezük liliomait. a virágok tejhát üzenetet hordoznak. És ha most ősszel széjjelnéznénk ilyen szempontból, igencsak elcsodálkozunk. Mert mit látunk? A fák leveleiket hullajtják, a természet aludni készül télire, de virágok pazar színekben virágoznak, szinte bravúrosan felelnek az ősz elmúlása ellen. Erőlködnek rémülten. Utolsó erejüket szinte a végsőkig feszítve, torkukban a halálos rémület görcsével, de mégis felszabadultan, könnyedén diadalmasan pompáznak a virágok. A mai evangélium ilyen remeklésre, bravúrra kér. A világgal szemben mi szeressük ellenségeinket, ha megütik jobb arcodat, tartsad oda a balt is, s ha elveszik a köpenyedet, adjuk oda a köntösünket is. Győzzük le magunkat, érzéseinket-. ahogy a virágok pompáznak ősszel, szembeszállnak az elmúlással, a természet haldoklásával, úgy kell szembeszállnunk a közgondolkodással, ösztöneinkkel, és tegyünk jót azokkal akik nekünk rosszat tesznek.

„A Fiú önmagától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Amit az Atya tesz, a Fiú is ugyanazt teszi!” (Jn 5,19) Jézus önmagáról és a mennyei Atyáról beszél. De azért majdnem ugyanígy van az életben is. A fiak az apáktól tanulhatják a jót is, a rosszat is, az önzetlen szeretetet és a vad gyűlöletet is. Jézus mégsem arra kér, hogy földi apáinkat utánozzuk, hanem a mennyei Atyára irányítja figyelmünket és ezt mondja: „Tegyetek jót, semmit vissza nem várván… így lesztek fiai mennyei Atyátoknak!”

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi jellemzi legjobban a keresztény magatartást, aligha találunk jobb feleletet annál, amely ezt Jézus követésében jelöli meg. "Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben" - mondja az Úr. — Krisztus szava ez, s arra int, hogy ha világosságban akarunk járni, akkor az Ő életét és tanítását kövessük, mert ezáltal tudunk megszabadulni minden szívbeli vakságtól. Mindenkinek meg kell találnia, azokat a vonásokat Krisztusban, amelyek miatt követik Őt, amelyek értelmesebbé teszik keresztény életünket. A fiataloknak a Mester bátorsága, egyenes, megalkuvást nem ismerő magatartása, barátságossága, erős egyénisége, alkotóereje a vonzó. Minden keresztény embernek tovább kell látni az élet mindennapos, kicsinyes problémánál. - akkor tud arra figyelni, mire akarja Jézus tanítani, mire akarja felhívni a figyelmét elsősorban. Akkor könnyebb lesz a problémákat is megoldani.

KKT! Nagyon megszoktuk már, hogyan működik a világ. Az emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz. Egyszer az egyik segít, majd a másik. Egyik ad, majd a mási visszaad. Már azt hisszük ez így van rendjén. Ezek azonban akkor is működnek, ha egyetlen keresztény ember sem él a földön. Fölösleges lenne a kereszténység? Jézus minden tanítása? Jézus azt akarja, hogy jobb legyen a világ. Hogy az ember is jobb legyen, s ez által tökéletes boldogságban részesüljünk. Ma azt mondja, hogy ezek a viszonyulások ma nem hozzák meg. Valami több kell. Egy ember, a világ csak akkor lesz jobb, ha nem adják vissza a jótettet, a segítséget. Egyébként egy szinten marad a világ. Nem halad sehová. Ahhoz, hogy értékelhető jótetteink legyenek, nekünk keresnünk kellene azokat az alkalmakat, amikor úgy segíthetünk valakin, hogy az nem tudja visszasegíteni nekünk. Így új érték, valóban többlet jó születik a világon, így előrébb jutunk valamivel.

