Az evangéliumokban többször is hallunk valamely halott feltámasztásáról. - A kereszténység, pedig Krisztus feltámadását hirdeti és ezzel együtt a mi feltámadásunkat is. — Pedig ha az ember halottak feltámasztásáról hall, akkor hitetlenkedve csóválja fejét. A halott az halott, mondjuk. A feltámasztás, pedig szögesen a tapasztalattal. Ezzel fordul szembe Jézus, hogy a halál nem változtathatatlan dolog, Jézus egész életével, működésével, ezzel szembefordult, szembe a halállal és az életre vezet. Már az emberről alkotott véleményünk is ellenkezik a halálla, az ember nem vérkeringés, szívműködés csupán, hanem van egy énünk, egy lelkünk, amely független a szívműködéstől, vérkeringéstől. Ezt a kórházi ágyon érzik leginkább az emberek, amikor a betegség szétroncsolja testüket, de érzik, hogy a lelkük, az énük a betegségtől független. Úgy érzik magukat alig működő testükben, mint amikor egy szétroskadó autóban ülnek és érzik az autó, lassan leáll, és ki kell szállni belőle. Mi, akik tudunk szeretni, a környezettől függetlenek lenni, nem lehetünk a halál martalékai.

Lázár Ervin "Szegény Dzsoni és Árnika" c. könyvében megütötte a fülemet egy mondat. Arról van szó, hogy minden rosszban van valami jó... stb., s a kislány rákérdez: "És abban, hogy Vincze Jenő bácsi meghalt a szomszédban, abban mi a jó? – Semmi – hangzik a válasz. – Az fenékig rossz." Hát ez a mondat ütötte meg az én fülemet – különösen, ha ezt a mai evangéliumot is hozzáolvasom. Ti is biztosan megéreztétek már, milyen kegyetlen dolog a halál. Megáll a szív, a "motor", és nincs tovább. S akit szerettünk, nem látjuk többé, nem simogat, nem kacag ránk, nem szól hozzánk többé. Ti is voltatok már temetésen, nektek is halt meg már hozzátartozótok, ti is igazat adtok hát Lázár Ervin szomorú kijelentésének: a halálban nincs semmi jó. "Az fenékig rosszÉn mégis azt mondom: csak félig mondja ki az igazságot, aki csupán a szomorúságot látja. . A mai evangélium arról számol be, hogy Jézus visszaadja egy fiatalember életét. - Azt már hallottuk, hogy Jézus úr a teremtés erői felett.: vihar lecsendesítése, stb. Azt is olvastuk, hogy úr a betegségek fölött.

Az evangélium első témája a szomorúság. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy mindenképpen szomorúság az, amikor egy asszony temeti a fiát. Mert ugye a halál mindenképpen szomorúság, de mégis az a természet rendje, hogy a gyermekek temetik a szüleiket, s amikor egy szülő temeti a gyermekét, az sokkal növeli meg a halállal szembeni fájdalmat. Ez az asszony özvegy volt, s ez a temetés azt is jelentette, hogy a család férfi nélkül maradt. Ez pedig az akkori társadalomban keserű sorsot jelentett a férfi nélkül maradt asszonynak. Kiszolgáltatottá vált. Szavazati joga nincs, amivel befolyásolhatná az őt körülvevő társadalmat, megélhetése sincs, hiszen abban a korban nem létezik nyugdíj. Amikor tehát a fiát temeti, akkor a reményét is eltemeti. Azt a reményt, hogy öregségében még tisztes emberi életet élhet.

Bizonyár sokan ismerik a testvérek közül Munkácsy M. Híres festményét a Siralomházat. Egy rab betyárt ábrázol a festmény a kivégzése előtti napon. A betyár lényéből tiltakozás árad, és az úgyis hiába minden elkeseredése. A padlón földhöz vágott imakönyv mintha Istent okolná, hogy saját bűne miatt meg kell halnia. A kép egyik sarkában egy kisgyerek sír, nem érti meg, mi történik, de érzi, hogy itt valami rettenetes dolog készül. A háttérből elősötétedő őr mozdulatlansága, egykedvűsége a halál korságát, kikerülhetetlenségét, idézi. Mindenki érzi, hogy szörnyű dolog a halállal így szembenézni. Mindnyájan halálra vagyunk ítélve. Az emberi élet kikerülhetetlen velejárója a hall és úgy érezzük a legnagyobb rossz, ami a földön érhet minket, az élet elvesztése. Ha valakinek a halálhírét halljuk, elszomorodunk, sajnáljuk őt. Dehát miért? A halottak Istenhez jutnak. Számukra megszűnik minden szenvedés, mindörökre boldogok lesznek. Inkább örülnünk kellene, hogy már elérték örök céljukat. Miért van akkor a sírás és a szomorkodás?

