Amikor a nyári viharban kicsavarja egyik szép fánkat a szél, akkor is szomorkodunk. Mert ágai között madarak csiviteltek, és vidám énekükkel dicsérték Istent, és felvidítottak bennünket. Árnyéka alatt gyermekek játszottak, kosaraikba szedték a tavaszi virágokat, és egymáskezét fogva körbe álltak rajta, és körjátékkal szórakoztatták magukat és bennünket. S ott üldögéltek az öregek is lombja alatt. És ez a szál fa évtizedeken keresztül állta az idők rohamait, hatalmas ágai földig hajoltak a viharban, de akkor is uralkodott a környék fái felett. És most a vihar kicsavarta, csak nézünk rá szomorúan, bánatosan. Azt suttogjuk felé: te voltál a büszkeségünk, a vándor megpihent árnyékodban, elrejtőztünk lombjaid alatt a nyári napfénytől. De most mindennek vége!