Krisztusnak ezt a csodáját mind a négy evangélium elbeszéli. Mindez arra vall, hogy az apostoli egyház különös jelentőséget tulajdonít ennek csodának. És hogy az érdeklődés később sem lankadt, jelzi, hogy a kenyér és a hal, vagy maga a kenyérszaporítás jelentet gyakran szerepel és jelenik meg a katakombák falán vagy később a templomok festményeiben.

Az első dolog ami elgondolkodtató a történetben: Jézusnak megesett a népen a szíve. Ugye a szüleink házában, ahol kemény munka volt nem csak a búza megtermelése, hanem a kenyér dagasztása és sütése is, még sokkal nagyobb volt a becsülete a kenyérnek. A kereszt jelét rajzolták rá a megszegés előtt, s ha a földre esett megcsókolták miután felvették. Nemigen került belőle semmi a szemétbe. Ma, amikor uniós követelmény az ételmaradék, közte a kenyér szakszerű megsemmisítése, nem sokat gondol arra még ez a remek Európa sem, hogy mintegy 200 millió ember éhezik a földön. Az uniós országok, köztük a magyar éhezőkről pedig egyenesen nem illik beszélni. Mert hát ugye rohamosan fejlődik a gazdaság.

A világ teremtése után az Isten bőséggel ajándékozta meg az embert. A paradicsomi ember egyetlen dolga volt, hogy örüljön és jól éljen a bőséges ajándékokból. - Miután az ember saját kezébe akarta venni a maga életét, s ezzel ki akarta venni az gondoskodást az Isten kezéből, akkor szükségszerűen meg kellett kapni azt a terhet, amit ha nem is végiggondoltan, de magának akart: Verejtékes munkával kell megkeresnie mindennapi kenyerét.

Az első három evangéliumban a kenyérszaporítás szó szerint egyik az apostolokhoz intézett felszólítással: "Ti adjatok nekik enni." Jézus tanítványai igen megjegezték ezt a mondatot, mely azóta is visszhangzik az egész történelemben. Nemcsak a hajdani zsidó pusztában, hanem a maii sivatag mellet is ezrek éheznek, s ezeket látva Jézus felhívását ma is meg kell hallani: "Nem kell elmenniük: ti adjatok nekik enni! Azt evangéliumból tudjuk, hogy az apostolok nem is próbáltak kibúvót keresni, nem hivatkoztak tápláló és kiadós szentbeszédre, vagy túlvilági kenyerekre: a Mester szava szerint a sok éhes embert nekik kell megetetniük. Összeszedték az útravalóul berakott öt kis kenyeret, a Jézus áldó szavai után megetették, jóllakatták vele a népet. Pedig több ezren voltak. Vajon mi mit teszünk ma, amikor éhezők millióit látjuk a Szahara melletti Fekete-Afrikában, s amikor nemcsak kenyérre, hanem igazra-szépre, őszinte szóra éhező emberek millióit látjuk hazánkban? Eljute hozzánk Jézusnak tanítványaihoz intézett szava: Adjatok nekik Ti.

„Jézus fogta az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre és megáldotta öket. Ezután megtörte a kenyereket, odaadta tanítványainak, a tanítványok pedig a népnek. Mindnyájan ettek és jól is laktak. A maradékból tizenkét kosarat teleszedtek.” (Mt. 14,13-21). Jézus nem valami elvont lelki országot hirdetett. A természetes és a természetfeletti élet tanításában és személyében szorosan összekapcsolódik Az örök élet felé vezető utat is egyszerűen és követhetően mutatta be. Ezért csodáit sem csupán isteni jelnek szánta, hanem emberi segítségnek is. Ezt példázza a kenyérszaporítás története is.

