A talentumokról szóló példabeszéd értelme akkor tárul fel előttünk, ha figyelmünket a harmadik szolga összpontosítjuk. Ez nem tett semmi olyat, ami jog szerint kifogásolható lett volna. Elrejtette a rábízott összeget, hogy majd hiánytalanul visszaadja, szint még gondosabb is volt, mint a másik kettő. Akiket utólag csak a siker igazol. Valójában nem is a restség miatt korholja és bünteti meg a hazatérő ura, hanem azért, mert helytelenül gondolkodott róla. Féltem tőled, mert szigorú ember vagy. ezt a mert a félelem vezette, nem a bizalom. - A másik két szolga nem szorgalmasabb, hanem bátrabb volt nála. Szinte könnyelműnek is mondhatnánk őket, hiszen kockázatot vállaltak, a gazdájuk kontójára. Ebből látszik, hogy ők bízik a gazdájukban, ezért nem bénította meg őket a felelősségtudat, s ezért kaphatnak most dicséretet.

Talán ti is olvastátok évekkel ezelőtt azt az újságcikket, amely arról számolt be, hogy egy öreg, földműves ember miként oktatta ki a walesi herceget. Híre ment, hogy a walesi herceg szeret vakmerősködni gépkocsijával. Egyik gépkocsi túráján titokban, elrejtve személyét megállt a földön dolgozó parasztok mellett, és szóba elegyedett velük. Éppen dicsérte a gépkocsik gyorsaságát, a mikor az egyik parasztbácsi rosszallóan megjegyezte: jójó! De azért nem kellene olyan vadul hajtani. Hallom, hogy a walesi herceg is milyen vadul száguldozik a kocsijával. Majd egyszer kitöri a nyakát! Erre a herceg: na és? Az ő nyaka. HA kitöri, a sajátját töri ki. Azt tesz vele, amit akar! – Ön Uram téved! Felelte a földműves. A walesi herceg nyaka az egész Angliáé, hiszen ő a trónörökös. Ezért felelőtlenül nem teheti ki magát veszedelemnek!

KKT! KGY! Jézus ma a talentumokról, az adottságainkról be szél, hogy azokat fel kell használni, kamatoztatni kell, hogy a kinek van az még többet kapjon, hagy majd egyszer hozzánk is így szóljon a Gazda; jól van te derék szolga, menj be ez öröm országába. Talán sokan ismerik azt a történetet, mely szerint egyszer egy vadász ember vadászat közben egy kis folyó partján talált, né hány különlegesen csillogó kövecskét. Miután eleget csodálta őket, egy vízimadár után dobta őket n folyóba. Egyet azonban meg tartott, zsebre tette és hazavitte. Otthon megmutatta a feleségének is, az is megcsodálta, aztán valahová a szekrény mélyé re került, megfeledkeztek róla. A család nagyon rossz körülmények között élt. Nagyon szegények voltak, enni is alig volt mit.

Az ember kérdező lény, egész élete kérdések sorozatából áll: a kisgyermek még csak azt kérdezi, hogy ez ki, vagy az mi, s ahogy növekszik, úgy változnak kérdéseinek irány is: miért élek?, kitől kaptam az életet?, létezik-e Isten? A mennyország? S mikor életünk legmélyebb kérdésére keressük a választ, akkor elmondhatjuk, hogy most már valóban felnövekedetünk, most már valóban Istent akarjuk követni, most már igazán keresztények vagyunk, mert Isten mellett akarunk élni. A kérdés pedig ez: hogyan üdvözülhetünk, hogyan juthatunk örök boldogságra?

K.T.! Magyar nyelvünkben a talantumok általában a szellemi adottságokat és tehetséget jelentik. De a talentumokról szóló példabeszédben nemcsak ilyen képességeinkről van szó. Ez a példázat mindmáig sokat mond nekünk a messzi útra távozó Istenről s a talentumokkal megbízott ember feladatairól. Vessük össze ma ezeket a szempontokat a mindennapi tapasztalatainkkal!

