Amikor Jézus ezt a példabeszédet elémondta, Palesztinában a termőföld a birtokosok kezében volt és a földet kiadták bérbe, hogy a bérlők műveljék. Igen nagy volt a feszültség a bérlők és a tulajdonosok között. Sokszor tört ki lázadás is. A bérlők szándéka sem volt lehetetlen, mert Jézus korában a törvény azt mondta ki, hogy ha egy birtokos örökös nélkül hal meg, akkor a földje a bérlőkre száll. A bérlőknek tehát valóban érdekük, hogy a szőlősgazda egetlen fiát elveszítsék. Itt érkeztünk el a példabeszéd képtelen mozzanatához. Micsoda gazda, micsoda apa az, aki így bánik a bérlőivel, így bánik a fiával. Először szolgáit küldi el a termésből neki járó részért. Azok bántalmazzák. Türelmes, nem fordul hatósághoz, nem feneget, nem nyúl erőszakhoz. Újra azt teszi, amivel kudarcot vallott. Megint hiába. S akkor fogalmazza meg a maga képtelen mondatát. Fiamat talán csak meg fogják becsülni.

KKT! Gyakran hangoztatjuk, hogy az evangélium örömhír, és örömet akar okozni nekünk, maga a szó is ezt jelenti, s nem félelmet akar bennünk kelteni, nem fenyegetni akar. Ez valóban Így van, de Jézus evangéliumot nem szabad elkennünk sem. Észre kell vennünk, hogy Jézus sokszor figyelmeztetni akar bennünket, fel akar rázni, mint ma is.

A szőlő a világ. Isten alkotta. Gondosan, mindent elhelyezett benne, amire szükségünk lehet. Sk. ásta a taposógödröt Amikor mindennel elkészült ne felejtsd el: nem te fáradoztál azért, hogy ilyen szép világod lett -, bérbe adta. Nekünk. Nem tulajdonosok vagyunk. Bérlők. A bérlő nem teheti tönkre, nem használhatja másra a bérleményt, mint amire a tulajdonos szánta, amire a szerződésünk szól. Miről szól az ember Istennel kötött szerződése: Ld. Biblia: használjuk a jóra. Gondozzuk, őrizzük meg e világ szépségét. Nincs jogunk tönkretenni, rosszra használni. S van még egy kitétel: meg kell adni a Gazdának járó részt annak idejében. Ezért is volt a választott népnél minden termény betakarításakor egy hálaadó ünnep. De nálunk is így van. Gyümölcs megáldás, a kikelő vetések megáldása, Szent Miklóskor a hálaadás.

Mt 21,33-42: A gyilkos szölömunkások: „A gazda szölöt ültetett, bekerítette sövénnyel, sajtót ásott benne, majd bérbe adta … A bérlök így biztatták egymást: Itt az örökös, gyertek öljük meg, és miénk lesz az öröksége.” Jézus korában a szolga, a bérlő az egész társadalom alapja volt. A Római Birodalomban 7 millió szabad római és 60 millió szolga-rabszolga élt. A demokrácia mintájaként emlegetett görögöknél a társadalom 10%-a volt szabad görög, 10%-a idegen, és 80%-a szolga. A példabeszédbéli bérlők mindent készen kapnak: a szőlőt, a védelmet, az eszközöket, a rendet. Valójában mindez eszköz a saját boldogulásukhoz. Annyit kell adniuk belőle, amennyi a számukra szükségesen kívül még marad. A Gazda – az Isten – tettekre teremtett minket. Ezt üzeni ez a példabeszéd. Egy olyan világot alkotott, amely akkor működik jól, ha az ember benne tevékenyen él. Ezért is szabály pl. a szerzeteseknél a kétkezi munka. Ez adja a józanságot, amely az erények kocsisa. A világot „megművelő” ember mérték- és értékadója az Isten. Hozzá kell vinnünk, mérnünk életünk minden eseményét. Ha valami sikerül, nem a magunk vállát kell megverni: t.i. hogy milyen nagyszerűek vagyunk, hanem neki kell megköszönni, hogy mennyit segített. Másrészt – és ez is üzenete ennek a példabeszédnek – soha nem sajátíthatjuk ki ezt a világot, nem programozhatjuk át törvényeit, mert nem mi vagyunk alkotói, nem lehetünk tehát a törvényhozói sem.

