Jézus korában volt egy téves nézet, hogy a jólét Isten ajándéka, jutalma, és ha valakinek rosszul megy, akkor az az Istenbüntetésnek számít. Ez a nézet még ma is él, pedig napjainkban különösen sok gazdag család ért el sikereket galád úton, mások becsapásával vagy az állami érdekek súlyos megsértéséve, megkárosításával szerzi hatalmas vagyonát.

Temetőben jártunk szinte mindannyian az elmúlt napokban. Találkoztunk elhunyt szeretteinkkel. Aki hagyta beszélni a mécseseket, ugyanazt az üzenetet hallotta, mint amit a mai evangélium tartalmaz. Mindenek előtt azt, hogy minden élet véget ér egyszer. Van halál. Aki erre nem készül, az nem felnőtt, hanem felelőtlen gyermek. Aki erre nem készíti fel gyermekeit, az hamis életre neveli, zsákutcába küldi őket.

Talán furcsán hangzik, de a dúsgazdagot becsülöm azért, hogy mihelyt felismerte az igazságot ("elvetted a jókat életedben. most gyötörtetel"), rögtön testvérei megmentésére gondolt. Nem vagyunk-e részvétlenebbek a részvétlensége miatt elkárhozott dúsgazdagnál? Vagyis tisztában vagyunk-e azzal a nagyon komoly ténnyel és feladattal, hogy felelősek vagyunk egymásért?

Bizonyára mindenki álmodozott már arról életében, hogy mi lenne, ha egy ötös találatom vagy sok-sok pénzem lenne, vagy ha én lennék a leggazdagabb a világon. Azonnal el is tervezzük, hogy ezt vagy azt venném meg, ilyen meg olyat építenék! De vajon arra gondoltunk-e ilyenkor, hogy ennek is meg annak is adnék, mert nagyon rászorulna az én segítségemre? Ha erről megfeledkezünk, a gazdagság kívánása óriási veszélyt rejt magában, nemcsak az embertársainkkal való kapcsolatban, hanem az örök életet illetően is. Nem hiába hívta fel Krisztus hallgatóinak figyelmét a gazdagság veszélyeire, és a kemény megszólítása: „Jaj nektek gazdagok! Megkaptátok már vigasztalásotokat!”/ Lk 6, 24/ nem akármiért hangzott el.

Az ószöv. b. J. korában volt egy felfogás, egy téves nézet, hogy a jólét az Isten kegyelmének a jele. Ha valakinek rosszul megy, az meg Isten büntetése. Még ma is él ez a nézet az emberekben, kérdezik, ha baj éri őket, mivel érdemeltem ezt ki. Ezzel a hamis nézettel szál szembe Jézus, amikor azt mondja: Isten a bensőt nézi.

Azt hiszem a világirodalomnak ez az első leírása a tobzódó gazdagság és az éhező szegénység egymás mellé állításáról. S ez a Krisztusi példázat az egyház szociális öröksége is egyben, ennek a példázatnak a tükrében kel újra és újra megvizsgálnunk, a lelkiismeretünket, hogy valóban elégséges módon törődünk e az emberiségnek a nélkülöző részével.

A mai vasárnapon egy nagyon aktuális, nagyon időszerű példabeszédet mond el nekünk Krisztus az Egyházon keresztül. Nagyon ránk illő ez a példabeszéd. Ráismerünk mind a dúsgazdagban, mind, pedig a szegény Lázárban gyarló önmagunkra. Önmagunkat látjuk mind a dúsgazdagban, mind, pedig a szegény Lázárban. Gazdagok vagyunk, mint a példabeszédbeli dúsgazdag és szegények is vagyunk, mint Lázár.

Október utolsó vasárnapján szívesen hallgatjuk meg a túlvilági életre utaló evangélium beszámolót, a dúsgazdag és a szegény Lázár történetét. A kívülállók nyugalmával hallgatjuk meg ezt a történetet, mint az ártatlan gyermekek a gonoszok bűnhődéséről és az igazak győzelméről szóló mesét., — Úgy érezzük, hogy ez a kemény élű példabeszéd nemigen fenyeget minket, hiszen nekünk még nemigen volt alkalmunk "bíborba és bársonyba " öltözködni, sem pedig fekélyesen, rongyokban koldulni.

