A zsoltár szava jut eszünkbe: „Jaj az egyedül levőnek.” Jaj a magányosnak. János testvérünk ugyanis magányos volt, egyedülálló ember. 1. Ne volt ő sem mindig magányos. Milyen boldog idők lehettek azok, amikor még családban élt. Mikor még gyermek és fiatal volt, s éltek szülei és testvérei. Amikor még közösségben élt. Amikor együtt ülték körül az asztalt étkezéskor, s a frissen sült ételek illata terjedt a házban, s amikor együtt dolgoztak, egymás példáján felbuzdulva és erőt merítettek. Hiszen még a hadifoglyok is könnyebben menetelnek, sántán és sebesülten is, ha többen vannak, és egymásba kapaszkodnak, s egymást segítik, támogatják, egymást bíztatják. Magányosan azonban, egyedül, elhagyatottan vándorolni például a hómezőkön, s a végelláthatatlan pusztákon át, erdőn és mezőn, mindennél kegyetlenebb.