Egy fába metszet szentkép, szúette módon, porosan hózódott meg egy falusi család háza padlásán. A falról rég lekerült már. Előbb csak a szekrény tetejére került, majd egyre kintebb a lakásból, s épp csak a kegyelet őrizte meg attól, hogy fel nem tüzelték. – Egyszerre azonban megfordult a világ körülötte. Egy régiség-kerekedő vetődött arra, s rátalált a porlepte képre. „Nem eladó ez a kép?” – kérdezte. Az az öreg szentkép? Szívesen eladjuk, ha használni tudja, mosolyogtak a háziak, s kaptak érte néhány pengőt. Nem is bánták volna meg, ha meg nem hallják, hogy nagy szerencse érte a kereskedőt, mert egy múzeum megvette a régi képet és sok pénzt kapott érte. – A család tehát nem tudta, hogy mennyit is ér az öreg szentkép. Mi is egy képet hordozunk magunkba, egy szentképet, az Isten képmását, halhatatlan lelkünket. S mi vajon tudjuk, hogy ez a kép mennyit ér? Mit ér tehát egy lélek és mit ér nekünk a mi lelkünk?