A mai evangéliumi szakaszban szereplő százados katonaember, amint ilyen természetesen nem izraeli, hanem pogány. A pogányok általában nem szerették a zsidókat, lenézték őket, de tisztul vallásosságuk az idegenek csodálatát is, kiváltotta. Pogány bölcselők közt nem így beszélt az egy Istenről, de sok istenhitűek voltak. Ez a katona derék ember volt, mert kemény fegyelmet tartott ugyan, de személyesen törődik a szolgájával. Annak számára keres gyógyulást, ezért keresi Jézust. Udvarias is volt, hisz Jézus elé megy, mert tudja, hogy a hithű zsidóknak nem szabad átlépni a pogányok otthonait, ezzel tisztátalanná válnak és keserves tisztulási folyamatnak, kell alávetni magukat., mindazoknak, akik átlépik egy nem zsidó házát. Ez a pogány nagyon akarta a szolga gyógyulását, de tapintatosan nem akarta Jézust rávenni a zsidótörvény megszegésére, hogy hozzája jöjjön, s nem akarta Jézust rávenni olyan dologra, ami ellenkezik a lelkiismerettel.

Egy olyan ember, aki nem állt közel az Istenhez, aki Jézus földi életében még a mindenkinek szóló meghívásról sem hallhatott, olyan dolgot mond, amelyet őszintén tán még egyikünk sem tud kimondani; Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Mi szinte minden imádságunkat azzal az óhajjal kezdjük, hogy hívjuk az Istent, hogy jöjjön el közénk, és legyen velünk. Mert ha Isten itt van, akkor könnyebben hiszünk, élőbbnek érezzük imádságainkat, és jobban értjük azt is, hogy van értelme és gyümölcse az imádságunknak. A Mennyei király… imában is azt mondjuk; Jöjj el és lakozzál mibennünk… A százados minden önzés nélkül mondhatta volna, hogy jöjjön hozzá Jézus, hisz nem is magának, hanem a szolgájának kérte a segítséget. De nem tette, mert azt érezte, hogy nem méltó az Isten jelenlétére. Legalábbis saját hajlékában nem. Olyan módon képzelte ez Jézus hatalmát, mint a saját századosi rangját. Tudta, hogy Jézus ura a betegségnek és az egészségnek, s ha csak egy szóval is parancsolja, akkor engedelmeskednek neki a lelkek. Mint neki a katonák. Nincsenek kétségei, és Jézus ezért mondja, hogy nagyobb a hite mint Izrael fiainak, akik tele vannak kérdésekkel, kétségekkel, és végül a hitetlenség miatt el is utasítják Jézust.

A mai evangéliumban egy embert látunk, aki a szolgája iránti részvétből jön Krisztushoz, szeretettől és részvéttől indíttatva, és azt mondja neki: Szolgám betegen fekszik a házamban, gyógyítsd meg őt! És Krisztus, válaszul az ember hitére, az ember szeretetére, azt mondja: Megyek és meggyógyítom. És itt néhány olyan szó következik, amilyeneket valószínűleg egyikünk se mondott soha Istennek: Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, mondj csak egy szót és szavad elég lesz ahhoz, hogy szolgám meggyógyuljon.

KKT! Mintha hiányozna ennek az evangéliumi történetnek a végéről valami. Elvárnánk a századostól, hogy miután Jézus megteszi neki, amire kéri – meggyógyítja szolgáját –, kifejezze köszönetét, vagy megtérjen és kövesse Krisztust. Erről azonban nincs szó. Arról van szó, hogy a külső hovatartozás nem számít semmit. Arról van szó, hogy egy pogány ember ez esetben sokkal jobban megérti az Istent, és sokkal jobban megfelel az ő elvárásainak, mint egy a választott nép közül. Egy pogány ember érti, hogy hogyan működik a hit ereje. Érti, amit a hívőknek kellene érteni, ezért minden jutalmat megérdemel, még akkor is, ha nem tesz látványos megtérést. Minden jutalmat megérdemel, mert nem csak érti, de tiszteli is a hit és a gyógyulás forrását, az Istent.

KKT! Egy százados kéri Jézust, hogy gyógyítsa meg szenvedő szolgáját. Jézus azt mondja, megyek és meggyógyítom. S ekkor olyan szavak következnek, amelyeket valószínűleg igazán még egyikünk sem tudott kimondani: nem vagyok méltó, hogy bejöjj hozzám, elég, ha egy szót szólsz.

K. T! Június közepétől mindig megváltozik körülöttünk az élet. Nem csak azért, mert a gyerekeknek befejeződött az iskola, hanem mivel már a munkahelyen is mindenkit a szabadság foglalkoztat. Még munka közben is eszünkbe jut, hogy mikor is kapjuk meg a rég megszolgált szabadságot, s hogyan lehetne azt a legjobban felhasználnunk. A nyári szabadság megkezdése előtt a Szentírásból is bölcs gondolatokat kaptunk a keresztény szabadságról. Az elmúlt vasárnap magának Jézusnak elveit hallhattunk az aggodalmaskodástól mentes szabad életről: „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe se gyűjtenek, mennyei Atyátok eltáplálja őket”! Ma, pedig Szent Pál megállapításait hallhattuk: „a bűntől megszabadulva az igazsággal szemben voltatok szabadok. Míg bűnnek szolgáltatok, az igazsággal szemben voltatok szabadok. Most viszont fölszabadultatok a bűn alól, s Isten szolgál letettek”.

