A mai ev. szakasz címéül az emberek azt szokták mondani, hogy ez a szakasz a tékozló fiúról szól, hol ott inkább a mennyei Atya szeretetéről szól, ez a történet főszereplője maga az Isten. Ez a szakasz tele van, Istenről szóló kinyilatkoztatásról, Jézus itt inkább a mennyei Atyát mutatja be, mint az embert, azt inkább mellékesen látjuk meg, hogy kik vagyunk.

A mai vasárnapot az anyaszentegyház a tékozló fiúról elnevezett vasárnapnak nevezi. Mert a tékozló fiúról szóló történetet olvastatja fel az evangéliumból, holott ez a történet nem annyira a tékozló fiúról szól, hanem az atyáról, nem annyira az emberről, hanem az Istenről szól, hogy milyen a mi mennyei Atyánk, és csak mellékesen szól az emberről. A történet főszereplője az Atya, hogy ilyen Istenünk van.

K. T.! Szent Lukácsnak, "az irgalmasság evangélistájának" a legszebb példázatát hallhattuk most. Jézusnak ez a példabeszéde épp abban a pillanatban kapja el az embert, amikor dacosan elfordul Istentől és a maga útját járva, igyekszik az "elpártolás" birodalmába. De a történet nem elsősorban egy fiú tékozlásáról szól, hanem inkább az atyjának a pazar szeretetéről. Az evangélium tragédiát ír le, nem tanmesét ad elő a csavargás átkáról, hanem azt mutatja be, hogy a mennyei Atya mindig vár és visszafogad minket.

Az iménti evangélium nagyon érzékenyen érinti életünket. Ha nem fordítunk nagy figye1met életünk lényegére, akkor azon kaphatjuk magunkat, hogy a világ reklámaival, ügyesen átprogramozza vágyainkat, meghamisítja azokat, s egy idő után már olyan dolgokról ábrándozunk, melyeket korábban talán elfogadhatatlannak, életrombolónak ítéltünk. S az ábrándozásunk könnyedén túllépve el is indulunk a távoli ország csillogó fényei útján. S talán ma is ezen az atyai háztól távolodó úton ér bennünket utol Jézusnak ez a példa beszéde. Az Isten hagyja, hogy mi is járjunk a távolodó úton, de azért rajtakap bennünket,- hátha megfordulunk.

Jézus egyik legszebb példabeszéde ez, amely a tékozló fiúról szó. A főszereplő az atya, amelyben Jézus az irgalmas Istent mintázza meg. Két mozzanat ragadja meg a figyelmünket és teszi szimpatikussá az idős apát: tudja tisztelni fia szándékát, és tudja hazavárni a tékozlót, tehát tud megbocsátani.

K. T! Nagyböjt előtt évről évre fölelevenedik előttünk az atyai házból távozó tékozló fiú képe. Szinte magunk előtt látjuk dacos követelődzését, iszonyú fényűzését, s talán még rossztársaságát is. Történetét hallva már alig várjuk a nagy fordulatot, a bűnvallomását: „Vétkeztem az ég ellen és teellened!". Egy valamit viszont könnyen elfelejtünk: hogy a tékozló fiúval együtt mi magunk is elhagytuk az atyai házat, hogy mi is ott voltunk züllött társaságában, a magányában. Lehet ugyan, hogy nem fizikailag emigráltunk, nem térben szakítottunk az otthonnal, hanem "csak" lelkileg száműztük magunkat, mint a báty. De zsolozsmánk éneke szerint a száműzetést mindnyájan megtapasztaltuk "Babilon folyóvizei mellett, ottan ültünk és siránkoztunk." Egy bűnei miatt száműzött közösség siralmait, egy egész népnek a vallomását énekeltük el ma reggel. Ha végre belátnánk ezt a siralmas állapotunkat számunkra is a bűnvallomás, maradna: "Atyám, vétkeztem az ég ellen."

Ez az evangéliumok legpáratlanabb mélységű, legtöbbet idézett példabeszéde. A cím a fiúra utal: elmenetelére, könnyelműségére, elbizakodottságára, lesüllyedésére, bűnbánatára, hazatérésére. Biztos, hogy ez az élettapasztalat is része az evangéliumi példabeszéd üzenetének, az igazi tartalma azonban az Atya egészen szokatlan lelkületének feltárása. Az a szeretet, melyet a kisebbik fiú felelőtlen könnyelműsége, illetve a nagyobbik fukarsága még inkább kiemel.

