„Üdvözítsd Isten a te népedet és áldd meg örökségedet,” csendül fel az áldó énekszó a pap ajkán a liturgiában, s mi fejünket meghajtva, szívünket, lelkünket hódolásra intve fogadjuk Jézus áldását. Érzitek-e, milyen nagy szükség van erre az áldásra? Mert amint a madár nem élhet a kék ég nélkül és a fűszál harmat nélkül, úgy mi sem Isten áldása nélkül. A buzgó, vallásos ember ezért gyakran kéri Isten áldását. Nem is olyan régen még az volt a szokás, hogy a hosszú útra induló ifjú letérdelt szülei előtt és áldásukat kérte indulása előtt. Az emberek, pedig így köszöntek egymásnak: Isten áldja. Ezek a szokások, sajnos, kihalóban vannak, és velük együtt az igény, az áldás sóvárgása is sokfelé kihalt a szívekből. Pedig soha nem volt nagyobb szüksége az ifjúságnak erre az áldásra, mint manapság, amikor a nagy szaladásban és az élet örömeinek keresésében könnyen elveszti lelki egyensúlyát, és szem elől téveszti élete végső, s egyetlen nagy célját: Istenét. Ezért te mindig sóvárogd és szomjazd ezt az áldást!