A karácsonyi angyalkák minden házba bekukkantottak ezen a szép ünnepen és örömre, szeretetre igyekeztek hangolni mindnyájunkat. Sok helyen sikerült is ez. Különösen a gyermekek körében, mert az ő szívük még nincs eltorzulva, annak gyökerét nem öli keserű bánat. Ők nyitottak az örömre, és érzékenyek a szeretet minden megnyilvánulására. Hátha még olyan töményen és mérték felett kapják azt, mint ilyenkor karácsonykor szokás! János bácsihoz is bekopogtak a karácsonyi angyalkák, de nem láthattak nagy mozgást: a gyermekek innen már régen kirepültek, mint felnövő madárfiókák a fészekből. Sőt, Erzsébet asszony is itthagyta élete párját ez év gyertyaszentelő napjára. S mintha integetett volna János bácsi felé ezen a karácsonyon: „Jer, kedvesem! Ne légy többé magányosan ebben a házikóban, hanem kövess engem. Épp eleget küzdöttél, harcoltál már az élettel: hagyd most már a fiunkra. Mi már teljesítettük azt, ami tőlünk elvárható volt.” Amint ezen gondolkozott János bácsi, a karácsonyi angyalok már csak azt láthatták, hogy összeesik, s lelke máris elindul vágyainak szárnyán.