Bizonyár sokan ismerik a testvérek közül Munkácsy M. Híres festményét a Siralomházat. Egy rab betyárt ábrázol a festmény a kivégzése előtti napon. A betyár lényéből tiltakozás árad, és az úgyis hiába minden elkeseredése. A padlón földhöz vágott imakönyv mintha Istent okolná, hogy saját bűne miatt meg kell halnia. A kép egyik sarkában egy kisgyerek sír, nem érti meg, mi történik, de érzi, hogy itt valami rettenetes dolog készül. A háttérből elősötétedő őr mozdulatlansága, egykedvűsége a halál korságát, kikerülhetetlenségét, idézi. Mindenki érzi, hogy szörnyű dolog a halállal így szembenézni. Mindnyájan halálra vagyunk ítélve. Az emberi élet kikerülhetetlen velejárója a hall és úgy érezzük a legnagyobb rossz, ami a földön érhet minket, az élet elvesztése. Ha valakinek a halálhírét halljuk, elszomorodunk, sajnáljuk őt. Dehát miért? A halottak Istenhez jutnak. Számukra megszűnik minden szenvedés, mindörökre boldogok lesznek. Inkább örülnünk kellene, hogy már elérték örök céljukat. Miért van akkor a sírás és a szomorkodás?