A hegyek a Bibliában, Isten tervében fontos szerepet játszanak. Ararát hegyén áll meg Nóé bárkája a vízözön után. A Sínai hegyen hirdeti ki Isten a tíz parancsot. A hegyi beszéd is itt hangzik el. Az olajfák hegyén fogják el Jézust, és innen emelkedik föl a mennybe. A mai evangéliumi esemény is hegyen, a tábor hegyén történik. Ez a hegy Názárettől 9 kilométerre emelkedik 562 m magasra. Tetején egy szép bazilika hirdeti az itt történt csodát. Hol is a helye ennek a csodának az Isten pedagógiájában? Ahogyan a világot nem egyszerre ismerjük meg, úgy az Istent sem. A gyermek először csak nézi a dolgokat. Képet alkot azokról. Aztán megérinti őket. Tapasztalatot szerez róluk. Majd hallja őket, vagy hall róluk. Ekkor már kérdez is, hogy ne csak lássa, hallja, hanem értse is a körülötte lévő világot. Amikor pedig megértette, hogy mi micsoda, és miért van, elkezdi használni azokat életéhez.

Ha az ember belép egy olyan görög katolikus templomba, ahol ikonosztázion is van, akkor a középső, királyi ajtó felett jobbra, Jézus életét látja ábrázolva születésétől kezdve a templomba való bemutatásán, halálán és feltámadásán keresztül a mennybemeneteléig. Balra pedig a Szűz Anya életét ábrázolja, a születésétől egészen a mennybe felvitetéséig. Jobb oldalon tehát a Megváltónak a baloldalon pedig annak az életét látjuk ábrázolva, akinek legszorosabb kapcsolata volt a Megváltóval: Nemcsak biológiai kapcsolat, hanem szellemi kapcsolat is.

Úgy jöttünk ma ide, mint az apostolok a Tábor hegyére: mert minden templomunk egyben Tábor hegye is, hol az Úr átváltozik és mi Istennel találkozhatunk. Képzeletünkben ezrével jelennek meg a templomok, mint megannyi Tábor-hegy és nagyszerűségükkel, hatalmas méreteikkel vagy éppen csöppnyi fennköltségükkel felidézik bennünk azt a mérhetetetlen ragaszkodást, tengernyi áldozatot, amellyel az emberiség mindenkor ragaszkodott templomaihoz, mint Isten házához.

Olvastam (O. Fallici: Ha meghal a Nap), hogy az űrhajósok, akik egyszer már jártak a világűrben, megváltoznak! Boldogok, hogy visszatértek, hogy életben maradtak. De valami van, ami elfátyolosítja a szemüket. A visszavágyás. Sajnálják, hogy már nincsenek odafönt. Olykor-olykor az égre pillantanak és mintha keresnének valamit, amit ott felejtettek.

Abban az időben, amikor még nem voltak vasutak, nem voltak kiépített országutak, telefonok, távírdák, az embereknek akkor is tájékozódniuk kellett valahogyan. Az utasok a hegyeket, a magaslatokat keresték. A helyes irányt a hegycsúcsok mutatták! Ma, amikor a Tábor hegyére emeljük tekintetünket, ilyen „irányt mutató” magaslatot ismerünk fel benne. Ne csak a megdicsőülés hegyére nézzünk ma, hanem a másik magaslatra is, mely az Úr szenvedéséről beszél nekünk.

A mai ünnep énekei közül a zsoltárt idézzük: „Jertek menjünk fel az Úr hegyére…” Vajon melyik hegyre hív minket? A Tábor hegyére, hogy lássuk az ő dicsőségét. De hiszen ezen a hegyen az Úr ragyogása közben szó esik sok mindenről: Mózes és Illés az ő haláláról beszél vele, és maga az Úr is azt mondja tanítványainak: szenvedni fog, de harmadnapon föl fog támadni!

Tiszta cipőben irtózunk a sárba lépni, rendes, új ruhában a szemét, piszok közelébe kerülni, mert a tiszta és a piszkos között áthidalhatatlan ellentét van. – Isten végtelen szentsége s a bűn között is, mert minél tisztább, illetve piszkosabb valami, annál nagyobb ez az ellentét. Így Isten és a bűn közötti ellentét kifejezhetetlenül nagy!

A hegy a Bibliában mindig valami kinyilatkoztatásnak a helye. Ez ünnepnek a tárgya és az evangéliumban leírt esemény is, elsősorban isteni kinyilatkoztatás. Jézus isteni és uralkodói dicsőségét láthatják a beavatottak. Azt a dicsőséget, mely Isten országa elérkeztével valósul meg.