KKT! KGY! Hallottunk egy gazdáról, aki szolgáinak átadta vagyonát mielőtt idegenbe ment volna. Ez a történet nagyon is rólunk szól. Rólunk, akik most kapjuk meg a gazda vagyonát, a talentumokat, hogy azokkal okosan gazdálkodva igazi gazdag termést tudjunk bemutatni, amikor majd visszajön a gazda. Amikor az Isten megteremtette ezt a világot, akkor azt egészben, az embernek adta. Mint ez a gazda. Nem csak egy részét osztotta ki vagyonának, hanem az egészet. Mert megbízott szolgáiban. Megbízik bennünk az Isten, amikor az egész világot nekünk adja. Nekünk válaszolnunk kell erre a bizalomra, s ezt úgy tehetjük meg, ha az Isten elgondolása szerint folytatjuk, és befejezzük azt a teremtést, amit az Isten átadott nekünk. Készre kell alkotnunk a világot, érett gyümölcsöket kell bemutatni az Istennek, amikor majd visszajön. Ebben a tanévben ez a dolgunk, hogy mind az iskolában, mind a hittanórákon megtanuljuk, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy valóban igazi gyümölcsöt teremjünk az Isten számára.

Úgy gondolom, hogy egy embernek csak nagyon kevés olyan barátja, vagy rokona vagy, akinek miden fenntartás, vagy viszonzás elvárása nélkül tud adni valamit. Főként, ha valami jelentős dologról, például nagy pénzösszegről van szó. Az ember így tud adni, mondjuk a gyerekének, néha még a testvérének, vagy a kedvesének. Ha rajtuk kívül valaki másnak segítünk, akkor bizonyára eljön, azaz idő, amikor elvárjuk, hogy most ő is segítsen rajtunk. Vagy ha nem is szorulunk rá a segítségre, akkor is gyakran megesik, hogy elszámoltatjuk őt. Egy munkahely vezetője mindenképpen elszámoltatja dolgozóját a neki adott segítségről, kölcsönről, vagy a rábízott vagyonról.

KT! Az imént hallott két evangéliumi szakaszban életünk legmélyebb kérdéseire kaptunk választ: hogyan üdvözülhetünk, hogyan juthatunk örök boldogságra? – A két válasz azonban látszólag ellentmond egymásnak. A talentumok példabeszédéből általában azt a következtetést szoktuk levonni, hogy kamatoztatni kell adottságainkat, meg kell valósítanunk lehetséges önmagunkat, s akkor majd minden rendben lesz. A kereszthordozásra bíztatnak: „Aki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, s úgy kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét érettem és az evangéliumért, megmenti azt.” A Szentírás eredeti szavai szerint tehát az üdvözülhet, aki hajlandó elveszíteni önmagát, mindenét.

A fiatalokat nagyon sok vád éri, hogy felelőtlenek, elherdálják az életüket, komolytalanok, felelőtlenül élnek. Sajnos, nagyok sok esetben igaz is a vád. Sokan siratják felnőtt fejjel a már eltékozolt életük romjait. De akik csak a fiatalokat szidják, néznek-e a tükörbe, tartanak-e lelkiismeret-vizsgálatot. hogy az ő életük, az idősebb kor napjaiban nem ugyanolyan tékozlás-e? Mert ez nincs életkorhoz kötve. - A mai szent evangélium rádöbbent bennünket, milyen félelmetesen felelősségteljes asz élet. Életünk végén mindannyiunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt. s az élünkről szóló beszámoló végén Jézus vagy azt mondja: „Jól van derék és hű szolgám, nem jöttél üres kézzel, meg be a te Urad örömébe”; vagy arra Ítél: „Vessétek ki a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz”. Feltehetjük a kérdést: miért jutalmazza meg Isten az egyik, mert és miért ítéli el a másikat? Azért, mert nem egyformán kamatoztatták, használták fel Istentől kapott talentumaikat.

Az ajándékozás nagyszerű dolog: annak is aki kapja az ajándékot, s annak is , aki szívből adja ezt az ajándékot. Az ajándék kifejezi két, vagy több személy egymáshoz fűződő, egymáshoz tartozó kapcsolatát, mégpedig a szeretetben és önátadásban. A szívből jövő megajándékozás megmelegíti az emberek lelkét. Mennyire tudunk örülni egy-egy ajándéknak. Ápoljuk, őrizzük, féltjük azt - mert mindig emlékeztet bennünket a számunkra kedves valakire. Az ember, az emberiség megkapta a legnagyobb szeretőtől a legnagyobb ajándékot. Szívből, szeretetből jövő ajándék ez, s egy nagyszerű kapcsolatot akar létrehozni, össze akarja kötni embereit, az evilágit azzal a dicsőséggel, ahol soha nem volt és nem is lesz kényszerajándékozás: s ez pedig az Istentől kapott kegyelem, a megerősítő, a mindig felemelő- Isten kegyelme örökké létezik és kiárad a mérhetetlen szeretetből. Én is megkapom a magam kegyelmét, te is, mindenki. Csupán az a kérdés, hogy birtoklom-e ezt a kegyelmet, ápolom ezen, mint féltve őrzött ajándékot, kincset?