„Ha a vétkeket figyelembe veszed, Uram! Uram, ki állhat meg előtted?” Gyakran hallani emberektől: „Én mindenkit úgy szeretek, ahogy megérdemli.”. Akik mondják, azt hiszik, nagyon igazságosak. Pedig csak arról van szó, hogy fogalmuk sincs az igazi szeretetről. Már ott hibáznak az ilyen felfogásúak, hogy nem gondolnak arra, vajon kik ők, hogy eldönthetnék, ki érdemes a szeretetre és ki nem! Különösen nem illetékes bíró senki, ha a maga ügyéről van szó, azaz, ha ellenségéről kell ítélnie. Általában nem is az az ellenség, aki rossz volt hozzánk, sokkal inkább az, akivel kölcsönösen vétkeztünk egymás ellen. Hogy a magunk hibáit nem, másikét viszont annál könnyebben felfedezzük, az nem ment fel bennünket! Hiszen az igazi szeretet nem ítélni akar, hanem szeretni, tehát elnézni, megbocsátani, elfeledni.. Ki vagyok én, hogy ítélkezek, kategorizálok, s mintegy jutalomként osztogatom a szeretetemet? – „Ha a vétkeket figyelembe veszed, ki állhat..”

Mai evangéliumunk kezdetén Jézus minden kor leghaladóbb erkölcsét hirdette meg. Azt, amit évszázadok óta minden bölcs ember keres, s amit addig mégsem sikerült még más etikai rendszernek megvalósítania. Azt mondta ki, amit már sokan mások szerettek volna megfogalmazni, de sehogyan sem tudták következetesen alkalmazni. Ö fantasztikus egyszerűséggel fogalmazta meg ezt az alapelvet: "Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek bánjanak!" Minden valamirevaló vallás a jó és a rossz cselekvés rendező elveit mutatta be. Tudást adott arról, hogy kinek mit kell tennie annak érdekében, hogy közösségében egyénileg is boldogulj on és másoknak is lehetővé tegye a boldogulást. Ennek alapfeltétele az egyetemes szempontok figyelembe vétele. "Cselekedj úgy, hogy cselekvésed mások viselkedésének egyetemes normája is lehessen!" -hangzik az újkori etika alapelve.

Szent Pálé apostol nem rejtette véka alá értékeit. apostoltársaitól jól tudta azt, hogy a gyertyának a gyertyatartóban, s a kövekre alapozott krisztusi városnak fönn a hegytetőn van a helye. Ha dicsekedni kellett, ő is tudott mire hivatkozni: vádlóival szemben mindig föleleveníthette a fényes látomások és kinyilatkoztatások emlékét. De dicsekvés helyett mindig szívesebben hivatkozott a gyöngeségeire: mert amint a korintusiaknak írta: "kincsünk cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk." /2 Kor. 4,7/ Nagyszerű alkalom ez arra, hogy ma kivételesen ne a kincseiről, hanem a cserépedényről, gyöngeségeiről elmélkedjünk. Hiszen ezekben nyilvánul meg teljesen Isten kegyelme.

Hogy az imént felolvasott evangélium mélyértelmű tanítását megértsük, mélyen a szívünkbe kell néznünk! 1. Az egész örömhírben uralkodó szellemiség: aki a kérőnek ad, aki a kényszerre nem kényszerrel válaszol, aki az erőszakra szelídséggel reagál – az érdemeket szerez! „Nagy lesz a ti jutalmatok!” (Mt 5,41) Nem a kiszolgáltatottság elfogadását jelenti ez, nem is azt, hogy engedjük magunkat terrorizálni, hanem azt, hogy nem szabad úgy reagálnunk a velünk történtekre, ahogyan az a világ szemében természetes! Mert a világtól megszokott magatartással érdemeket szerezni nem lehet. „Ha csak úgy tesztek, mint a pogányok tesznek, milyen hálát érdemeltek?” (Mt 5,48)

Az aprópénzre is szükségünk van az életben, nemcsak a nagyra! Sőt azt mondhatjuk, hogy az apróra még gyakrabban rászorulunk, többet van forgalomban, többször használjuk, tehát így még nagyobb szükség van rá mint nagyra. Mert a boltokban is megáll az élet, ha nem tudnak visszaadni! Szaladgálhatsz egyik botból a másikba. A mai evangélium a felebaráti szeretetre tanít bennünket. A felebaráti szeretnének is van nagy pénze. A legnagyobb pénzzel itt az fizet, aki mint Jézus, életét adja társaiért szeretetből. Vagy csak veszélyezteti: A fuldokló után ugrik a folyóba, az ájultért bemegy az égő házba a lángok közé. Karját tartja az emeletről lezuhanó alá, hogy ölébe foghatná és csökkentse az esés nagyságát. Mégis azt kell mondai, hogy gyakrabban van szükség a felebaráti szeretet vonalán is az aprópénzre, vagyis kicsiny dolgokban kell kimutatnunk, hogy komolyan vesszük Jézus parancsát és igyekszünk szeretettel lenni egymás iránt.

