Egy olyan ember, aki nem állt közel az Istenhez, aki Jézus földi életében még a mindenkinek szóló meghívásról sem hallhatott, olyan dolgot mond, amelyet őszintén tán még egyikünk sem tud kimondani; Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Mi szinte minden imádságunkat azzal az óhajjal kezdjük, hogy hívjuk az Istent, hogy jöjjön el közénk, és legyen velünk. Mert ha Isten itt van, akkor könnyebben hiszünk, élőbbnek érezzük imádságainkat, és jobban értjük azt is, hogy van értelme és gyümölcse az imádságunknak. A Mennyei király… imában is azt mondjuk; Jöjj el és lakozzál mibennünk… A százados minden önzés nélkül mondhatta volna, hogy jöjjön hozzá Jézus, hisz nem is magának, hanem a szolgájának kérte a segítséget. De nem tette, mert azt érezte, hogy nem méltó az Isten jelenlétére. Legalábbis saját hajlékában nem. Olyan módon képzelte ez Jézus hatalmát, mint a saját századosi rangját. Tudta, hogy Jézus ura a betegségnek és az egészségnek, s ha csak egy szóval is parancsolja, akkor engedelmeskednek neki a lelkek. Mint neki a katonák. Nincsenek kétségei, és Jézus ezért mondja, hogy nagyobb a hite mint Izrael fiainak, akik tele vannak kérdésekkel, kétségekkel, és végül a hitetlenség miatt el is utasítják Jézust.