A hűség dicséretét ma Jézus így fogalmazza meg: „Jól van derék és hű szolga, kicsinyben hű voltál, sokat bízok rád, menj be Urad örömébe!” 1. A hithűségnek is tettekben kell megnyilvánulnia. A példabeszéd elrettentő példát is bemutat, azt a szolgát, aki, mert tudta, hogy ura szigorú, elásta a talentumot. Vannak manapság is ilyen gondolkodású keresztények. Templomba járnak, imádkoznak, böjtölnek, hisznek Istenben, „nem ölök, nem rabolok!” mondják. Ugyan mit is mondhatna ez a keresztény, a számonkérés pillanatában? Valószínűleg ezt: „Tudtam, hogy szigorú vagy elástam, és úgy őriztem meg, amit adtál!” Lám, Jézus világosan megmondja, hogy ez nem elég! Erre a magatartásra így is reagál: „Tetteiket ne kövessétek!” (vö. Mt 23, 3)

A talentumokról szóló példabeszéd- amit egyházunk a mai vasárnapra rendel - szerencsés egybeesés folytán ma különösen is aktuális. Ugyanis templomi tanévnyitókat tartunk. — A talentumokról hallottunk! És ennek a példabeszédnek az értelme, hogy aki Isten adományát hűségesen fölhasználja, az még többet kap Istentől; aki azonban a legcsekélyebb adományt is elhanyagolja, az még magát az adományt is elveszíti.

Jézusnak ma elmondott példabeszéde rádöbbenti az embert, hogy milyen felelősségteljes az élet. Egykor minden embernek számadásra kell megjelenni Isten színe előtt. Isten számon kérése szigorú lesz, de igazságos. Akinél jól sikerül a beszámoló, az nagy jutalmat kap tőle. Akinél ez nem sikerül, az örök büntetésre számíthat. 1. Lássuk először a példabeszéd történetét. Egy gazdag ember messze útra akar birtokáról eltávozni. Előtte összehívta szolgáit, és pénzbeli vagyonát szétosztotta közöttük. Nem tudni hányan voltak. A pénz neve talentum volt. Ez lehetett arany, vagy ezüst talentum, mindenesetre akkor nagy pénzösszeget jelentett. A gazda nem egyformán adott mindenkinek. Volt, aki 5, volt aki 2, és volt aki csak egy talentumot kapott. Mindenki kapott, a gazda ismerte képességeiket. Ezután elutazott messze vidékre. A kapott pénzzel mindegyik kereskedni kezdett. Kettő közülük megkettőzte a pénzt. Egyikük azonban a kapott egy talentumot elásta egy gödörbe, hogy biztonságban legyen. Nem mert kockáztatni? Kényelmes, lusta volt? Ez nem tűnik ki.

1936-ban nemzetközi éremkongresszust tartottak Londonban, ahol sok-sok régi pénzdarabot, érmecskét kiállítottak a rég múlt időkből valókat. Többek közt egy ezüst drachmát. Valamikor 50 fillérnyi volt az értéke, s mit gondolsz, hogy mint egyedülálló régiség, mit ér jelenleg? A szakértők felbecsülés szerint 200000 Ft-ra tehető azt értéke jelenleg. Mennyi sok apró jócselekedet van és lehet a mi életünkben Is, még Inkább mennyi sok kicsiny jócselekedetre lenne alkalmunk-életünk minden napján, amit kevésre becsülünk, mint azt a kis 50 fillérest egykoron, eszünkbe sem jut, hogy éppen ezekkel az apró jótettekkel válthatjuk meg az örök életet, ami végtelen kincs.