Ősz van, a betakarítás ideje. A gazdálkodó ember ilyenkor elraktározza a termést és hálát ad érte Istennek. Ez utóbbiról néha elfeledkezünk. Arról, t.i., hogy minden ajándék: idő, pénz, jó szó, segítség Az élet is. Úgy kell vele bánni, hogy el tudjunk számolni vele annak, aki adja. Nem halálról, vagy ítéletről szól elsősorban ez a példabeszéd, hanem az életről, mégpedig az olyan életről, amely összhangban van az égi élettel. Másodsorban az olyan életről, amely ellentétes az ajándékozó szándékával.

Reinkarnáció. A világban sokan hiszik, „vallásos” meggyőződéssel, hogy az ember visszatér újra és újra a földi életbe. Indiai vallások. Semmit sem szabad tenni a sorsunk ellen, mert ennek büntetése, hogy újra meg kell élni a szenvedésekkel teli életet. A sors elleni semmittevés az oka az indiai emberek nyomorúságos életének. A vallás ilyen torzulása lehet emberellenes is. Nyilván nem Istentől való ez a fajta „vallásosság”.

KT! Évről évre újabb élményt szerez számunkra az imént hallott evangéliumi történet. Az október végi vasárnapon a halottak napjához közelegve amúgy is szívesen elmereng az ember a halálon túli visszafizetés gondolatán. Ráadásul a dúsgazdag története szinte a gyermekkori mesevilág élményét eleveníti fel, ahol a jók sorra győzedelmeskedik, a gonoszok, pedig elnyerték méltó büntetésük. Olykor még kárörömmel is tekintünk a dúsgazdag tragédiájára s nem csekély örömmel, nyugtázzuk, hogy nekünk nemigen volt alkalmunk „bíborban, és patyolatban járnunk”.

KKT! Nem kétséges, anyánk méhében örökkévalóságra fogantunk. Végtelen életünk első szakasza a földi élet, melynek a végén a megelőző földi lét minőségétől függetlenül mindnyájunk osztályrésze lesz a halál. A halál mint belépés a végtelenbe.

KKT! Nem ritka hogy, Jézus tanításában a földi javakkal foglalkozik. Az ember ezek nélkül nem tud teljes értékű életet élni, legfeljebb csak olyat, mint a szegény Lázár élt. Ezért nem véletlenül, nagyon fontos hogy, az ember milyen viszonyban van az ajándékba kapott, vagy megszerzett anyagi javaival. A mai evangéliumban már azt látjuk, hogy mit eredményez az ember számára, ha helytelenül bánik azzal, ami az övé

Temetőben jártunk szinte mindannyian az elmúlt napokban. Találkoztunk elhunyt szeretteinkkel. Aki hagyta beszélni a mécseseket, ugyanazt az üzenetet hallotta, mint amit a mai evangélium tartalmaz. Mindenek előtt azt, hogy minden élet véget ér egyszer. Van halál. Aki erre nem készül, az nem felnőtt, hanem felelőtlen gyermek. Aki erre nem készíti fel gyermekeit, az hamis életre neveli, zsákutcába küldi őket. Másik üzenete a síroknak és a példabeszédnek, hogy ami a halálon túl van, az örök. Örök az élet és örök a kárhozat is. Nincs már alkalom a javításra. Elhunyt szeretteink nem keltek ki, hogy befejezzék, amit elkezdtek, kijavítsák, amit elhibáztak. Állapotuk végleges. Semmit nem vittek magukkal abból, ami itt fogható. Ami minket sírjukhoz vitt, az a lelki örökség. Nem a vagyon. A szeretet, amit tőlük tanultunk. A hit, amit ők hintettek a szívünkbe.

KKT! Azt hiszem, a világirodalomnak ez az első leírása a tobzódó gazdaság és az éhező szegénység egymás mellé állításáról, - a szegények érdekéből. S ez a Krisztusi példázat az egyház szociális öröksége, ennek a példázatnak a szemüvegén kell újra és újra megvizsgálnunk a lelkiismeretünket, hogy valóban elégséges módon törődünk az emberiségnek a nélkülöző részével.