A neves zsidó rabbi, Hillo így tanított: „Ami neked nem kellemes, azt ne tedd mással sem!” Az evangéliumban ezt az előbbi negatív megfogalmazást pozitívra fordítva olvassuk: „Amint akarjátok, hogy az emberek nektek tegyenek, ti is úgy tegyetek nekik!” A két megfogalmazás között a különbség nyilvánvaló. A negatív filmet is hiába vetítjük le, az élvezhetetlen és értékelhetetlen. A negatív filmből „fordításos eljárással” pozitív filmet kell csinálni, és akkor élvezhető lesz az alkotás. A pogány életfelfogás ilyen „lefordítása” az evangélium szelleme.

Három fia volt a monda szerint egy gazdag embernek, de csak egyetlen drágagyöngye. Fiaim, szólt az, menjetek szerencsét próbálni, s majd egy év múlva gyertek vissza, s elmondjátok, hogy mi jót tettetek, s a legjobb cselekedet majd ezzel a gyémánttal jutalmazom meg. Az év leteltével valóban vissza is tértek atyjukhoz és beszámoltak. Atyám, szólt az idősebb egy ismeretlen ember minden leltár nélkül rábízta minden vagyonát Írás nem volt, így megtehettem volna, hogy mindent letagadok, s akkor enyém lett volna az a nagy vagyon, de én fillérről fillérre elszámoltan vele. Fiam szólt az aggastyán, aki másként tesz, azt szégyen, agylázat illeti, hiszen a becsületesség kötelességünk. Jó ez a cselekedet, de nem nemes! Zárta le az értékelést az apa. – Atyám – szól a másik – Egy gyermeket pillantottam meg egy tóban. Már-már elmerült és csaknem meghalt, amikor én utána vetettem magam és megmentettem őt. „Fiam, mondta az apa, te megmentetted embertársadat, s csak azt tetted, ami emberi kötelességünk.” – Atyám, szólt a harmadik, semmi különlegeset nem tettem, hacsak azt meg nem említem, hogy egy kietlen, senki által nem járt vidéken jártam egyszer, amikor jajgatásra lettem figyelmes.

Amint szent Máté evangéliumának elején létezik egy un. hosszú „hegyi beszéd”, úgy létezik ez szent Lukács evangéliumában is. Bár Jézus szavai itt nem a hegyen hangzottak el, hanem a sík mezőn. Szent Lukácsé rövidebb, és főképpen a szeretetről szól. Az is inkább az emberek közti szeretetről. Jézus ezt nagyon fontosnak tartotta követői között. Ma ilyen tanítást hallottunk.

A mai vasárnapon - őseink régi hagyománya szerint - azokra az egyházatyákra emlékezünk, akik 1200 évvel ezelőtt az ikonromboló császárokkal szemben megvédték a szentképek tiszteletét. De ezt a látszólag oly közömbös témát sem választhatjuk el az előbbi gondolatainkról /ellenségszeretet /. Hiszen amikor asz Üdvözítő Jézus Krisztus képét állandóan szemünk előtt tartjuk, akkor éppen a tökéletes szeretetet közénk hozó Mintaképről emlékezünk meg. Tanúságot teszünk arról, hogy a világ megújulásában vetett hitünk nem alaptalan, hiszen Jézus képre is lefesthető, valóságos EMBER, aki ténylegesen szétszakíthatta a bűn láncát. De meg is hajlunk és tömjénfüsttel hódolunk ez előtt a kép előtt, amit más festményekkel nem szokás megtenni: mert Jézus emberi képén átragyogott asz istenség tüze is; Ez a megdicsőült Krisztus üzeni számunkra ma, hogy vállaljuk bátran a régi világ szemében botrányt jelentő életformát, adjuk oda mindenünket nyugodtan másokért, mert a győzelem biztos: ő már legyőzte a halált.