Istennek kegyelme az, ami elcsendesíti az ember szívében követelőző rosszat, ami segít bennünket abban, hogy fölhasználjuk a kapott adományokat. 1. Isten kegyelme éltető, életmentő szent jel rajtunk, és ha a kapott talentumot a kegyelem erejével igyekszünk sokasítani, az életet fogja jelenteni számunkra. A példabeszéd tanítását ma ne csak egyes személyekre, hanem az egész közösségre, az egyházakra alkalmazzuk. Vannak gazdag, középszerű, és szegény egyházak. A visszatérő Jézus Krisztus nem a gyűjtött vagyon szerint, hanem a törekvő szándék szerint ítél. A példabeszéd szerint is csak azt ítélte el, akinek jó szándékából pusztán annyira tellett, hogy gödröt ásson. Ez a kegyelem elfojtása. Az egyház életében az ember nem lehet szemlélője csak mások munkálkodásának (Ez nem tévétorna, melyet a kényelmes karosszékből nézhetünk.)

Az evangéliumban most olyat hallunk, amin csodálkozunk: „Vessétek ezt a haszontalan szolgát a külső sötétségre!” Pedig ez a szolga jót akart. Az embernek önkéntelenül is eszébe jut, hogy vajon nem volt-e igaza a szolgának, amikor urát így jellemezte: „Tudtam, hogy szigorú vagy!” Hogyan is áll ez a dolog? 1. Strindberg írja egyik drámájában: az emberi szívnek két pitvara van. Az egyikben angyal lakik, a másikban ördög. Amikor ezek összecsapnak, olyan nyugtalanság kel az emberben, hogy azt hiszi, meghasad a szíve! De nem hasad meg az emberi szív, mert vastag fala van. Szent Pál apostol így panaszkodik: „Magam sem értem mit teszek. Nem a jót teszem amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok!” Ki menthet meg engem szerencsétlent? Kiált fel! De már mondja a választ is: Istennek kegyelme! (Róm 7, 15)

A mai szent evangéliumban Jézus egyik legszebb példabeszédét hallottuk. De ugyanakkor ez az egyik legkomolyabb figyelmeztető is egyben. Istentől kapott talentumainkat kamatoztatni kell, mégpedig a jó érdekében. Ha fellapozzuk a Bibliát, akkor látjuk, hogy már az Ószövetség nagyjai is milyen nagy talentumokat kaptak Istentől: Ábrahám, Mózes, Dávid, Salamon és a többiek, jóra használták fel a talentumaikat. De rosszra is fel lehet használni a talentumokat, mint pl. Dávid, aki királyi hatalmával visszaélve embert ölt, illetve öletett. Pedig a gyilkosság nagy bűn. És ebben a szentbeszédben erről elmélkedjünk: hogy a gyilkosság bűn.

Jézus példabeszédéből hallottuk (Mt 25,14), hogy az úr nagyon keményen bánt el az egyik szolgájával a számadás végeztével. Gonosz, rest szolgának nevezte, majd elvette tőle a talentumot. Végezetül sötét börtönnel büntette meg. Mi volt a bűne? Nem használta fel ura pénzét. Hogy mi jól tudjunk számot adni egykor, az apostol figyelmeztetését kell komolyan vennünk. 1. Mint munkatársaitok az emberek megszentelésének munkájában, - mondja szent Pál, - figyelmeztetünk titeket, hogy Isten kegyelmét hiába ne vegyétek! Mi az Isten kegyelme, amit nem szabad hiába venni? A felolvasott szakaszban ezt nem találjuk meg. Mivel az előbbi versekben Krisztus engesztelő keresztáldozatáról van szó, elsődleges értelme a kegyelemnek: Istennel való kiengesztelődés. Isten kegyelme ezen kívül még minden, amit Isten adott és ad. Hiába venni: ezt jelenti: veszni hagyni, vele nem törődni, eltékozolni, esetleg rosszra használni. A hiábavételt az apostol Izajás jövendölésének szavaival magyarázza (Iz 49,8). A kiengesztelés napjától Isten újra meghallgatja és megsegíti az embert. Az apostol hozzáteszi ehhez: most van az alkalmas idő, most van az Istentől rendelt üdvösség ideje, amit az embernek ki kell használnia. Ez nemcsak a kiengesztelődésre vonatkozik, hanem bármilyen más kegyelemre is.