KT! A mai szent evangélium a dúsgazdag ember és a koldus Lázár történetén keresztül arra tanít bennünket, hogy a halál után minden ember megkapja az örök sorsát Istentől. Ha földi leteltével kiérdemelte, akkor az örök boldogságban lesz része, vagyis az üdvösségben. Ha pedig azt érdemelte ki, akkor örök szenvedésben, vagyis a kárhozatban lesz része. S ez végérvényes, ezen változtatni többé már nem lehet. Az evangélium szavai szerint áthághatatlan szakadék van az üdvösség és a kárhozat között. De ugyanilyen áthághatatlan a szakadék a földi élet és a túl világi élet között. Ezért nem jöhet át onnan senki híradással, hiába is kéri a dúsadag ember Istentől, Ábrahámon keresztül. — Az utóbbi években óriási sikere volt Moodí könyvének, aminek a címe Élet a halál után Egy fél nap alatt elfogyott mind a két kiadása.

KKT! Nem ritka hogy, Jézus tanításában a földi javakkal foglalkozik. Az ember ezek nélkül nem tud teljes értékű életet élni, legfeljebb csak olyat, mint a szegény Lázár élt. Ezért nem véletlenül, nagyon fontos hogy, az ember milyen viszonyban van az ajándékba kapott, vagy megszerzett anyagi javaival. A mai evangéliumban már azt látjuk, hogy mit eredményez az ember számára, ha helytelenül bánik azzal, ami az övé

Bár napjainkban nem olyan kirívóak az emberek közti anyagi különbségek, ennek ellenére, sőt talán épp ezért: egyre több embernek szolgálhat jó tanulságul a „dúsgazdag és a szegény Lázár” példabeszéde Jézusnak.

Amikor Jézus a názáreti zsinagógában először lépett fel Izaiás prófétát idézte: „Az Úr kent föl engem, hogy hirdessem kegyelmének esztendejét és bosszújának napját!” (Lk 4, 18) Erről, az Úr kegyelméről és bosszújáról beszél ez az evangéliumi példabeszéd is.

Az evangéliumi példabeszéd nem történet, hanem képes tanítás két embernek a sorsáról. Emeljünk ki egy mondatot, melyet Ábrahám mond a szenvedése miatt kesergő gazdagnak: „Elvetted a jókat életedben!” Mit mondhatnék? Egy szívtelen, harácsoló ember volt, amíg élt, olyan ember, aki nem kér, aki nem megdolgozik a javakért, hanem elvesz.

Október utolsó vasárnapján különösen is szívesen hallgatunk a túlvilági életre utaló evangéliumi beszámolót, a dúsgazdag bűnhődésének helyét, mint Dante Isteni színjátékának Pokol-jeleneteit, örömmel nyugtázva azt is, hogy magunkat nem láthatjuk asz alsóbb régiókban. — pedig Jézus nem egy ilyen szép "túlvilági útikalauzt" akart itt összeállítani Tudatosítani akarta felelősségünket azért, ami az élet befejeződése előtt történik. Hogy nem az a végtisztesség a mérvadó, amelyet a fényes síremlékek jelentenek, hanem asz élet és a megtérés. Mert, „meghalt a gazdag ember is és eltemették." Fel tudjuk mérni azt, mibe került ez a pompás temetés? S hogy mégis mennyire sivár sorsra utal? A temetőket végigjárva nemcsak az Úristen üzenetét fedezhetjük fel, hanem rádöbbenhetünk arra a pazarlásra is, amely a földi életben elmulasztott szeretetet igyekszik pótolni a dúsgazdaghoz méltó fényűző temetéssel. A monumentális kripták, osztályon felüli temetések olykor már nem is csak a hozzátartozók iránti szeretetéről tanúskodnak, hanem státuszszimbólumot jelentenek. A példázat másik főszereplőjét "az angyalok Ábrahám kebelére vitték, s ez fontosabbnak bizonyult minden sírnál.

„Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek majd…”/Lk.16,31/ Mai nyelvre lefordítva: ha az evangéliumokra és annak hirdetőire nem hallgatnak, akkor, ha a hallottak közül támad fel valaki, annak sem fognak hinni.

Evangéliumunk utolsó szavai szerint ragályos a keményszívűség. Tömegekbe tudunk zárkózni az élet értéktelen jelenségei közé úgy, hogy, még ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.