KKT! Az evangélium témája: Jézus részvéte győzedelmeskedik a halál fölött. Véletlenül találkoznak. Nincs különösebb oka Jézusnak a fel támasztásra. Naimban ő idegen. A család számára is idegen. Nem is kérnek tőle semmit. Jézus részvéte a kiindulási pont. Részvét az anya iránt, nem fiú iránt. Jézus tudta hogy jobb az embernek az Isten országában. Jézus ismeri azt, ez az ő otthona. Ezért az első szava nem a halottnak szól ‚hanem az anyát vigasztalja: Ne sírj! A fölkelti a fiút és visszaadja őt anyjának. Nem ezt mondja az evangélium: Föltámasztotta, hanem visszaadja anyjának. Csak ezt adhatja valaki, ami az övé. Jézus azzal, hagy föltámasztja, valamiféle birtokjogot szerez a fiú fölött. Hagyjuk, hogy Jézus birtokoljon minket, mert ez jelenti a föltámadás lehetőségét.

KKT! Egyszer a Jeruzsálemben zarándokló görögöknek ez volt a kérdése Fülöp apostolhoz: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” (Jn. 12,21.) S az igazat megvallva mindnyájuknak ez a kívánsága, mert, az ember szeretne találkozni Istenével. S ha létre jön ez a találkozás, akkor az ember mindenképpen boldogabb lesz, mint azelőtt. Így történt ez a mai evangélium főszereplőjével, a naimi asszonnyal is. Találkozott Jézussal és az élete jobbra fordult. Úgy gondolom, hogy akkor is helyre állt volna az asszony lelki békéje, ha nem támasztja föl Jézus a fiát. Hiszen Jézussal igazán találkozó ember életében eltörpülnek a földi dolgok, azok nélkül is igazi békességet kap meg a kereső ember.

A naimi ifjú történetében a feltámadás előszele érinti meg az olvasót. De messze nem csak a fiatalemberről szól ez a történet. Nem csak ő kapja vissza az életét. Édesanyja is. Fia halálával ugyanis elveszítette egyetlen támaszát, védelmezőjét. Mindenkinek kiszolgáltatott, könyöradományon tengődő emberré lett. Nem csak a halott fiú, hanem az élő anya is megtapasztalja, hogy Isten meglátogatta az ő népét. Melyek ennek a látogatásnak a lépései?

A városok kapuja sok boldog és megrendítő találkozások helye. Ilyen volt Naim városának kapuja is, egy megrendítő találkozást ír le a szent evangélium. A temetés mindig szomorú, de ha felnőtt ember, halott szüleit temeti, akkor szomorúsága asz élet rendje szerint van. Itt azonban anya gyászolja gyermekét, aki az életbe ringatott. És ez az anya ráadásul özvegy. Jézus idejében igen kemény volt az özvegyek sorsa. Mivel a nőnek egyetlen emberi rangja, érdeme az volt, hogy gyermeket szülhetett és nevelhetett, ha megözvegyült, elvesztette ezt az egyetlen lehetőségét és az özvegység szégyenével, megbélyegezték, mint akinek egyetlen feladata sincs már az életben. Az egyedül maradt asszonynak, férje halála után az elhunyt férj családjában kellett maradnia. Az apajogú társadalomban, férje elvesztése után az asszony helyzete reménytelenné vált. A férje életében a férjének volt alárendelve, az ő képviselte, ha meghalt a férje, akkor a fiúgyermekek képviselhették őt. De ha az sem volt, csupán szolgáló lehetett volt férje családjában, ahol éppen csak megtűrték.