K T! Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik azt követeli Atyjától, hogy azonnal adja ki a jussát az örökségből. Ez a mondat számunkra csak a történet kezdetét jelenti, de ha megállunk ennél a mondatnál, és megnézzük mit is jelentenek a szavak, megborzadunk. Atyám add ki... Ez azt jelenti, hogy Atyám, add ki nekem itt és most, ami mindenképpen az enyém lenne, ha meghalnál. A magam életét akarom élni, te utamba állsz. Nem tudok várni, amíg meghalsz, mert akkor már túl idős leszek ahhoz, hogy élvezni tudjam, amit a jólét és a szabadság hozhat nekem. Légy hát halott! Számomra többé nem létezel. Felnőtt vagyok és nincs szükségem apára. A szabadság az, amit akarok. Halj meg és engedj utamra. Ez a bűn, a fiatalabbik fiú, és a mi bűnünk lényege. Mert mi is így beszélünk az Atyához. Nyájasan, de naiv kegyetlenséggel, amikor titkon azt követeljük tőle, hogy adja meg mindazt, amit adhat: életet, egészséget, testi erőt, szellemi tudást és tündöklést, a szükségesnél egy kicsit több anyagi jólétet. S amikor ezt az Isten felkínálja, azonnal elvesszük tőle, hogy elherdáljuk, és róla, az adományozóról teljesen megfeledkezzünk. Ugyanazt a lelki gyilkosságot követjük el az Isten és az emberek iránt, mint ez a tékozlónak nevezett fiú. Miután elvettük az Istentől és az emberektől amit adni tudtak nekünk, akkor hátat fordítunk nekik és elhagyjuk. Ez a bűn, a szeretet meggyilkolása.

KKT! Nagyböjtre való előkészületünk harmadik vasárnapján a tékozló fiúról szóló példabeszédet hallottuk. Ebben a példabeszédben, és a belőle táplálkozó utrenyei és vecsernyei énekekben a bűnbánat úgy nyilatkozik meg számunkra, mint az egyes ember visszatérése a száműzetésből. Két fiú közül a fiatalabbik kikéri az örökség neki járó részét. Ezzel egyben visszautasítja apjának addigi gondoskodását, védelmezését és irányítói tekintélyét. S amikor megkapja az örökséget, távoli országba megy, s ott könnyelműjen elfecsérelt" amit atyjától kapott. Nyilvánvaló, hogy Jézus azért mondja ezt a példázatot, és az egyház is azért olvassa ma fel, hogy mi is végigjárhassuk azt az utat, ami visszavezet az atyai házba. Meg kell találnunk ebben a példabeszédben, és a mi életünkben egyaránt azt az emberi állapotot, aminek felismerése segíthet nekünk a visszatérésben.

Egyházunk liturgiájában állandóan visszatérő téma az a példabeszéd, amelyet Jézus az elveszett és megkerült fiúról mondott el. Nagyböjt előtt van egy olyan vasárnap, amikor egyházunk föl is olvassa a tékozló fiúról szóló evangéliumi példázatot, hogy minden bűnös ember helyzetére vonatkoztass a azt. "Atyai dicsőségedtől esztelenül eltávoztam" kezdődik az aznapi konták. A tékozló fiú vasárnapjának zsolozsmája föleleveníti a bűn által elveszített "atyai ház" minden szépségét, s egyben rádöbbent a bun által kialakult nyomorúságunkra: "Elszakadtam tőled, végtelen jóság, és mindenféle jóság után való éhség emészt: de most hozzád térek, könyörülj rajtam, Krisztusom! "

Keleti egyházunk liturgikus életében csodálatos pedagógiai érzékkel vezet bennünket a nagyböjt felé, hogy majd a szent időben igazi bűnbánatot tartva, megtisztultan mérhessük el a Húsvét szent napját, fényes ünnepét. A nagyböjtre előkészítő vasárnapok között ma a tékozló fiúnak az evangéliumban egyedülállóan szép, talán a legszebb történettel irányítja figyelmünket a bűnre és a bűnbánatra. Csodálatosan gazdag tartalmából most egyetlen szempontra irányítjuk a figyelmünket: a bűnre. A tékozló fiú bűnt követett el, mert nem az atyja elgondolását követte, hanem saját ösztöneit. Így a bűn útjára lépett.

