Annak idején a választott nép már negyven éve vándorolt a pusztában. Végül előttük volt az ígért Kánaán, a gyönyörűséges ország, amit Isten nekik ígért. Mózes viszont tudta, hogy neki előbb meg kell halnia, s nem mehet be abba az országba, mert egy alkalommal kétkedés fogta el a szívét, hogy Isten mégsem fakaszt számukra vizet a hegyoldalból, hiszen népe érdemtelen rá. Ebben a tudatban most odaállt a népe elé, mint az Aatya, aki végrendelkezik, mint aki utolsó tanáccsal akarja ellátni szeretteit. Tüzesen és hosszasan beszélt. Szemében könnycseppek kergetőztek. És mit gondolsz, mit tanácsolt népének? Többek között ezt: „És most, Izrael, a te Urad Istened mit kíván tőled egyebet, mint hogy féljed Uradat, Istenedet, és járj az ő utain, és szeressed Őt, és szolgálj a te Uradnak Istenednek teljes szívedből és teljes lelkedből.” – Isten első parancsának tartalma ez, és ha egy ilyen nagy férfi ebben a fontos órában ennél fontosabbat nem tudott lelkére kötni népének, akkor mi is csak ezt hangsúlyozhatjuk. De mit is jelent ez részletesebben?