El kell gondolkodni azon, miért íródott le az a történet. Miért áll ez az asszony például elénk. Gondolom, nektek is ez az asszony azért szimpatikus, amiért Jézusnak is az volt: elszántság, határozottság lakozott benne, tántoríthatatlan hit. Talán nem erőltetett ide idézni Ady sorait: „Csak akkor születnek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek, ha százszor tudtak bátrak lenni, százszor bátraké, viharveretek Északi sarkon találtak egy ki növényt. Micsoda élni akarás volt benne. Milyen erőbe került neki, hogy a vastag jégpáncélt áttörje, hogy fejét az Isten napfényére kidughassa. Micsoda elszántság, erő volt benne, hogy gyökereit a mélybe dugja éltető táplálékért. Amikor kutatás szempontjából ki akarták venni a gyökerét, nem volt olyan fúrójuk, amivel abba a mélységbe le tudtak volna fúrni a gyökeréig. Eszembe jut az öreg halász és a tenger. Az öreg halász kiment a tengerre halászni. Megfogta életének nagy halát, amivel sokáig küzdött. Majd nem tudta kiemelni, de oda kötötte a csónakjához, de a többi hal elkezdte letépni a húst róla. Hadakozott, de mire kiért, már csak a nagyhal csontváza marad meg. De akkor is kihozta. Ha mást nem, a lerágott csontvázat fel tudta mutatni. Sokszor erőfeszítéseinknek nem marad más eredménye, csak az erőfeszítés maga. De akkor sem lehet feladni, mert azt fel tudjuk mutatni. Feladni a várost, amíg a falakban egy tégla maradt, s van egy marék korpa, egy harapás kenyér vagy répa, addig soha! És aztán, aztán meg mindegy. Uram, a vesztesek közé soroltál. Tudom, nem sorsom, hogy nyerjek, sem hogy abbahagytam a játékot, Fejest kell ugranom a tóba, ha a fenekére süllyedek is végigjátszom a játékot. Létem, mindenem amim van, és ha utolsó garasomat is elvesztettem, magamat teszem fel tétként. Hiuszem, hogy utolsó veszteségemmel én maradok a nyertes. /Rabindrana Tagore/