K. T.!. Zsolozsmánkban van egy Szép imádságunk az Istenszülőhöz, mely kifejezésre juttatja az ő közbenjárásába vetett reményünket: “Vétkeink sokasága miatt nincs bátorságunk az Úr elé járulni. De Te Istenszülő Szűz, imádd érettünk a Te szent Fiadat, mert sokat tehet az anyának könyörgése Urunknak megkérlelésére.” Az Üdvözítő előtt különösen értékesnek számított az anyai közbenjárás. A mai evangélium szerint ő egészen véletlenül vetődött el Naim városába. Emberileg nézve nemigen készült arra, hogy épp itt tegyen csodát. De egy gyászoló özvegyasszony láttán megesett a szíve, s amikor kimondta: “Ne sírj! “, már szinte biztos volt a csoda. Jézus e jó asszony kedvéért még azt sem röstelli, hogy megérintse a tisztátalan koporsót. Pedig ez számára is tisztátalanságot jelentene. De ő a tisztaság teljessége, s e tisztátalanság megérintésével tisztaságából részesít mindenkit. Amikor az özvegyasszony láttán kimondta: “Ne sírj! “, már ígéretet is adott erre. Másképp aligha tilthatta meg a zokogó özvegyasszonynak, hogy legalább jól megsirassa fiát: Itt valóban “árvák atyja és özvegyek bírája Isten”, mert végső igazságot szolgáltat: visszautasítja a halált és visszaadja az életet a Szeretetnek. Pillanatokon belül olyan csodát tesz, hogy messze földön elterjed a hír: “Isten meglátogatta az ő népét.”

KKT! KGy! Ez a mai evangéliumi történet egy nagyon- nagyon szomorú nénit mutat be nekünk. Szomorúságának nem is csak egy oka van, hanem mindjárt kettő is. Az egyik, hogy özvegy, a másik, hogy elvesztette egyetlen fiét. Ez az asszony először elvesztette azt az embert, a férjét, akit fiatal éveiben annyira megszeretett, hogy miatta elhagyva apját, anyját, elköltözött a szülői háztól, csak hagy vele élhesse az életet, röviden fogalmazva; férjhez ment hozzá. Iszonyatos nagy fájdalom lehetett ennek az asszonynak, hogy a férje meghalt.

Egyetlen fiát temeti egy özvegy édesanya. Ha öt fia lenne, akkor is aki meghalt, az egyetlen lenne, mert belőle nincs még egy. Millió emlékkel kötődnek össze. Minden gyász fáj. Ez különösen. Ekkor találkozik Jézussal, aki osztozik nemcsak gyászában, hanem fájdalmában is. Egyúttal ezzel a történettel a gyászt, fájdalmat viselő emberek iránti keresztény magatartást is bemutatja Jézus.

A rétet lekaszálja a gazda, mégis kisarjad és újra nő a fű. A leveleket leszakítja a fáról a hideg őszi szél, a tavasz mégis új leveleket, új hajtásokat hoz. Az édesanya számára is ez a naptemetéssel kezdődik, végül mégis az élet diadalmas dicsérete csendül meg mindnyájuk ajkán!

Ha a mai ember halottfeltámasztóról hall, hitetlenkedve csóválja a fejét, a halott az halott. A feltámasztás szöges ellentétben van a tapasztalattal. Ezzel fordul szembe Jézus, hogy a halál nem megváltoztathatatlan dolog. Jézus egész életével, működésével ezzel szembe fordul, szembe a halállal, és az életre vezet.

A naimi ifjú történetében a feltámadás előszele érinti meg az olvasót. De messze nem csak a fiatalemberről szól ez a történet. Nem csak ő kapja vissza az életét. Édesanyja is. Fia halálával ugyanis elveszítette egyetlen támaszát, védelmezőjét. Mindenkinek kiszolgáltatott, könyöradományon tengődő emberré lett. Nem csak a halott fiú, hanem az élő anya is megtapasztalja, hogy Isten meglátogatta az ő népét. Melyek ennek a látogatásnak a lépései? Jézus először megállítja a menetet. Életünk menetét is. Törvényeivel: Az Úr napját szenteld meg! Embereket, eseményeket, néha tragédiákat felhasználva. Állja meg! Ne fuss el a halál elől. Az élet tragédiái elől. Ne fesd át azokat. Hajlamosak vagyunk a nekünk nem tetsző, kellemetlen dogokat átfesteni. Egész iparágak jöttek létre a halottak kifestésére, hogy ne kelljen találkozni, még arra a rövid szertartásnyi időre sem az elmúló élet valóságával. Elmegyünk mellette, és úgy élünk, mintha nem lenne halál.

Mohamed, mint mondják, kezdetben nehezen haladt a térítéssel. Az emberek nem akartak neki hinni. „Honnan tudjuk, hogy igazat beszélsz?- kérdezgették. „Mivel bizonyítod szavaid igazságát?” Mekkában meg még ennél is tovább mentek. Azt mondták: „Tégy nekünk csodát, Mohamed! Legalább egy olyan csodát tégy, mint amilyet Mózes tett, és hiszünk neked.” „Milyen csodát kívántok?” Változtasd át aranyra ezt a halom kávét!” Mondogatták. „Jó, megteszem ígérte. Erre imádkozni kezdett, s közben állítása szerint megjelent neki Gábor főangyal, Allah küldötte, és megszólalt: „Ha te úgy akarod, meglesz. De miért kell egyáltalán csodát tenned? Hiszen ezek úgysem hisznek neked. Jobb, ha vársz, amíg megér, aki akar, s majd akkor tégy, azoknak csodát!”– Jó, akkor várok, ezt válaszoltam neki, mondta Mohamed a csodaváróknak.