Szent Pál leveleiben gyakran emlegette magáról, hogy ő nem embertől, hanem Istentől kiválasztott és meghívott apostol. Apostolságára büszke volt, abban boldognak érezte magát. Ennek ellenére nem volt dicsekvő ember. Korintusban azonban mégis dicsekvésre kényszerült. Ellenfelei kétségbe vonták igazi apostoli voltát, másodrendűnek tartva őt. Kényszerből tehát, de dicsekedett Isten ajándékaival.

KT! Az Úr Jézus evangéliuma a szeretet evangéliuma. Az egész evangélium a szeretetet hirdeti. Azt pedig nem is lehet szinte összeszámolni, hogy Jézus hányszor hirdette benne a szeretetet szavaival és teteivel. Most éppen az ellenségszeretetről tanít bennünket. Senki nem hirdette ezt a fajta tanítást őelőtte, hogy még az ellenséget is szeretni kell. Most nem is kívánom ezt részletezni, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet az 5. parancs kapcsán, hogy aki önmagát megöli, az öngyilkos, az önmaga ellensége. Igenis, saját maga ellensége, mert nem látva élete értelmét, veszélyezteti a lelki üdvösségét is. Kt! Miért van annyi öngyilkosság? Miért dobja el magától annyi ember az életet? Miért vezetünk mi magyarok a világranglistán az öngyilkosok számával? - A sok kérdésre a válasz az, hogy asz ilyen emberek tévesen ítélik meg az élet értelmét. És nem veszik figyelembe, amit a Bölcsesség könyve megfogalmaz: „Nem az ember, hanem Isten az Úr élet és halál fölött!” (16,13) Az erkölcsi romlás, az elpuhultság ijesztő szakadék felé sodorja az emberiséget. Ha a szülők nem nevelik fegyelemre, kitartásra, a nehézségek elviselésére a gyermeküket, akkor könnyen belehullhatnak az öngyilkosság szakadékába. Hány de hány fiatal lesz öngyilkos, mert megbukott a vizsgán, mert elhagyta a szerelme, mert valami csapás érte! De ugyanígy a felnőttek is: a válás után, súlyos betegségben, vagy más ok miatt, felelőtlenül eldobják maguktól az életet, Miért? Azért, mert nem veszik komolyan az élet értelmét. Elég csak utalni a nagy port felvert ügyre: egy-egy magyar szépségkirálynő öngyilkosságára. Nem veszik komolyan az életet, nem törődnek azzal, hogy akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk - amint Szent Pál apostol megfogalmazza. (Róm. 14,18) nincsenek megedződve a nehézségek elviselésére.

1.) Kemény szavakat hallottunk az imént János apostoltól. Nem kevesebbet állított, mint azt, hogy „Aki nem szereti testvérét, az a halálban marad”. Felszólított bennünket, hogy szeressük egymást, nem úgy, mint Káin aki a gonosztól volt és megölte testvérét.” Aztán még azt is kimondja: „Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos.” – Összerezdülünk ezekre a szavakra, hiszen nincs bennük semmi semmi kímélet, semmi kedvesség, semmi kertelés, csak a nyers igazság. Keménynek tűnnek ezek a szavak, főként János apostol szájából, aki a szeretett tanítvány volt és mint ilyen a leggyengédebb. A legmelegebb szívű, aki az utolsó vacsorán is az Úr keblére hajtotta fejét és így szeretetének a külső jelét sem szégyellte, nem rejtette el, hanem kimutatta. Őtőle, aki a hagyomány szerint közel száz évesnyi korában már csak azt kérte tanítványaitól: „fiacskáim, szeressétek egymást.” Főként ez a szó mellbevágó: „Gyilkos” az, aki felebarátját gyűlöli. De bizonyára azért szólt ilyen keményen, mert annyira tudta, hogy mit jelent a szeretet, s így azt is tudta, hogy milyen nagy bűn az, ha valaki a szeretet ellen súlyosan vétkezik. Megrezzenünk azért is, mert ugyan ki tudja közülünk elmondani, hogy tökéletesen és mindenben eleget tesz a szeretet parancsának?! Érezzük hibáinkat és gyengeségeinket.