K.T! A tékoz1ó fiú elment otthonról. Lényeges a jelző hogy ez a fiú tékoz1ó, mert tékozlásának, ismeretében tudunk igazán örülni a megbocsátás nagyszerűségének. Lényeges is, hogy elment, mert távozásában ott rejlik a visszatérés előlegezett öröme. De semmivel sem kevésbé lényeges a kifejezés harmadik része: otthonról, hazulról ment el. Egy olyan otthonból, amely visszavárta. Egy olyan otthonból "amelynek ajtaja nyitva maradt távozása után, s ennek a nyitott ajtónak köszönhető, hogy e példabeszédnek is, meg valamiképp egész életünknek is lényeges mozzanata lehet: a hazatérés.

/Lk. 79. szk./ Az Ókori Itáliának a legdélibb részén görögök éltek valamikor. Vezérüket Zalankásznak hívták. Igen nagy méreteket öltött a nép köré az erkölcstelenség, ezért törvényt hozott Zalankász: akit tetten érnek vakítással büntessenek. De mi történik? Az első, akit tetten érnek, a király fia. Mit tegyen? Atyai szeretete végül megtalálta a megoldást. Egyik szemét odaadta a fiának. A fiúnak a jobb szemét, és saját magának: a bal szemét szúratta ki. Milyen nagy lelkiismeretfúrdalást, és mily nagy fájdalmat jelenthetett ez a bűnös fiúnak további életében, állandóan látni atyja kiszúrt szemét?! - Ugyanakkor állandóan figyelmeztette: az ő bűnére, s atyja igen nagy szeretetére. - Nos, ilyen szerepet tölt be ez a Krisztusi példabeszéd is amit ma hallottunk: á1landóan figyelmeztet saját bűnös voltunkra, és az Atya végtelen szeretetére. Ma 4 gondolat átgondolásával szeretném fenti állításomat igazolni.

K. T.! Amikor Jézus, a mi urunk a földre lépett, mélységes téli éjszaka vette körül az egész emberiséget. Nem külső, természetben lévő éjszakára gondolok, hanem arra a lelki sötétségre, mely a szíveket körülvette. Nem hiányzott akkor sem a világból a gazdaság. Még akkor sem ha százezrek éltek rabszolga sorsban. Volt pénz háborúk viselésére éppúgy, mint korszerű kövesutak vagy fürdőszobák, vízvezetékek készítésére. Nem hiányzott a külső pompa és ragyogás, főleg a császárok életéből. Virágzott a kultúra, művészet és tudomány is, oly annyira, mint sohasem azelőtt – talán – mégis az emberek a ”halálárnyék” tartományában ülőknek számítottak, a zsoltár szava szerint, s ahogy énekeljük is karácsony éjfélkor: ”a halálárnyék tartományában ülőknek világosság támada” – Mi hiányzott hát, Testvéreim! Hiányzott az Isten szeretete és az ennek megfelelő élet! Az emberek messze futottak Istentől, messze ívben elkerülték a jó utat, a helyes életet. Egyszóval: Istentől távol éltek, ezért borult hideg, sötét éj akkor a világra.

E példabeszédet így ismerjük: A tékozló fiú története. De ha jól meggondoljuk, adhatnánk ezt a címet is: Az irgalmas Atya története. Hiszen Jézus ebben a példabeszédben, Isten magatartását mutatta meg a bűnösökkel szemben. Arra tanít minket, hogy Kereszténynek lenni annyit jelent, mint hinni Isten szeretetében. Egy neves író /Balzac/, ezt a vallomást adja a regényében szereplő apa ajkára: ”Az apák akkor boldogok, ha adhatnak… egy számára pokol, ha a gyermekei nélkül kell élnie… /Goriot apó/. Ez az irgalmas Atyáról szóló példabeszéd is erre tanít minket, hogy Isten azért boldog és azért Atya, mert adni akar, és ő nem tud gyermekei nélkül élni. És hogy ezt a találkozást elősegítse, ezért ő irgalmas és megbocsátó.

KT! Az ember földi élete áldozatok sorozata. minden ember meghozza a maga áldozatát. Áldozatot hoznak a szülők, amikor elfogadják Isten áldását, a gyermeket és igyekeznek becsülettel felnevelni. Áldozatot hoznak a tudós emberek, akik sok szórakozásról és bűntelen élvezetről mondanak le, hogy előbbre vigyék a világot, könnyebbé tegyék az életünket. Áldozatot hoznak az orvosok, de a papok is, sokszor pihenésüket is feláldozva, hogy segítsenek a betegeken. De a becsületesen dolgozó egyszerű ember munkája is áldozat, hogy a családok kenyere, ruhája, lakása meg legyen. Ezeket az áldozatokat lemérni nem lehet, megfizetni sem lehet. Ezeket csak a szerető szív tudja adni és értékelni. Az áldozat annyira hozzátartozik az élethez, hogy még Isten kedveltjei sem vonhatják ki magukat alóla. A mai napon is erről emlékezünk meg, amikor az Úr Jézus templomban való bemutatását ünnepljük.