Elképzelhetőbb-e vigasztalanabb, gyászosabb, szomorúbb kötelesség, mint édesanyának gyermekét temetni? Mégis, e lesújtott, lélekben megtört, zokogó édesanya személyes módon tapasztalhatta meg azt, hogy Isten jelen van az ő életében. Jézus által van jelen, aki megvigasztalta: Ne sírj!”, és visszaadta a fiát.

Ma újra hallhatjuk a szent Püspökök tiszteletére előírt evangéliumi szakaszt: "Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Úgy világosodjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket..." Jó újra és újra hallanunk ezeket a megtisztelő jelzőket egy olyan korban, amikor a keresztényeket nem magasztalják egekig államunkban. - Jézus biztatására mégiscsak elhihetjük, hogy van értelme világosodni, van értelme hegytetőre állni, s egy sótlan társadalmat megízesíteni. Mégsem szabad most önmagunkkal eltelni, s illúziókat kergetni: hiszen most még nem a mi jótetteinket látva dicsőítik Mennyei Atyánkat az emberek, hanem egy csaknem feledésbe merült kor nagyjaira néznek fel. A hetedik egyetemes zsinat atyái állnak meg előttünk, akik ezerkétszáz éve a szent képek tiszteletét védték meg, akár életük árán is.

Egy nyári konferenciára készültem, ott szolgáltam egy héten át, és mielőtt elindultam, a középső kislányunk nagyon rosszul lett. Kétségessé vált az is, hogy mi lesz vele. Egyáltalán életben marad vagy nem. De a szolgálat az szolgálat, és miközben őt bevittük a kórházba, én elmentem azzal a csoporttal, ahol szolgálnom kellett. Aztán hallottam, hogy többször szól a telefon a másik szobában, de éppen az alkalmat tartottuk, és ilyenkor nem lehet felállni, és nem lehet átmenni. Belül imádkoztam, miközben éreztem, hogy a félelem kúszik fel a szívemig, hogy mi lesz. Aztán a telefon elhallgatott, a feleségemet nem tudtam elérni. Bementem a másik szobába az alkalom után. Letérdeltem, és azt mondtam: Uram, a kezedbe tettük az ő életét. Te tudod egyedül megtartani. Ahogy kinyitottam a Szentírást, ez a mondat jött elém a Bibliából: "Isten az élők Istene, és nem a holtaké". Abban a pillanatban lefoszlott a félelem. Letöröltem a könnyeimet, és tudtam, hogy ez a kérdés megoldódott. Lili életben maradt. Lassan, de biztosan meg fog gyógyulni. Aztán este jött a telefon, hogy megfordult az állapota. Nem az a baja, amire gondoltak, hanem egészen más, és abból nagyon gyorsan ki is hozta Isten. Nem tudom, hogy a hívők szoktak-e félni vagy nem. Én időnként szoktam. Ez az igazság. És ha valaki mást mond, én úgy gondolom, hogy nem élt még át olyan dolgokat, aminél érzi ezt, hogy kúszik föl a félelem. Ebbe belenyomorodhat valakinek az élete, ha nincsen hite. Miért mondtam ezt el? Azért, mert az a Jézus, aki föltámadott, és ma is él, ugyanígy uralkodhat bárkinek a gondolatain, félelmein, értelmén, múltján, jelenén és jövőjén, ahogy azt megtette, és ahogy azt megteszi most is. Ezért ez a legfontosabb kérdés, hogy hiszünk-e benne? Elhisszük-e mindazt, amit a Szentírás mond?

Az ókori költő, Plautus így vélekedett: Rossz szolgálatot tesz az a koldusnak, aki inni és enni ad neki. Néró császár nevelője, Seneca is hasonlóan vélekedett: A szánalom csak a gyenge embernek áll jól! Vergilius szerint: A bölcs ember nincs részvéttel mások iránt! Velük szemben Jézus egészen másképpen beszél: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek!” (Mt 5, 7)

Jézus, az általa megtett különféle csodák által azt mutatta be a világnak, hogy ő: Úr. Úr mindazok fölött, amik a világon vannak. Sokszor mutatta meg, hogy mindenféle betegség fölött úr, mert meggyógyította a betegeket. Úrnak mutatkozott a gonoszlelkek felett is: ki tudta szavával űzni az emberekből. A mai evangélium történetében az egyik legnagyobb úr: a halál felett mutatta meg isteni hatalmát.