A gonosz szőlő munkások példabeszédét Jézusnak már nem kellett külön Istenre vonatkoztatnia. A zsidó hallgatóság számára már Izajás próféta óta egyértelmű volt az, hogy a szőlősgazda csak Isten lehet. A próféta szavai szerint maga az Isten volt az, aki különleges gonddal telepítette le választott népét mint szőlőskertjét, amelyet ő a törvény sövényével védve s a templom tornyával ékesítve a legszebb domboldalra helyezett. Jézus mindössze annyit tett hozzá a prófétai hasonlathoz, hogy az ültetés után a gazda bérbe adta szőlőjét, s idegen földbirtokos műveltette földjét béresekkel, de Jézusnak itt a gazda eltávozásával bizonyára fontosabb mondanivalója is volt. Hiszen többi példabeszédében is ezt hallhatjuk vissza: „Egy főember messze földre indult, hogy királyságot szerezzen.” /Lk 19, 11/. Az elutazó gazda „előhívatta szolgáit, hogy őrködjenek birtokán”. /Mk 13, 34/. A példabeszédek csattanója, pedig újra meg újra visszatér: „Boldog az a szolga, akit hazaérkező ura munkában talál”. /Mt 24, 45/. Az elutazó és szolgáitól hűséget megkívánó gazda képe tehát szervesen beilleszkedik a kinyilatkoztatásba. Hogy is állunk mi ezzel a „távozó Istennel”?

KT! KGy! Azt hiszem nem szükséges feltenni s kérdést, vagy szavazást tartanunk, hogy minek örülnek jobban a diákok: a szünidő kezdetének, vagy pedig annak, ha megkezdődik az iskolai év, a tanítás. Magam is mindig nagyon örül, ha a szünet kezdődött, és kevésbé, ha közeledett a tanév. De ha azt a kérdést tenném fel, hogy ki szeretne tudatlan ás buta lenni, akkor azt gondolom, vagy legalábbis remélem, hogy senki sem jelentkezne.

KKT! Minden olyan emberi kapcsolat, amely beleszámít emberi életünk örömének és kedélyállapotának a minőségébe –mindenképpen valamilyen szeretetkapcsolatra támaszkodik. Valaki komolyabb szabályok nélkül éli az életét, s tervezés nélkül azokat a szeretetkapcsolatokat használja ki, amelyeket útjába sodor az élet. Valaki előre bölcsen gondolkodva válogatja meg kapcsolatait, s bölcsen mérlegeli azt is, hogy ez a kapcsolat számára milyen és mennyi áldozatot ér meg. Talán sokszor a keresztény ember is előre tervez, szem előtt tartja, hogy Krisztus mit mond a szeretetről, s ezt is bekalkulálva, okosan szeret, talán néha azt is megpróbálja szeretni, akit nincs kedve.

Isten meghalt! Nincs szükség Istenre! Voltunk a világűrben és nem találkoztunk vele! A híres filozófus Nietzsche és még sokan mások ezt vallották az elmúlt században, és ma is ezt és ehhez hasonlókat mondanak sokan. Valami hasonló járhatott a szőlőmunkások fejében is, akikről az Evangéliumban hallottunk. A saját maguk urai akartak lenni. Ennek érdekében még az örököst is eltették láb alól. Ez furcsának tűnhet, de logikusan gondolkodtak, ugyanis az akkor érvényben lévő jog szerint, ha valaki örökös nélkül halt meg, annak a birtoka a bérlőkre szállt.

Még a legsúlyosabb vádakat tartalmazó evangéliumi példázatból is Isten jósága, irgalma, emberek iránti nagy szeretete csendül ki. Most is a büntető Isten alakját állítja elénk Jézus, aki „a gonoszakkal gonoszul bánik el!” Mégis vigasztaló tanítás ez számunkra!

Isten gondos gazda, mindent megtesz azért, hogy az ember élete sikeres legyen: a szőlőt nemcsak bérbe adja, hanem biztosítja a feltételeket is. Az embernek pusztán az a feladata, hogy a kötelességét teljesítse, a szőlőt arra használja, amire kapta. De az ember nem mindig tesz így! 1. Most próbáljuk meg az evangéliumi történetet más szavakkal elmondani! Jézus egyszer felháborodva mondta: „Az én házam az imádság háza, ti, pedig rablóbarlanggá tettétek!” (Mt 21,12) Tényleg, mi is a templom? Az ami Jézus idejében volt, az imádság háza. A szülők ide hozták gyermekeiket. Itt tanultak, miként Sámuel, Mária és Jézus is. Ide jönnek a zarándokok. Felkeresik az áldozat-bemutatók, mert ez a hely szent! Mi a rablóbarlang? Útonállók, mások kifosztásából élők búvóhelye. Ma már mondhatjuk azt is, hogy nem titkos barlang, mert már cégtáblát is tesznek rá (nem sorolom, hogy mit írnak a cégtáblára). Itt tanyáznak, akik mások kifosztására specializálták magukat. Lám, az evangélium hirdeti: Isten az embernek megadja az eszközöket, de az ember nem arra használja azokat, amire kapta. Így lesz a templomból rablóbarlang, a szőlőskertből, pedig erőszakkal megszerzett birtok.

