Erős, pirospozsgás embernek ismertük és egészségesnek sok éven át. Élete végén azonban megsápadt, megtört, lesoványodott, és öreg bácsiként élt, mígnem eljött a vég. Istenünk így készít fel bennünket az eltávozásra, az előtte való megjelenésre: alkalmat ad nekünk, hogy felkészüljünk az útra. Alkalmat az imádságra, mikor már a szerszámok, munkaeszközök kisesnek a kezünkből, de még összekulcsolhatjuk ujjainkat egy-egy imára. Igaz, hogy ez is könnyebb annak, aki egész életén át gyakorolta. Aki hozzászokott, hogy naponta végezze imáit, és hálát adott Istennek minden napért, a családjáért és minden áldásért. Aki nem szokott hozzá ehhez, az nehéz helyzetbe kerülhet. Mert imádság helyett esetleg csak zúgolódás tör fel a lelkéből, s akkor nem nyer érdemeket a sok szenvedéséért. Abban bizakodunk, hogy Miklós testvérünk felhasználta ezt az időt, ezt az öregséget imádságra, vezeklésre és Istennek ajánlotta szenvedéseit, öreg napjait. Akkor válik az hasznára.