A menet, melyet az evangélium említ, találkozott Jézussal, és ő nem ment el mellettük közömbösen, szó nélkül, hanem megállította őket! Hasonlít a mi életünk is ehhez a menethez, állandóan úton vagyunk és (ha nem is vesszük észre) Jézus hozzánk is szól, minket is sokszor megállít. Miért „állítja meg” Jézus mindennapi megszokott útján és tevékenysége közepette az embert?

A legenda szerint rendkívüli dolog történ Leonardo da Vincivel, az egykori világhírű olasz művésszel, amikor a híres Utolsó Vacsora képét festette. Már csaknem kész volt a mű, csupán Jézus Krisztus alakja volt még rajta befejezetlen, mert a festő szorongást, félelmet érzett magában: Hogyan is fessem meg, hogy méltó legyen Hozzá? Milyen legyen? – kérdezte újra és újra, mert azt érezte, hogy emberi erejét meghaladja ez a feladat, hiszen nincs annyi szín, nincs olyan ecset, amennyivel, illetve amellyel Jézus nagyságát megfelelően érzékeltethetné. Egy napon azonban – a legenda szerint – egyszerre kész lett a mű, Jézus arcáról csodálatos szépség áradt, és mindenki meghatódva nézte a rendkívül szép festményt. Annyi bizonyos, hogy ha Jézus személyiségének a lényegét szavakba akarnánk foglalni, akkor kifogynánk a szavakból, jelzőkből, s a legremekebb költő dala is csak gyenge kis dadogás lenne a valósághoz képest.

KT! Végre is meg kell értenünk: ott állnak Jézus előtt tanítványai, s azok az emberek, akik követték. Egyszerű emberek valamennyien: halászok, vámosok. Ezért nem is mindig értették meg egyből helyesen ezt, amit nekik mondani akartak. Mégis épp nekik mondja: Ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága. Még csak nem is azt mondja nekik: azzá kell lennetek, s törekedjetek erre erőtök szerint. Nem! Hanem egyszerűen csak így mondja: Ti só vagytok! Fény vagytok a világ számára. Ha így mondta, így is gondolta! De vajon mit is jelent ez? Hallatlan bátor kijelentésnek tűnik.

„Nagy próféta támadt közöttünk és Isten meglátogatta népét (Lk 7, 16) - mondták egykor, akik Jézust hallották, látták. Ma mi is velük együtt kiáltjuk ezt: Krisztus próféta! – Sok-sok tanítója volt már ennek a világnak, olyanok is, akik azt vallották, hogy ők az emberiség igazi tanítói, s tanításukkal ők váltják meg e világot és ők teszik boldoggá az emberiséget. De tudjuk jól, hogy száz ember állít egymással homlokegyenesen ellenkező igazságot, akkor a száz közül csak egynek lehet igaza. – Ez az egy Krisztus! Ő az emberiség leghitelesebb tanítója.

Jézus evangéliumát hirdető fáradozásaiban szent Pálnak a galatáknál is kijutott a lelki nyugtalanságból és szenvedésből. Ott is voltak olyan ellenfelei, akik apostoli voltát is kétségbe vonták, és azt is, hogy ő azt a valódi evangéliumot hirdeti, amit a többi „eredeti” apostol. Az apostol egyikkel kapcsolatban sem hagyta annyiban a dolgot. Mai szavaiban evangéliumát védelmezi meg.

A mai evangéliumi szakaszban a vigasztaló Jézussal találkozhatunk. A történet címe a naimi ifjú feltámasztása, mert Jézus neki adta vissza az életét. De amikor az ember hallgatja az evangéliumot végig az az érzése van, hogy igazából nem is a fiatalember miatt csinálja Jézus a csodát, inkább az özvegyasszony miatt, aki egyetlen fiát veszítette el. Sóval lehetne ez a cím: A naimi özvegyasszony megvigasztalása. Jézusnak persze nem ez az egyetlen vigasztalása az evangéliumokban. Hiszen ez a célja a megtestesülésének. Vigaszt adni az egész emberiségnek. Sok-sok ember van ma is a világon, aki tapasztalja Isten vigasztalását. Gyászolók, betegek, idős emberek ezrei, keresik az Isten vigasztalását, és találnak lelki békére az Isten közelében.