Évekkel ezelőtt egy francia festő kiállítást rendezett képeiből a Louvreban, Párizs híres művészeti székházában. A látogatók megdöbbenten és megrökönyödötten álltak egy különös kép előtt: A megdicsőült Krisztus volt rajta látható. Vagyis a mennybe felérkező Krisztus, előtte, pedig Júdás állt, aki öngyilkossággal vetett véget nyomorult életének, épp akkoriban. Krisztus és Jézustalálkozás, ez lehetett volna a kép címe. Az Üdvözítő tekintete méltóságteljes a képen, egyben szemrehányással és szomorúsággal teli. Júdás, pedig megszeppenten, lesütött szemmel állt ott. Nem volt semmi vita, perpatvar, csupán egyetlen kérdés hangozott el Jézus ajkáról: Júdás, mit tettél?

Ezen a napon hagyományosan a pócsi búcsúra és azon szoktunk gyónni-gyóntatni. Hányan szabadulnak meg bűneik sokaságától! S hányan vannak, akik nem tudják felsorolni bűneiket… Ma ezt a verset hallottuk az Apostoltól. „Minden, amit tesztek, szeretetben történjék.” Ami tehát nem szeretetben történt, az bűn lehet? Milyen érdekes Jakab apostol szava: „Aki jót tehet és nem teszi, bűne az annak…” „Ne becsüld le a szeretet parancsát, hiszen általa lehetsz Isten gyermekévé, s megszegése folytán válhatsz a gehenna fiává!” – írja a tegnapi szentünk, Maximosz hitvalló.

Régi spártaiak mondása: „Spártai vagy? Akkor hozz dicsőséget hazádra!” Magunktól is megkérdezhetjük: „Vállalod az egységet Krisztussal? Akkor becsüld meg őt!” Isten ugyanis így vélekedett a szőlőmunkásokról: „Meg fogják becsülni fiamat!” 1. A mai keresztények közül is sokan hasonlítanak az evangéliumi munkásokhoz, abban, hogy névleg keresztények csak. Név szerint szerepelnek az egyházi könyvekben, de nem élnek Jézus Krisztus tanítása szerint. Az itt tanuló külföldi, nem keresztény diákok szerint gyönyörűek a katolikus szertartások, a szentmisék. De a mindennapi életben nem lehet észrevenni a kereszténység szellemét. Az emberek másak a templomban és másak a mindennapi életben.

KT! Ezt a példabeszédet olvasva az evangéliumban, szinte önkénytelenül is fölvetődik bennünk: micsodaáldás volt az a gyermek, az a fiú, akit a gonosz szőlőművesek megöltek. Jól tudjuk, hogy a példabeszéd Jézus Krisztusra vonatkozik. Ő az, aki elvetettek és megöltek. Mégis az Isten fia a legnagyobb áldás lett számunkra. Mert végbevitte megváltásunkat, megszabadított bűneiktől. De nem csak az Isten fia, Jézusáldás, hanem minden megszületett vagy születendő gyermek is. Igaz, mintha szemléletbeli változást jelezne az, hogy régen még áldott állapotban lépő kismamákról beszéltek, Aztán másállapotúak lettek, ma pedig szinte már csak terhes nőkről beszél a világ. Hát valóban csak teher lenne a gyermek? Én remélem, és hittel vallom, hogy sokan vagyunk igazi keresztények, akik valóban áldásnak, Isten áldásának tartjuk a gyermeket.

