Egyszer elhangzik Jézus felé a kérdés; Ki az én felebarátom? Ma ennek a paradoxa hangzik el kimondatlanul; Ki az én ellenségem? Mert Krisztus az ellenségszeretetről beszél. Talán eleve rossz így felvetni a kérdést. Hogyan lesz valaki az ellenségemmé? Nem akarom mindenképpen megvédeni azokat, akiket hatalmába kerít a gonosz, és tényleg minden ok nélkül belegázolnak az életünkbe, erkölcsi vagy anyagi kárt okozva nekünk. Van ilyen, de általában nem így szerezzük az ellenségeinket. Olyan, mint amikor egy gyerek csete-patéban mind a kettő azt állítja, hogy a másik kezdte. A meglévő ellenségeinkről mind azt állítjuk, hogy a másik kezdte. Ezzel akarja a lelkiismeretünk felmenteni magát. Pedig a legtöbbször nem így van. Mi kezdtük. Mi kezdtük azzal, hogy nem szerettük azt aki megbántott minket. Mert ha szerettük volna, vagy legalább megtettük volna azt amit a keresztény élet minimum megkövetel tőlünk, hogy „úgy bánjunk vele, mint ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak” ,akkor az a másik ember nem ártott volna nekünk. Ellenséggé mi tesszük az embert azzal, hogy nem járunk a mindig szeretetre kész Jézus nyomában.