Nagy örömmel végezzük a húsvéti szertartásokat. Ajkunkról zengve száll a Krisztus feltámadását köszöntő énekszó. Szívünkben lángok gyúlnak, amelyek az új életet köszöntik, mert „Ő lett a halottak első zsengéje.”, s mert az írásokban Isten hatalmas tettiről olvastunk ma. Az asszonyok voltak az elsők, akik a sírhoz siettek. Korán reggel, még szürkületkor indultak el, s akkor értek oda, amikor a Nap épp felkelt. A legutolsó szeretetszolgálatot akarták teljesíteni a halott körül, hogy különféle keleti balzsamokkal kenjék be azt, védőrétegül a romlás ellen, amint a zsidóknál szokásban volt. — Bensejükben egészen a halottal foglalkoztak. Eszükbe sem jutott volna, hogy az másképp is lehet… Ezért is voltak olyan nagy gondban: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sír ajtajáról?” - kérdezgették aggódva, mert a kő igen nagy volt. Ekkor kerültek szembe hírtelen, meglepetésszerűen - Isten nagy tettével: Az Atya már kihozta Fiát a sírból. ezért a kő már nem volt a helyén, s nem volt vele gond.