Jézusnak, szenvedése előtti un. főpapi imájából hallottunk ma egy részt. Mennybemenetelének ünnepe után úgy hangzik, mintha Jézus egy „beszámolót” tartana mennyei Atyja előtt földön eltöltött életéről. 1. Jézus fölemeli szemeit az égre, Istenhez. Neki minden mondanivalója oda tartozik, az égbe, Atyjához. Az első kérésben kéri Atyjától, hogy dicsőítse meg őt, hogy ő is megdicsőítse az Atyát. Kettőjük legmélyebb kapcsolatát világítja meg ezzel. Nemcsak a végső felmagasztalást kéri, hanem azt, hogy a szenvedés napjaiban is dicsőséget hozzon Atyjára. Eljött ugyanis „az ő órája”. A Fiú megdicsőítésébe tartozik az is, hogy övéinek osztogathatja azt az életet amit megígért. Az örök élet az Atyának és Fiúnak a megismerése. Megkezdődik itt a hitben, és teljessé válik a színe látásban. Kérését azzal indokolja Jézus, hogy elvégezte az Atyától kapott feladatot, azaz megdicsőítette Atyját. Az Atya emberi természete szerint is magához emeli, és részesíti abban a dicsőségben, amely mint Istennek a világ teremtése előtt megvolt.