1903-ban meghalt az uzsorakirály Bécsben. 50 millió Schillinget hagyott hátra. A pénz gyűjtését valaha, fiatalon 250 koronával kezdte, s egyre növekvő tőkéjét mindig uzsorakamatra adta ki. Még egyetlen leánya sem tudott semmit apjának mesébe illő vagyonáról. Az öreg mindig azt mondta neki, hogy évjáradékot kap egy gazdától, évi 250 koronát. Ennek megfelelően igen szegényes életet éltek, pedig milliók gyűltek össze közben. Végrendeletében pedig – és ez volt a megdöbbentő – ebből az óriási vagyonból egy fillért sem hagyott jótékonysági célokra: szegényeknek, árvaházaknak, kórházaknak vagy iskoláknak. – Mi a tanulság? – Kerüljük a fösvénységet!

Hol itt az igazság? – kérdezhette a szegény Lázár, amikor a dúsgazdag kapujában kuporgott és éhezett. Ám a Gondviselő Isten igazságot szolgáltatott neki és Ábrahám kebelébe, Isten örök boldogságába jutott, a szívtelen dúsgazdag, pedig az örök tűzre (Lk16, 19-23).

A mese szerint egy vakondok dugta ki a fejét a föld alól, amikor a pacsirta megszólította és áradozni kezdett a kék ég szépségeiről, s megpróbálta rávenni a vakondokot arra, hogy ne menjen vissza a föld alá, hanem legyen ő is a csodálatos fény gyermeke. – A vakondok csak legyintett becsmérlőleg, majd így szólt: „Ó, mi az a te kis fényed, az én nagy sötétségemhez képest, amely tele van kukacokkal, kövér gilisztákkal, pajorokkal.”

Megrendítő a párbeszéd, amely Ábrahám és a szívtelen gazdag között zajlik le. Tegyük fel a kérdést mi is – hiszen a mai ember is kapkod fűhöz-fához –, kire hallgassunk? Szent Pál apostol arra buzdít, hogy „Tekintsünk hitünk kezdőjére és bevégzőjére, Jézusra!” (Zsid 12, 2) Hogyan indítja el az emberben a hitet Jézus, és hogyan igazolja ezt a hitet?

Lelki szemünk előtt megjelenik az a kis ház, a porta felszerelésével együtt, amelyre ki-ki azt mondja: “Ez az én tulajdonom.” – Gondoltunk már arra, hogy vétkezhetünk akkor is, ha fösvények vagy pazarlóak vagyunk?

Néró, a Római Birodalomvérengző, hatalmi mámorban szenvedő császára, aranyházat építtetett magának Róma közepén. Az aranyház akkora területen állt, mint a mai Róma egy hatoda, tehát 80-100 hektárt borított. Egy-egy oldala 6 km-es, a palota belseje, pedig értékes márvánnyal volt fedve. Sok-sok aranyozás volt benne, és számtalan tárgyat gyöngy, kagyló, drágakő díszített. A fürdőmedencébe magából a tengerből hozták a vízvezetékek a vizet, hogy a császár mindig a tengerparton érezhesse magát.

Egyházunk ma a 7. egyetemes zsinat atyáira emlékezik. Azokra, akik 1200 éve a képrombolókkal szemben megvédték a szentikonok tiszteletét. DE ma, amikor a közelgő választásokat hirdetjük meg, bennünket most az érdekel, hogy mi is a szerepe az egyháznak a világban, a hegyre épült városnak e világ városaiban?

A gyehenna gyötrő tüze vár arra, aki nem akarta észrevenni az ajtajánál szenvedő éhezőt. Szókimondó és világos tanítás az, amit Jézus e példabeszéd által mond.

K. T! November első hetében különösen is szívesen hallgatjuk a túlvilági életre utaló evangéliumi beszámolót, a dúsgazdag és a szegény Lázár történetét. Úgy nézzük végig a dúsgazdag bűnhődésének helyét, mint Dante Isteni színjátékának Pokol-jeleneteit, örömmel nyugtázva azt, hogy magunkat nem láthatjuk az alsóbb régiókban. Bár egyikünk sem koldult még rongyokban, de arra hivatkozhatunk, hogy még "bíborban és bársonyban járni" sem volt alkalmunk.