Jézus ezzel a csodájával is az emberek gondolkodására akart hatással lenni, azt akarta megváltoztatni.Sokszor mi is úgy vagyunk vele, mint az apostolok, akik azt mondták, hogy csak öt kenyerünk van és két halunk . Úgy érezzük, hogy Jézus felszólításának - Ti adjatok nekik enni - nem tudunk eleget tenni, mert nekünk sincs elég, nincs miből adnunk, pedig ez nem így van. Ez a felszólítás ma is érvényes. Jézus megmutatta, hogy ha önzetlen szeretettel kínáljuk, amink van mint ahogy a fiú önzetlenül odaadta a maga öt kenyerét és két halát, pedig meg is ehette volna egyedül, és jóllakhatott volna vele akkor a Jóisten mellé teszi a maga részét, kiegészíti. Isten áldásával elegendő. Nekünk is ilyen önzetlen szeretettel kell felkínálnunk mindazt, amink van, és táplálnunk a környezetünket. Ránk is érvényes a felszólítás, amit Jézus a tanítványoknak mondott: ti adjatok nekik enni . De mit is kell értenünk ez alatt?! Mit üzen nekünk, ma ez a felszólítás?

A kenyérszaporítás ószövetségi előképe a manna. Isten a hűséges népet a pusztában, a semmi közepén, hosszú időn keresztül táplálja. Miért? Mert szeretik őt. Mert szereti őket. Elizeus próféta száz emberével lakik jól húsz kis árpazsömléből, és még marad is. Miért? Mert Isten ügyében járnak. Az ószövetségi előképek, az újszövetségi kenyérszaporítás, az utolsó vacsora csodája ugyanazt üzenik: Isten valóban szánja az éhezőt. Valóban szereti a gyermekeket. Valóban meggyógyítja a beteget. Isten szeretete nem elmélet, hanem gyakorlat. Krisztus követői sem elméletben szeressenek, hanem VALÓBAN! Krisztus követése a valós élet gondjainak enyhítése.

A bűnös embernek nem szabad elcsüggedni, hanem tízszeres buzgalommal kell bocsánatot kérnie. Mint ahogy ezt Zakeus is tette. Legszívesebben őt megfojtották volna az emberek, megalázták volna, de Jézus megkönyörült rajta. Csak a gyenge ember nem tud megbocsátani. Gyengeségnek jele az, ha valaki haragtartó és bosszúálló. Mivel azonban Isten mindent megtehet, ezért tud könyörülni, elnéző tud lenni az emberek bűnei iránt.

A kenyérszaporítás története a kenyér kettős hivatására mutat rá. Az utolsó vacsorán kapott örökségünkre, a szent Eucharisztiára, és a mindennapi kenyerünkre, amellyel éppen e napokban ajándékoznak meg minket a termékeny búzamezők! 1. A kenyér tehát, amelyről az evangélium szól nemcsak a testi eledelünket jelenti. Bár a kenyér és a puszta létünk össze van kapcsolva, mégis testünk és lelkünk táplálékáról beszélünk! A szent Eucharisztia az örök élet záloga. „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek!” Ez a kenyér egyben össze is tart bennünket, Isten gyermekeinek szent családját. Úgy, mint a búzaszemeket a kalász, és mint a kalászokat a kéve!

A kenyérszaporítás ószövetségi előképe a manna. Isten a hűséges népet a pusztában, a semmi közepén, hosszú időn keresztül táplálja. Miért? Mert szeretik őt. Mert szereti őket. Elizeus próféta száz emberével lakik jól húsz kis árpazsömléből, és még marad is. Miért? Mert Isten ügyében járnak. Az ószövetségi előképek, az újszövetségi kenyérszaporítás, az utolsó vacsora csodája ugyanazt üzenik: Isten valóban szánja az éhezőt. Valóban szereti a gyermekeket. Valóban meggyógyítja a beteget. Isten szeretete nem elmélet, hanem gyakorlat. Krisztus követői sem elméletben szeressenek, hanem VALÓBAN! Krisztus követése a valós élet gondjainak enyhítése.

