1. Alighogy elvégeztük a hathetes misét feleségéért, máris készülődött N bácsi a hosszú útra. Nem sokáig várakozott! Mint hűséges hitvestárs, aki megesküdött egykor, hogy el nem hagyja élete párját, most még a sírba is követi őt. Ha jól meggondoljuk, ez érthető is: hiszen összenőtt sorsuk az elmúlt hatvanegynéhány évben. Nem is csoda! Ennyi idő örömben és csalódásokban együtt, jó sorsban és bánatban, családi örömökben és életküzdelemben összeforrasztotta szívüket, életüket: elválaszthatatlanokká váltak. A halál ugyan megpróbálta szétválasztani őket, de ez még neki sem sikerült. Testvérünk hitvese után vágyakozott egyre, hogy ő is mehessen. Mintha lelkében visszhangozott volna felesége kérdése: Mit fogsz tenni magadban, ha én elmegyek?” Hiába tettek meg mindet vele gyermekei, amit csak lehetetett, hogy még maradjon, s érezze itt jól magát. Lélekben már annyira összetört, annyira megviselte a gyász, hogy öreg szervezete legyengült, és ez halálához vezetett.