Megdöbbenve és reszkető lélekkel állunk meg N testvérünk koporsójánál. Az egész falu népe, sőt mindenki, aki csak hallott erről a szörnyű esetről, osztozik a gyászban, a megrendülésben. Sír, zokog a lelkünk. Különlegesen gyászol fiatal felesége, akiben egy egész világ omlott össze most. S aki kétségbeesve rimánkodott a mentőkért, az udvar közepén, térden csúszva férje mellett. Nézett ránk: „Ugye megmentik őt?” Mennyire szégyelljük tehetetlenségünket, hogy semmit sem tudtunk tenni életbenmaradásáért. Felülmúlta emberi erőnket, tehetségünket, lehetőségeinket. Talán még akkor sem lehetett volna megmenteni, ha mindez a kórház kapujában történik. Így meg különösen nem! Siratja őt hajlott korú édesapja, aki a tenyerén hordozta a fiatal párt. Ha kellett fűtött a szobájukban, ha kellett főt étellel várta őket haza a munkából. A gyermekeiben volt minden reménye és öröme. S persze, gyászolja őt testvére, rokonai, akik úgy érzik, mintha az ő szívükön is lukat szúrtak volna.