„Örvendezzünk, mert a te öcséd meghalt, de feltámadt.. K.T! A tékozlófiú vasárnapján a Biblia egyik legszebb példázatát hal1hattuk. Kiről is szólt ez a csodálatos: evangéliumi részlet? A megszokott válasz, egészen egyértelmű. „A tékozló fiúró1". Pedig Jézus örömhíre itt sem a tékozlásról, s még csak nem is a tékoz1ú fiú szerencsés visszatéréséről szól, hanem valami hallatlan örömről: az elveszett fiát viszontlátó Atya tiszta öröméről. Jézus evangéliuma itt is hű marad önmagához: nem tragédiát ad elő s nem is olcsó tanmesét a csavargó életmód veszélyeiről, hanem igazi örömhírt. Szent Lukács ezt a példabeszédet az elveszett bárány és elveszett drachma példázata után hozza, válaszként a bűnösökkel is szóba álló Jézust bíráló farizeusoknak: Hogyha nagy örömet jelent a századik bárány s a tizedik drachmamegtalálása, mennyivel nagyobb az öröm az elveszett gyermek visszatérése után!

Egy kristálytiszta forrás mellett találkozott egyszer három vándor: egy művész, egy aggastyán és egy fiú. A forrás partján, hatalmas lombú vén fák alatt, egy táblán ősrégi felírás állt: „Engem válassz példaképül!” A vándorok eltűnődtek: “Vajon hogyan állítja a forrás magát példaképül?” – A művész azt mondta: “Ennek a forrásnak az útja egykor mérhetetlen völgyben vezetett. Küzdelmes út volt az. Áttörte magát hegyeken, felvette a patakok, folyók vizét, és így tette meg azt a nagy utat. Bennünket pedig arra akar felszólítani, hogy nekünk is, mint a pataknak, szüntelenül dolgoznunk kell, ha előre akarunk jutni a naggyá levés útján.” – Az aggastyán viszont azt mondta: “Ez a forrás sok kirándulónak nyújtott enyhülést hűs vizével, nyugalmával, lenyűgöző egyszerűségével, s így a felírás is arra tanít, hogy mi is legyünk egymás segítségére, enyhítsük egymás panaszait, fájdalmait!” – “És te, fiú, hogy értelmezed?” – néztek a harmadik vándorra. Ő megvakarta a feje búbját, gondolkodott, és azt mondta: “A forrás vize kristálytiszta. Ha nem így lenne, undorral fordulna el tőle ember és állat. A forrás tanítása tehát az, hogy mi is maradjunk tiszták, hogy ne undorodjanak tőlünk, hanem szeressenek lelki tisztaságunk miatt.”

A Keleti Egyház elszakadásáról Minden évben visszatérő imaidőszak az ún. Uniós imanyolcad (ökumenikus imahét), amikor minden jó szándékú keresztény ember, akinek fáj az egyház megosztottsága, azért könyörög, hogy Jézus búcsúimádsága végre valóság legyen: "Hogy mindnyájan egyek legyenek!" Ma a megosztottság okán az egyház első nagy szakadására emlékezzünk. A szakadás tragikus dátuma 1054. július 16, okai, pedig politikai és belső egyházi okok voltak.

Egy földműves a kiszáradó félben levő fa törzsébe 5 darab vasszöget vert be. S lám, a következő őszön a fa gyönyörű és bőséges gyümölcstermést hozott Miért kellett ezeket a szögeket a fa törzsébe verni? - kérdezte a szomszédja. Azért tettem, hogy figyelmeztessem a fát, ideje lenne gyümölcsöt teremni. Elgondolkodtató! Lehet talán, hogy Isten éppen azért engedte meg, hogy az Egyház testén olyan durva sebeket ejtsenek - mint az egyházszakadás - hogy ráébressze a híveket a kötelességre, ideje lenne gyümölcsöt teremni. Valóban, ezek a sebek Isten kegyelméből elindították az Egyházat a "gyümölcstermés" útján. Egy ilyen gyönyörű gyümölcse az eltelt évszázadoknak, a keresztények egységre törekvése. Az imanyolcad kapcsán ma erről a törekvésről szeretnék beszélni.