Egy egyházatya (Szeleukiai Vazul) így magyarázza az imént felolvasott evangéliumi történetet: „A kenyerek kenyereket szültek! Nem a földműves verítékes munkája nyomán termett a kenyér! Nem a kalászok terméséből lettek, hanem az Úr kezéből virágzottak ki!” Ez a Jézus adta kenyér mondani akar nekünk valamit! 1. Mennyi fáradtság, küzdelem, veríték szükséges ahhoz, hogy a mindennapi kenyér asztalunkra kerüljön! Megküzdenek érte azok is akik megtermelik, azok is akik megkeresik a megvásárlásához való pénzt is. Mégis, mennyire veszendő eledel! Papini ezt mondja: Keveseknek jut. Többen vannak azok, akiknek nem jut! S ha egyszer elfogyott a gabona, nincs tovább, nem jut kenyér a többinek! Mennyivel másabb az a csodálatosan megszaporított kenyér, melyet Jézus ad. Mivel ebből hiányzik a földműves verejtéke, nem is fogyhat el! Jézus maga így ajánlja: „Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, melyet az Emberfia ad nektek!” (Jn 6,27)

Jézus ezzel a csodájával is az emberek gondolkodására akart hatással lenni, azt akarta megváltoztatni.Sokszor mi is úgy vagyunk vele, mint az apostolok, akik azt mondták, hogy csak öt kenyerünk van és két halunk . Úgy érezzük, hogy Jézus felszólításának - Ti adjatok nekik enni - nem tudunk eleget tenni, mert nekünk sincs elég, nincs miből adnunk, pedig ez nem így van. Ez a felszólítás ma is érvényes. Jézus megmutatta, hogy ha önzetlen szeretettel kínáljuk, amink van mint ahogy a fiú önzetlenül odaadta a maga öt kenyerét és két halát, pedig meg is ehette volna egyedül, és jóllakhatott volna vele akkor a Jóisten mellé teszi a maga részét, kiegészíti. Isten áldásával elegendő. Nekünk is ilyen önzetlen szeretettel kell felkínálnunk mindazt, amink van, és táplálnunk a környezetünket. Ránk is érvényes a felszólítás, amit Jézus a tanítványoknak mondott: ti adjatok nekik enni . De mit is kell értenünk ez alatt?! Mit üzen nekünk, ma ez a felszólítás?

Az ószövetségi igazak sóvárogva várták a Megváltót. Mennyire szerették volna Őt meglátni! Mennyire szerették volna Őt hallani, szavit, tanítását. A próféták, akik életüket is adták küldetésükért, előlegbe Megváltójukért. S Ábrahám, Izsák, Jákob, akik az ígéret birtokosai voltak. No és persze Dávid király, aki 150 zsoltárban fejezte ki vágyakozását. Mi pedig, az Újszövetség népe itt vagyunk. Hallhatjuk az Üdvözítő tanítását és részesei lehetünk a megújuló keresztáldozatának, a szent áldozatnak. Felfogjuk-e, hogy milyen jó dolgunk van? Érzékeljük-e azt a szent kincset, ami a kezünkben van? Ezért a szentmisén helyes lélekkel, helyes módon és helyes mértékben vegyünk részt.

Megrendítő ennek az evangéliumi történetnek a tanítása. Elgondolkodásra késztet afölött, hogy gyermekeink szemében miért nincs becsülete a mindennapi kenyérnek? 1. Egy olasz újságírónő (Oriana Fallici) Amerikában járt és látta az utcán eldobált élelmiszereket, vajaskenyeret, kolbászdarabokat, amelyekbe éppen csak beleharapott valaki. Így beszél erről: egy gazdag nép pazarlása ez! Ez a nép megszokásból vásárol ennivalót és nem azért, mert éhes! Szüleink arra tanítottak minket, hogy amikor kenyeret megszegjük, a kereszt jelét tegyük rá. Ha a földre ejtettük, vegyük fel és csókoljuk meg! Vajon, ha Jézus ma megállna közöttünk, úgy érezne-e mint ahogyan az evangélium mutatja be ma őt: megesett a népen a szíve! Rajtunk nem a testi nyomor miatt esne meg a szíve, hanem a lelkünk nyomora miatt. 200 millió ember éhezik a földön, a keresztény Európában és Amerikában az emberek jólétükben eldobálják az ennivalót. Mert nem a gyomruk üres, hanem a szívük! Nagy igazság: a gyomor üressége csak gyötrelmes, de a szív üressége förtelmes!