B./ K. T! Sokan nem tudnak mit kezdeni a pusztában vándorló zsidó, választott népről alkotott képpel. Pedig a keresztény ember is vándor és úton vagyunk. Ez az út, amelyen járnunk kell, mindenek előtt a hit útja. Persze, olyan időket élünk, világviszonylatban is, amelyről elmondhatjuk, hogy nem kedvez a hitnek és így nem könnyű megőrizni azt a hitet, azt a rettentő bizalmat és nyíltságot, amit a kafarnaumi százados magáénak mondhatott. Nem kevesen vannak, akik azt sem tudják, hol áll a fejük, ha már a hitről van szó. Mert a mai változókor mozgásával találkoznak mindenféle új szellemmel, s ettől zavarba jönnek. Nem kevesen vannak, akik úgy látják, hogy az u. n. Felvilágosodás kora megismétlődött, és mint egy másodszor tör rá a vallásos emberre. Így a hit, világszerte sokszintű támadásnak van kitéve. Nos, ezért nehéz a kafarnaumi százados őszinte hitét őrizni!

„Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj!” – hallottuk az evangéliumban. Ez a mondat bizony nem ismeretlen a keresztény ember előtt. Vajon értjük-e, vagy legalább érezzük-e ennek a mondatnak jelentését? 1. A pogány százados, amikor ezt kimondta, ezzel azt bizonyította, hogy „helyére tudja tenni a dolgokat”. Hogy pogány katona létére az istenfélő emberhez illő magatartásra is képes. Próbáljuk csak beleélni magunkat az ő helyzetébe. Mondhatta volna így is: rangom van, katonáknak parancsolok, jámbor, istenfélő embernek tartanak, templomot is építettem. Ha pogány vagyok is, szereztem annyi érdemet, hogy kérhessem: jöjj, tiszteld meg a házamat és segíts!

KT! Ma a bűnös vakmerőségről elmélkedjünk. Az evangélium alapján felvetődhet bennünk a kérdés: nem volt-e a kafarnaumi százados vakmerően bizakodó? Hiszen úgy kérte Jézustól a szolgája meggyógyítását, hogy nem is kívánta, hogy menjen hozzá a házába. Szinte előre biztos volt, hogy meggyógyítja Jézus. Nem volt vakmerően bizakodó? Az evangéliumból halljuk az egyértelmű választ, hogy nem! Mert Jézus megdicsérte a hitéért, sőt azt mondta, egész Izraelben nem talált ekkora hitet, mint őbenne. A tízparancsolat első parancsa ellen lehet vétkezni bűnös vakmerőséggel is.

Korunk közvéleménye szerint a kereszténység a szeretet vallása. Más vallások híveinek egy sor külsődleges rítust és törvényt kell betartaniuk – Jézus viszont fölszabadította híveit a szeretetre. Talán emiatt is merik sokan kereszténynek nevezni magukat, akkor is, ha életformájuknak semmi köze a szigorú vallási előírásokhoz. „A szeretet mindent elfödőz.” – vallják nagyvonalúan. S ennek a szeretetnek a nevében hajmeresztő dolgokat produkálnak. A szeretet lett az a franciakulcs, amivel mindent meg lehet fogni, közelíteni. A szeretet lett a „Joly joker”, amit bárhová be lehet helyettesíteni. S mindenki azt ért raja, amit akar.

Hallottuk a mai evangéliumból, hogy Jézus mennyire megdicsérte a kafarnaumi századost. Egyenesen azt mondja, hogy annyi hitet nem talál egész Izraelben., mint ebben a pogány emberben. No de ennek meg volt az előzménye is. Valóban úgy tudott hinni ez az ember, mint ahogy a zsidók, akikhez pedig Jézusnak elsődleges küldetése szóült, nem tudtak. Ő ki tudta mondani azt, hogy "Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondjad és meggyógyul az én szolgám." Ez a mondat, amit római katolikus testvéreink a szentáldozás előtt elmondanak. Valóban nagy volt a százados hite. De nekünk is nagy hitre van szükségünk, hogy elfogadjuk és megértsük a szentáldozás titkát, magát az Oltáriszentséget, az Eucharisztiát. Hitünk egyik forrása, a Szentírás eligazítást nyújt nekünk ebben. Ezért most vizsgáljuk meg az Oltáriszentség alapítását a Szentírása alapján.

Jézus szól és történik valami. Így is összefoglalható az evangéliumi történet tanítása. Megismerkedünk egy katonatiszttel, akinek hatalma van, és rangja van, de sem, hatalmát sem rangját nem fitogtatja, hanem Jézus szavára figyel, és bizalommal elfogadja utasítását.