Isten szolgáinak a sorsáról van szó: „Egyeseket megvertek, másokat gyalázattal illettek, vagy megöltek!” Bizony kirakatban élünk! Sokszor megkapjuk, mint Szent Péter is megkapta a főpap udvarában egy szolgálótól: „Még a beszéded is elárulja, hogy hozzá tartozol!” Mi a szép ebben a sorsban, miért érdemes ezt vállalni? 1. Jézus sorsában való osztozás teszi azt széppé. Németországban, a Main folyó mentén van egy hegy, olyan, mint a mi Gellérthegyünk, Engelbergnek hívják. E hegyen van egy templom és egy rendház. A templom kriptájában vannak a grófi család tagjai eltemetve, a templomkertben, pedig az elhunyt szerzetesek. Ugye, milyen ellentétes volt az életük és mégis milyen egyformává tette őket a halál. Isten előtt vajon melyikőjük a kedvesebb? Bizonyára azok, akik elfogadták Jézus felhívását: „Vedd fel keresztedet és kövess…!” Nos, a kereszthordozás az, amivel Jézus sorsában osztozunk. Ha ezt tudjuk, akkor soha nem csalódunk hivatásunkban.

Sok elmúlhatatlan szépségű példabeszédet hagyott ránk az Üdvözítő, de ezek közül is talán a legbensőségesebb, legtitokteljesebb az, melyet az utolsó vacsora termében mondott el szerető szívének megnyilatkozásaként a szőlőtőről és szőlővesszőkről. Ebből a hasonlatból kiindulva megismerhetjük, hogy az isteni élet, a kegyelem hogyan működik az istenfélő ember szívében.

Egy tanár találkozott régi növendékével, aki nagyon szomorú, letört volt. Mi van veled? Miért vagy ilyen szomorú? kérdezte tanára. Nincs pénzem, volt a rövid válasz. – Hogy mondhatsz ilyen, hiszen több millió forintod van! Nagy szemeket meresztett az ifjú, hiszen egy fillérje sem volt. Figyelj csak ide, mondta a tanár. Itt látok két erős, izmos kart. Mennyit ér ez neked? Odaadnád pár százezerért? Dehogy adnám, hiszen karjaimmal még ennek a sokszorosát megkereshetem. Na, látod! És a két lábad? Szemed, egészséged? A mennyit ér? Számold csak össze és rájössz, hogy valóban milliomos vagy! Egészséges vagy és tudsz dolgozni, és majd mindent előteremthetsz, amire szükséged van. Az Isten 5. parancsába, a Ne öljbe az is beletartozik, hogy vigyáznunk kell saját egészségünkre, hogy valóban sokat érjen!

Rövid felszólításokat, mintegy „katonai vezényszavakat” hallottunk ma az apostol tanításának elején. A testben gyönge apostol megmutatta, hogy milyen parancsolóan tud fogalmazni. Ezekkel a szavakkal kezdi meg első levelének befejezését. Még néhány üdvözletet kapcsol hozzá, és küldheti leghosszabb levelét Korintusba.

„Hadd énekeljem el barátomnak szőleje iránti szerelme énekét. A barátomnak volt egy szőlőskertje… aztán várta, hogy szőlőt teremjen, de csak vadszőlőt hozott.” Ezekkel a szomorú szavakkal kezdi Izaiás próféta, könyvének 5. fejezetét. Isten jóságáról és népének hűtlenségéről szól a fejezet egy része. Ilyen gondolatok alapján mondta el Jézus a mai evangéliumban hallott példabeszédét is.

Istennek nemcsak barátai vannak, hanem voltak és vannak ellenségei is, vagyis gyűlölői. Ma erről essék néhány szó. 1.) Az istengyűlölők közül jó néhánynak a gondolkodását, fennhéjázását, acsarkodását. Megörökítette a Biblia. Persze életük végét is ismerjük. Vagy 3000 évvel ezelőtt élt, pl. Szennácherib, az asszírok nagyhatalmú, gőgös királya. Seregével megtámadta a zsidókat és bekebelezte országukat. Jeruzsálem falai alatt megálltak és Szennácherib ezt kiabáltatta, ezt üzente a zsidóságnak: Meg ne csaljon titeket Ezékiás, a királyotok. Ne biztasson benneteket: Megszabadít minket az Úr. Hiszen a többi nép istene sem szabadította meg őket az asszírok királya kezéből.” Isten azonban oltalmazta népét. „Ne féljetek – szólt hozzájuk önmagamért és Dávid szolgámért megszabadítom a várost. Nem jut az asszírusok királya a városba! Nyilat sem lő belé, pajzs sem foglalja el azt, sánc nem veszi körül. Azon az éjjel az Úr valóban elküldte angyalát és a támadó, tolakodó asszír seregből meghaltak száznyolcvanöt ezren. Szennácherib pedig szégyenkezve kullogott vissza országába. Ninivébe lakott, mígnem saját fiai: Adrammelek és Szalasszár meg nem ölték Őt. Tehát a saját fiai! – Megkérdezhetjük ezt hallva: Ki vagy te ember, hogy Istennel szembeszállsz?