K. T.! Minden megtérés valóságos csodája a kegyelemnek. Hiszen Isten kegyelme járja át ilyenkor a lelket, az idéz benne óriási változást, s ennek lesz következménye a megtérés. A kegyelemnek ezt a sokszoros csodáját vajon lehetne-e kézenfoghatóbban leírni, mint ahogy az a mai evangéliumban elénk tárul? Kövessük csak ma lépésről lépésre a kegyelem útját, egészen addig, míg végülis az eltévedt hazatalál az atyai házhoz, és jóságos, irgalmas atya magához öleli őt.

B./K. T.! Amikor Jézus, a mi Urunk a földre lépett, mélységes téli éjszaka vette körül az egész emberiséget. Nem a külső, természetben lévő éjszakára gondolok, hanem arra a lelki sötétségre, mely a szíveket körülvette. Nem hiányzott akkor sem a világból a gazdagság. Még akkor sem, ha százezrek éltek rabszolgasorsban. Volt pénz háborúk viselésére épp úgy, mint korszerű kövesutak vagy fürdőszobák, vízvezetékek készítésére. Nem hiányzott a külső pompa és ragyogás, főleg a császári udvarok életéből. Virágzott a kultúra, művészet és tudomány is, oly annyira, sohasem előtt. Talán mégis az emberek a „halálárnyék” tartományában ülőknek számítottak, a zsoltár szava szerint, s ahogy énekeljük is karácsony éjfélkor: „a halálárnyék tartományában ülőknek világosság támada”. Mi hiányzott hát, T.! Hiányzott az isten ismerete és az ennek megfelelő élet! Az emberek messze futottak istentől, messze, ívben elkerülték a jó utat, a helyes életet. Egyszóval: istentől távol éltek, ezért borult hideg, sötété éj akkor a világra.

B./ K. T.! Az evangéliumok feljegyzései szerint Jézus számtalanszor találkozott korának és népének embereivel. Tömegével keresték fel Őt mindenféle emberek: egészségesek és betegek, gazdagok és szegények, igazak és bűnösök. S Ő mindenkit nyitott szívvel fogadott, mint ahogy mondta is: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok, és terhelve vagytok.. „Nemcsoda, ha sokproblémájú emberek között az apákat is ott találjuk Jézus körül. A különböző gondokban, bajokban lévő apák szüntelen felkeresték, s Ő fogadta őket, tanácsokkal látta el őket, vagy csak egyszerűen beszélt, tanított a jó családapákról, mint a mai evangéliumban is.

Már a tízparancsról is készítettek filmeket. A nézők nem tudnak betelni a szebbnél szebb felvételekkel és valósággal tapsolnak, amikor egy-egy kép eléjük vetítődik a Bibliából. Az egyiptomi piramisokat látták és örvendeztek. Majd Mózest, a fáraó lányának pártfogásában és örvendeztek. Majd ugyanőt a kőtáblával és tapsoltak. S képeket láttak az egyes parancsokról és örvendeztek. Ám amikor a hatodik parancsra került sor, mindenki némán ült és szinte meghúzódott a helyén . A közönség úgy látszik találva érezte magát. Meg aztán úgy tett, mintha nem is nagyon örülnének ennek a parancsnak. Pedig ezt sem lehet letörölni a kőtábláról és Isten megismétli a mai ember számára is ezt a parancsot is: Ne paráználkodj!

Ismerjük a Bibliából Nábotnak és szőlőjének történetét. Nábot a gonosz Ákáb király és a még gonoszabb Jezábel királyné idejében élt, több száz évvel Krisztus előtt. Szőlője a királyi kert közelében terült el, és a kapzsi király ezt mindenáron meg akarta szerezni magának. De nehezen ment a dolog, mert Nábot ragaszkodott a szőlőséhez. – “Hogyan is adhatnám el – érvelhetett – hiszen ez atyai örökségem és ebben van minden vagyonkám?! Semmi áron nem eladó!” – A királyné azonban nem nyugodott ebbe bele: Hamisan megvádolta őt a bíróság előtt, hamis tanúkat is fogadott, hogy elpusztíthassa őt, így vagyona a királyra szálljon. Ez sajnos így is történt. A királyné erőszakkal, gyilkosság árán is megszerezte a szőlőskertet, pedig Isten hetedik parancsa előírja: Ne lopj!