Egyházunk az elmúlt napokban olyan evangéliumi részeket olvastatott ( a liturgián) amelyek arról beszélnek és oktatnak, hogy kicsoda Jézus krisztus és hogy milyen hittel és lelkülettel kell vele élnünk, és milyen lelkülettel kell kapcsolatunkat alakítani vele. Csütörtökön ezt hallhattuk: Mt. 11, 27- 30 „Mindent átadott nekem Atyám.” Pénteken azt hallhattuk, hogy a farizeusok és törvényhozók megtámadták Jézust, aki azt mondta: „Mondom nektek: A templomnál nagyobb van itt, ha értenétek mit jelent, irgalmasságot akarok és nem áldozatot, sohasem ítélnétek el az ártatlanokat.”

B./ Miért is járunk mi vasárnap a templomba? Vagy: Miért is, ad valaki is a szegénynek alamizsnát, amikor magának is lenne mire költeni a pénzét? Végül: Miért vállal bárki is szerepet a közösségben szívességből, végez társadalmi munkát, holott mással is el tudná tölteni az idejét? Minderre egyetlen választ adhatunk: hitből történik mindez. Vasárnapi misehallgatásunknak is ez a végső rugója: hogy t. i. lelkesedünk Jézus ügyéért. Enélkül a hit nélkül valóban mással is eltöltheti az ember az idejét: sporttal, agy más hobbiával, mint a templomban vagy a közösségben.

Milyen különös is a mi Urunk! És milyen különös ember az, akit megdicsér! 1. Egy katonatiszt hívja őt! Egy idegen nemzetbeli, egy megszálló hadseregnek a tisztje! Akinek szemében Jézus éppen lehetett az is, mint kortársai ítélete szerint: „önmaga tette Messiás!” De most már nem ezek az érzések uralkodnak benne. Már egy vívódás-sorozat utolsó mondata hangzik el: „Jöjj, mert szolgám nagyon beteg és igen szenved!” Jézus válasza is hasonló ahhoz, ami kortársai szemében visszatetszést váltott ki: „Megyek és meggyógyítom őt!” De van még min gondolkodni, tépelődni: „Ne fáraszd magad, nem vagyok méltó, hogy hozzám jöjj!”

Az evangéliumi történet Jézus életéből egy időszakot mutat be. Bemutatja természetesen magát Jézust is, akiről hangsúlyozza, hogy ember volt (csodálkozott, korholt, együtt érzett), de Isten volt (emberfölötti hatalmát kinyilvánította). Miért hangsúlyozza ez a történet annak fontosságát, hogy a bajban és a szorongatott helyzetben levő embernek Istenhez kell kiáltania?

Furcsa ízlése van a mi Urunknak. Ritkán jár a genezáreti tó túlsó oldalán, s még akkor sem a mélyen hívőkkel társalog. Nem vizitál a vallási elöljáróknál, nem végez családlátogatást az előkelő garazénusoknál, Nem vállal külön órákat a tudásra szomjazóknál, nem indít hitoktatást a zsinagógába járóknak. Helyettük a sírboltból előjövő emberek felé fordul. Azokkal áll szóba, akik már végképp elvadultak, akikkel senki sem mer egy útra lépni. A határba kiszorultak élte érdekli. Azoké, akiket már kiközösített a falu, akiknek önpusztítását ,műár láncokkal sem lehet megakadályozni. Akik újra meg újra széttépik a szeretet bilincseit.

K.T! A kafarnaumi századostól kell a mai napon tanulnunk, mondjuk, meg van is mit! Szerény háza felé igyekszik a mester, a megváltó Jézus, és Ő nem tartja méltónak magát és házát. Szégyenkezik, szeretné arcát tenyerébe takarni, magát meghajtja Jézus előtt, és úgy nyilatkozik: "Uram" nem vagyok méltó, hogy hajlékomba…- K. T! A mi lelkünk hajléka felé is megindul a mester: naponként vagy havonként, de legalább évenként néhányszor, s a szentáldozás alkalmával, s vajon mi hogy fogadjuk? Oh, nem! Nem tehetünk jobbat, okosabbat, mint a százados tett! Nekünk is fel kell kiáltanunk ilyenkor: "Uram, nem… De ha mar ezt kimondtuk, hogy nem vagyunk méltók, akkor mégis gondolkodjunk el komolyabban ezen, hogy miben is áll a mi méltatlanságunk? Miért is nem vagyunk méltók erre a nagy kegyelemre?

1.) Egy álmodozó ifjú állt meg egyszer Krisztus Urunk előtt. Szemében ott tükröződött a lelke. A mennyország utáni vágy hajtotta az Üdvözítőhöz. Ez a vágy csalta ajkára a szót: Jó Mester, mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” Ti jól tudjátok, hogy sok mindent kell tennünk. Isten parancsai szerint kell élnünk. De mit kell tennünk először? Melyik tettel indulhatunk meg az üdvösség útján? Melyik az amely, mint alap, a többit is magán hordja? A hit az első cselekedet. A hit az üdvösség kezdete. Világosan megüzente ezt nekünk Isten. A Szentírásban olvashatjuk üzenetét.