Minden embert aki valaha élt a világban, illetve most él, vagy élni fog, egy valami tesz igazán hasonlóvá; Mind az Istentől kapták, tőle kapjuk és tőle fogják kapni az életet, a létet, a világot. Mi „beleöregszünk” a földi életbe, de Isten előtt akkor is ember maradok, amikor a világ már nem akar annak tekinteni. Vagy mert öreg vagyok és „fölösleges eltartott teher”, vagy azért, mert meghaltam.

Kellemes őszi idő van, de látjuk hogyan fogy el az élet a természetből. És mégsem aggódunk, mert tudjuk, hogy csak átmeneti állapot ez, s jön a tavasz, amely újra élővé teszi azt ami most élettelenséget mutat. Így áll a keresztény ember a sírok mellé. Nem aggódik akkor sem, ha szemben van a halállal.

Az ünnep története a következő: a rómaiak tiszteletüket úgy fejezték ki hőseiknek, hogy istenként, vagy félistenekként kezdték tisztelni őket, szentélyeket emeltek tiszteletükre. A keresztények,- nehogy ebbe a hibába essenek a hívek a vértanúk és szentéletűek tiszteletével egy ideig nem engedték földi emberek tiszteletét. Később a halottak tiszteletét húsvét ünnepkörébe vonták, hogy a feltámadás fénye világítson meg minden elhunytért mondott fohászt. Így kerültek a halotti szombatok a húsvéti előkészületi napokra, a nagyböjti szent időre, illetve a pünkösd előtti szombatra, illetve minden szent tisztelete a pünkösd utáni vasárnapra. A IX. században IV. Gergely pápa helyezte át ezeket november elsejére a nyugati egyházban.

Egy film megrendítő hatással volt rám. Egy férfiről és a családjáról szólt ez a film. A férfi megtudta a kórházban, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved és rövidesen üt számára a halál órája. Otthon elmondta ezt feleségének, majd találkozott lányával és vejével, és nekik is elmondta. Mindenki megdöbbent, megrendültek és szenvedtek, mert egyszerűen nem tudták, hogy mit tegyenek. Majd a zárójelenetek: A férfi ágynak dől, majd újra kórház következik, aztán a temető. A film címe: Mondj valamit, amikor megtudom, hogy meg kell halnom! Próbáljunk meg most mi is mondani valamit erről!

Egy régi legenda szerint volt egyszer egy magas hegy és a magas hegy tetején egy várkastély. A kastély ura kihirdette, hogy kész mindenkit a kastélyba befogadni, aki a meredek sziklafalon fel tud jutni oda. Próbálkoztak sokan, de csak kevésnek sikerült. Voltak, akik útközben elfáradtak, elkedvetlenedtek és visszafordultak. Voltak, akik látván a nehéz terepet meg se próbálták a feljutást. Egy messziről jött vándor figyelmesen szemlélte a terepet. Mit nézel? – kérdezték tőle. A nyomokat keresem – válaszolta. Azoknak a nyomait, akik már feljutottak. Mert, ha én is azon az úton indulok el, nekem is biztosan sikerülni fog.

A halottakhoz vezető út Jézus Krisztus. Hiszen ő megmutatta, hogy Isten az ember oldalán és így az élet oldalán áll. „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké!”

Elhunytjainkra emlékező csöndes szívvel vagyunk itt a templomban. Egész nap a temetőben a sírok között jártunk, virágot ültettünk, gyertyákat égettünk, s énekeltük: „A megdicsőült igazak lelkeivel, nyugtasd meg Üdvözítőnk elhunyt szolgáidnak lelkét!”