Végre is meg kell értenünk: ott állnak Jézus előtt tanítványai, s azok az emberek, akik követték. Egyszerű emberek valamennyien: halászok, vámosok. Ezért nem is mindig értették meg egyből helyesen azt, amit mondott nekik. - Mégis épp nekik mondja: "Ti vagytok a világ világossága. Ti vagytok a föld sója." Még csak nem is azt mondja, hogy azzá kelllennetek; s törekedjetek erre erőtök szerint. Nem! Hanem egyszerűen csak így mondja: Ti só vagytok! Fény vagytok a világ számára. Ha így mondta, így is gondolta!

1.) Hajdan az Úristen Jónás prófétát küldte el Ninive városába, felhívó üzenettel, hogy tartsanak bűnbánatot, mert különben elpusztítja az egész Ninive városát. – Milyen gondos a mi Jóságos Istenünk. Te talán haragodban rögtön lesújtottál volna a bűnösre, Ő azonban vár a megtérésre. Üzenetet küld a niniveieknek, mert Ő az egész világ gondviselő atyja. Jónás próféta azonban nem akart menni. Miért nem akart? – Mert a niniveiek ellenséges viszonyban álltak a zsidó néppel. Erős, pogány nép volt és várható volt, hogy ártalmukra lesznek. Ezért gondolta Jónás: „Uram, elpusztítod ezt a pogány népet? És ezt éppen én akadályozzam meg? Azt már nem!’ – Ezért éppen ellenkező irányba ment, hogy inkább megszökjön Isten parancsa elől. – Azóta is voltak pogány, istentelen nemzetek, birodalmak, és a mindenkor élő emberekben felvetődhet a gondolat: Vajon Isten miért nem pusztítja el őket? Amint azonban ebből a példából is látod, Isten gondviselő atyja a pogány népeknek is, meg az istenteleneknek is, és időt ad nekik a megtérésre.

„Melyik mester felejti el, hogy gondoskodjék alkotásáról? Ki adja fel és bocsátja el magától, amit legnagyobb jóságában létrehozott?” – kérdezi Szent Ambrus. Valóban így van. Csak a gyermek tesz-vesz céltalanul: egyik kezével homokvárat épít, másikkal lerombolja. Az érett gondolkodású alkotók nem így! Gondoskodnak alkotásukról. Napóleon császárról mondják, hogy minden aprósággal is törődött. A legutolsó közlegény cipőfűzéjével is. „Mindig dolgoztam – mondja később –, egész idő alatt vállamon hordoztam a világot.” Csak az Isten lenne talán olyan, mint a gyermek? Talán éppen ő nem gondoskodna alkotásáról? Megalkotta a világmindséget, ezt a remekművet, s megindította a roppant világgépezetet, s aztán meg félrevonult? „Járjon, ahogy járni akar!” – ezt mondta magában? Nem! Isten gondoskodik a világról: fenntartja és kormányozza azt.

Az aprópénzre is szükségünk van az életben, nemcsak a nagyra! Sőt azt mondhatjuk, hogy az apróra még gyakrabban rászorulunk, többet van forgalomban, többször használjuk, tehát így még nagyobb szükség van rá mint nagyra. Mert a boltokban is megáll az élet, ha nem tudnak visszaadni! Szaladgálhatsz egyik botból a másikba. A mai evangélium a felebaráti szeretetre tanít bennünket. A felebaráti szeretnének is van nagy pénze. A legnagyobb pénzzel itt az fizet, aki mint Jézus, életét adja társaiért szeretetből. Vagy csak veszélyezteti: A fuldokló után ugrik a folyóba, az ájultért bemegy az égő házba a lángok közé. Karját tartja az emeletről lezuhanó alá, hogy ölébe foghatná és csökkentse az esés nagyságát. - Mégis azt kell mondai, hogy gyakrabban van szükség a felebaráti szeretet vonalán is az aprópénre vagyis kicsiny dolgokban kell kimutatnunk, hogy komolyan vesszük Jézus parancsát és igyekszünk szeretettel lenni egymás iránt.