VIII. Orbán pápa írta egykor a szentmiséről (ahogy a latin egyház nevezi): „Ha valami van, ami valóban isteni a mi földi dolgaink közül amit az ég polgárai is megirigyelhetnének, ha irigykedni tudnának, ez minden bizonnyal a szentmise, amely által mi emberek már itt a földön birtokoljuk az eget [...] amikor mi az ég és föld Teremtőjét szemünk előtt láthatjuk, és kezünkben hordozhatjuk.” Vajon átérezzük-e mi ezt, szem előtt tartjuk-e vasárnapról vasárnapra, hogy milyen nagy kincs van a kezünkben a liturgia révén? Ha ezt szem előtt tartaná az emberiség, akkor tolonganának a vasárnapi liturgiákon, és senki sem akarna lemaradni, úgy, mint akkor, ha valami értékeset osztanak valahol, és hosszú sorokban állnak az emberek. Akkor a híveknek a fele nem üldögélne, pláne nem heverészne otthon a liturgia idején, nem keresne más tennivalót erre az időre, és nem töltenék sokan tétlenkedve, szórakozva, esetleg átdolgozva ezt az időt.

"Ti vagytok a világ világossága!",- mondta Jézus a köréje gyűlt tanítványoknak. - S mit énekeltetek ti, illetve mit énekeltünk mi, akiknek világítótoronyként kellene ragyognunk? "Dicsőített vagy te, Krisztus Istenünk, ki e földre világítók gyanánt a szentatyákat rendelted, Netán így akarnánk áthárítani magunkról a világítói felelősséget? Talán azért emelgetjük a szentatyákat, mert nekünk nem megy a világítás? Vagy mi is úgy jártunk atyáink hagyományával, mint Szent Pál, aki az imént felolvasott vallomása szerint "vakbuzgón járt el atyái hagyománya szerint"? Korántsem! Hanem azért, mert maga Krisztus, a világ világossága rendelte őt mintaképül nekünk. Az apostolok utódait ő maga helyezte mécsesként a gyertyatartóra, hogy nekünk is példát adjanak a világításra.

„Mindenben úgy viselkedjünk, mint Istennek szolgái.” Mindenben úgy kell viselkednünk, mint Isten szolgáihoz illik. Akár a jólét, akár a szükség az osztályrészünk, mindig nagy türelemmel. Aki így él, a nagy felelősséget vállal, de ezt vállalni kell és nem szabad előle kitérni.

Földünknek, s egyben az emberiségnek jövőjét számos természettudós igen pesszimistán Ítéli meg. Gyakran beszélnek arról a veszélyről, hogy az emberiség esetleg önmagát semmisíti meg, minthogy meg vannak ehhez az eszközei. Figyelmeztetnek egy világméretű katasztrófára, amely a konfliktusokból adódhat, amikor a nagyhatalmak komolyabb vitába keverednek. Mások a világ népeinek rendkívüli elszaporodását is úgy emlegetik, hogy megkérdezik, hogy vajon a túlszaporodás, mely egyes földrészekre jellemző, nem az emberiség pusztulásához vezet? Mit is mondhatnánk, ha ilyen hangot hallunk? Azzal sem nyerünk, ha ezeket a hangokat a javíthatatlan sötéten látók károgásának tulajdonítjuk. Az sem segít, ha megemlítjük, hogy számtalan ember a félelem vírusával van beoltva attól, hogy nagyon kézzel foghatóan lemérhető, hogy milyen félelmetes lehetőségeket hordoz magában a modern civilizáció, gondoljunk csak a környezetszennyezésre A mai bibliai szakasz erősebb fogódzópont számunkra minden másnál. Mert arról győz meg bennünket, hogy Isten szereti ezt a világot, gondoskodik róla, és nem hagyja elpusztulni.

Minden Istenről beszél nekünk: fű, fa, virág, hegyi bérc és a csillagok. A maga nyelvén mind azt mondja, a szellő azt suttogja, az erdő zúgja: Isten, Isten! Ő a mi teremtőnk! Akkor meg, ugye, nincs is olyan, aki meg ne hallaná ezt a hangot, a mindenség kiáltását? Nincs, aki belélegezve tagadná a levegőt, s világosban járva tagadná a Napot? Vagy talán mégis van, aki tagadja Isten létét? Volt is, van is! Hiszen már ezer évekkel ezelőtt ezt írta a zsoltáros: „ Mondá az esztelen szívében, nincs Isten!” (Zsolt 13, 1)) De vajon miért tagadták Őt?