A II. vatikáni zsinat előtti időben többször is bombamerényletet követtek el a Szent Péter bazilika ellen. Valamelyik oldalhajóban el-elhelyeztek egy-egy ilyen "szeretetcsomagot. Jól tudták, hogy a katolikus Egyház zsinatra készülődik, és hogy éppen abban a templomban gyűlnek majd össze a püspökök. S nem véletlenül ebben az időben helyezték el csomagjaikat. Vagy említhetnénk a pápa elleni merényletet, amely majdnem magával sodorta az egyházfőt. Ez azt jelent, hogy vannak emberek, akik nemcsak hogy istentagadók, hanem egyenesen szívből gyűlölik is Istent, és ellene fordulnak.

Gyakorta hallunk álarc s emberekről, akik valamilyen okból elrejtik igazi arcukat, hogy fel ne ismerjék őket. Játékból, tréfából is szokás farsangi időben az álarcviselés. Ezt kivéve azonban az álarcosok többnyire veszélyesek és valamilyen bűncselekmény elkövetésére készülnek, s ezért titkolják személyiségüket. Az Úr Jézus mellett is élt egy álarcos ember, aki három évig járt vele és kenyeret ettek, sőt az apostolok közé tartozott. Csak ezt az álarcot nem az arcán, hanem a lelkén viselte, s eltakarta vele gondolatait és szándékait. Miért takarta el? Azért, hogy apostol-társai bele ne lássanak lelkébe, és fel ne ismerjék igazi énjét. Vagyis kifelé mindent úgy tett, mint a többi apostol: Köszöntötte Mesterét, s mutatta, hogy szereti, kisebb áldozatokat is hozott érte, rárámosolygott, szíve mélyén azonban egészen mást érzett. Iskarióti Júdás volt a neve.

Évekkel ezelőtt különös társaságra lett figyelmes egy villamos kalauz. A villamos az erdő felé haladt egy este, s egy férfi, nő és egy gyermek utazott. A gyermek fel-felnyöszörgött: De ugye, anyu, nem hagytok ott az erdőben?” Néhány óra múlva azonban a pár gyermek nélkül jött visszafelé. Kitűnt az újságokból, hogy eltették lábaló a gyermeket, mert a férfi csak gyerek nélkül volt hajlandó elvenni ezt a nőt. De ezen túl hány és hány eset van, és szinte évente előfordul, hogy újszülött gyermekét az anya előpusztítja.

Még alig kerültek ki az ősszülők az édenből, alig zárult be mögöttük a kert kapuja, s még alig kezdte meg az emberiség a küzdelmes, verejtékes életét, máris tragikus képpel találkozunk a Biblia lapjain: Káin bűntettével. 1.) a történet valamennyink előtt ismerős: .Káin és Ábel áldozatot mutattak be Istennek és ez az áldozatbemutatás gyilkossággal végződött. Pedig hol áll egymáshoz a kettő: az áldozatbemutatás és a gyilkosság? Jámbor, istenfélő gondolatokkal kellet, volna foglalkoznia Káinnak ott az oltár körül: Istendicsőítéssel, De lám, vannak emberek, akik a legszentebb tetteket is bűnalkalomra használják fel.

Milyen őrültséget követtek el ezek a szőlőmunkások? Vajon mit gondoltak magukban, hogy ezt meg merték tenni? Használnak egy földet, ami nem is az övék, aztán a termésből nem akarnak adni a tulajdonosnak? Valóban úgy gondolták, hogy mindezt megtehetik büntetlenül? Jézus, amikor a példabeszédet elmondta, külön hangsúlyozza, hogy nem egy lepusztult földterületet vettek át ezek a munkások, hanem egy olyan területet, amin minden elő volt készítve, egy gondos tulajdonostól vették át művelésre, aki gondoskodott róla, hogy egyen sajtó, a szőlő feldolgozására, őrtorony, kerítés a tolvajok ellen, már ott volt a szőlő. Csak gondozni kellett, és a termés megfelelő hányadát beszolgáltatni a tulajdonosnak. Valóban őrültségnek tűnik a szőlőmunkások hozzáállása. De éppen ilyen őrültség minden ember részéről az a hozzáállás, hogy Istennek semmi köze az életemhez.