Jézus kínszenvedése előtti, főpapi imájában tanítványaiért és eljövendő híveiért imádkozott. Azt kérte számukra, hogy egyek legyenek, amint ő és az Atya egy. Jézus jó előre látta, hogy ahol emberek vannak, ott sokszor kerül veszélybe a közös élet alapja, az egység. A korintusi egyházközösség is megtapasztalta ezt a szakadást.

„Csak öt kenyerünk van és két halunk” – mondják az apostolok Jézusnak! Mennyire ismerős magatartás ez, hiszen a mai ember is mindig kevésnek tartja azt amije van. Való igaz, hogy sokszor támad kételyünk amikor fontolgatjuk: „Csak ennyink van, vajon elegendő lesz-e?” Jézus nemcsak kérdez, hanem oktat is. Tanít arról, hogy mi az a kevés és mi az az elegendő!

Az első pogány-keresztény egyházközségek életéről nem maradtak ránk részletes tudósítások. Amit Szent Lukács az Ap. Cselekedetei 28. fejezetében megírt, az a maga nemében a páratlan beszámoló a jeruzsálemi ősegyház életéről. Ehhez hasonlót semelyik görög egyházkősség életéről nem készítettek az apostoli korban. Korindus egyházközségéről viszont elég hiteles képet rekonstruálhatunk Pál apostol két leveléből, melyekkel ő a korintusiak problémás kérdéseire válaszolt. A levelekből kiderül, hogy a korintusi keresztény közösségben jól tükröződött a lezüllött Korintus sokfélesége. A levelek beszámolnak gőgről, paráznaságról, vérfertőzésről és sokféle viszálykodásról. Az ezekre adott válaszokban viszont Pál apostol hosszú időre tartós és időtálló receptet adott a mindenkor egyház problémáinak orvoslásra. Amit Korintus maroknyi közössége kapott, az mindnyájunknak kell.

Jézus szomorú hírt hall Keresztelő János tanítványaitól. Heródes király, születése napján fejét vétette a börtönben a prófétának. A hír hallatára Jézus azonnal csónakba ül, és eltávozik arról a vidékről, ahol volt. Elmegy egy magányos helyre, hogy egyedül lehessen.

A mai vasárnapon a kenyérszaporítás csodáját hallottuk a szent evangélumból. Jézus ötezer embert lakatott jól csodálatos módon öt kis kenyérből. Istennek felénk hajló jóságát tapasztalhatjuk meg ebben. Ő az egész emberre gondot visel, nem csak a lelkével foglalkozik. Ha Istennek ekkora jóságát tapasztaljuk ebben az egyetlen evangéliumi eseményben, akkor komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy ezt az isteni jóságot viszonoznunk kell. Mégpedig úgy, hogy mi is jók vagyunk és nem bántjuk Istent. Ne bántsuk őt szavainkkal. A Tízparancsolat 2. parancsa meg is fogalmazza ezt: „Isten nevét hiába ne vedd!” Ma erről a parancsról elmélkedjünk, a káromlás ellen. Igyekezzünk elmélyíteni magunkban a gondolatot, hogy nem csak mi nem bántjuk Istent és asz ő szent nevét, hanem környeztünkben sem tűrjük meg a káromkodást.

Mert egy kenyér és egy test vagyunk sokan, hiszen mindannyian egy kenyérből részesülünk. Írja Szent Pál apostol a korintusi híveknek. A mai evangéliumi szakasznak, Krisztus kenyérszaporító csodájának sok jelentése van. A keresztény hagyomány sokféle jelképet felfedez benne. Jelenti az Isten Gondviselését, aki vigyáz ránk, törődik velünk, jelenti a figyelmességét, hogy mennyire látja, hogy az embereknek nekem, meg neked éppen mire van szüksége. Jelenti azt, hogy maga Jézus Krisztus is tudja, hogy az embernek nem csupán lelki eledelre van szüksége, hanem nagyon fontos a testi táplálék is. Amiről pedig ma beszélni szeretnék, az a közösségi vonatkozása, és a szentségi vonatkozása ennek a mai evangéliumi szakasznak, amit már az első keresztények észrevettek.