Péter és Pál . . 2 ember aki odaadta életét Krisztusnak. Péter: - aki Krisztus megbízásából az egyház vezetője lett, - aki a tanítványok közül egyedül merte megvallani, hogy Jézus a Krisztus - aki vállalta hite érdekében, hogy keresztre feszítsék, és még arra is volt ereje, hogy alázatból fejjel lefelé kérje, hogy ne legyen egyenlő Krisztussal.

Péter és Pál, a két főapostol, akiket ma együtt ünnepel az egész anyaszentegyház keleten és nyugaton, nem csak a naptárban férnek össze. Hanem ők egyek voltak Jézus szenvedésében és abban az apostoli munkában is, amelyre Krisztus szeretete ösztönözte őket. Amint jól tudjuk, Péter az elsőként meghívott tanítványok közé tartozott. Jézus egyszerű halászemberből tette az egyház oszlopává. Tudjuk azt is, hogy Pál nem tartozott a 12 apostol közé, mégis ő volt az, aki a legtöbbet tette az egyház elterjesztéséért. Péter az egyházat sziklája, Pál a bölcs és buzgó házépítő, aki a biztos sziklalapra felhúzta az egyház épületét.

KT! Szent Péter és főapostolok ünnepén életünket meghatározó kérdést hallunk az evangéliumból: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” - vagyis Jézus Krisztust. Erre a nagy kérdésre a főapostolok életükkel válaszoltak: Szent Péter - mint tudjuk - a hit szilárdőre, az egyház szikla alapja lett. A jézusi rendelés alapján egész életét ennek szentelte: ő lett az első pápa, aki őrizte és épségben tovább adta a hitet. Szent Pálé pedig a nemzetek apostola lett, aki életével és működésével elterjesztette a hitet, megtérítette a pogányokat, egyházközségeket alapított. - A két főapostol tehát életével válaszolt a nagy kérdésre, hogy kinek tartják Jézust: Istennek, Isten fiának, életük irányítójának és urának, akliért és aki szerint élniük kell. De halálukkal is megadták a választ: mindketten vértanúk lettek Jézusukért.

Apstolfejedelmeknek hívjuk őket, szent Péter és Szent Pált. S mind Egyházunk épületének két nagy oszlopa, úgy jelennek meg ma előttünk. — Vajon mennyi bennük az ellentét és mennyi a hasonlóság?

Minden hívő ember római zarándokútja megrendítő élmény. Ezt az élményt nem csak a város szépsége nyújtja, hanem a két apostol, Szent Péter és Szent Pál. Föléjük épült Róma városa, a két apostolra, akik egy napon szenvedtek vértanúhalált.

A legenda szerint a Rómába vezető úton, a Via Appián 2 ember találkozott- az egyik fényes hintón jött, a másik csak botjára támaszkodva érkezett. Az egyik körül hemzsegtek a fegyveres kísérők, a másik egyes-egyedül volt, mégis erősebb volt a kísérete, mert Jézusban bízott. Az egyik, talán gondolod is: a római császár őfensége volt: Néró császár. A másik Krisztus földi helytartója: Szent Péter. — Nérónak feltűnt a magányos vándor. Talált benne valami különlegeset, valamit, ami mellett érdemes megállni. Megállította hát hintaját és magához kérette a vándort: kérdőre vonta kiléte felől. Csak egy vándor vagyok, szólt az, de eljön az idő, - és e szavaknál a város felé mutatott - amikor leomlanak majd ezek a díszes paloták, a hatalmat hirdető díszes épületek és mintegy a helyébe fog épülni, oda a hegy ormára egy kereszt, Krisztus keresztje és én ennek a Krisztusnak vagyok a hirdetője.

Szent Pál megtérése után felkereste Szent Péter apostolt. Itt tanulta meg a kereszténységnek, Jézus örömhírének alapjait. Ma az ő ünnepükön erről a találkozásról szeretnék egy pár gondolatot kifejteni. 1. Mit taníthatott Szent Péter apostol, a megtért Szent Pálnak?

Különleges érzés tölt el bennünket, amikor megállunk ott, ahol egy nagy folyó ered. Látni a fától fáig kanyargó, kövek közt bujkáló kis patakot, s tudni azt, hogy hatalmas folyóvá duzzad, s hátán óriási hajókat hord, százezrek isznak a vizéből, és pl. a Duna 2800 km megtétele után ömlik a tengerbe.

Isten emberi gyengeségeinket is fölhasználja arra, hogy kegyelmének erejét és hatását bemutassa a világnak. (2Kor 11,21) Ilyen eszköznek mutatkozott a két apostol: Szent Péter és Szent Pál. Tisztában voltak képességeik korlátaival és ezért messzehangzóan hirdették, hogy Isten kegyelme az, ami gyengeségeik ellenére is erősekké, és egyszerűségük ellenére is bölcsekké tette őket. A mai zsolozsma ezt hirdeti róluk: ők az isteni „kegyelem trónállói!”

Stuart Mária, az egykori angol királynő, akit utódja, Erzsébet királynő halálra ítélt, röviddel a kivégzése előtt így szólt: Ha halálom után felbontanák keblemet, és megkeresnék a szívemet, ott csak egy szót találnának oda beírva: Anglia. Nos, az Úr Jézus szívébe, pedig valószínűleg ezt a szót találnánk beírva: Egyház, azaz Isten népe. Igaz, vannak, akik úgy vélik, hogy Krisztusnak eszébe sem volt egyházat alapítani, hanem az apostolok és utódaik műve. Mi ma magabiztosan kijelenthetjük, hogy igenis akart az Úr Jézus Egyházat alapítani és azt meg is tette.

Most, amikor a világ szeme Péter széke felé fordul, mi is Péterre, a főre vetjük tekintetünket és éltéből szeretnénk levonni tanulságokat. Lélekben repülj Rómába és keresd fel a gyönyörűséges bazilikát, amelynek képét gyakran kitűzzük a hirdetőtáblára: a Szent Péter bazilikát. Menj végig benne, egészen a szentélyig s állj meg Szent Péter sírjánál. Köröskörül 89 lámpa ég éjjelnappal. Az egyszerű halász-ember hamvai fölé épült a főoltár - Ott a baldachint, ezt a 28 méter magas remekművet Bernini tervezte fölé. Ha még feljebb nézel és szinte szédülsz a méretektől, a kupola mennyezetén körös-körül 2 méteres betűkkel van felírva: „Te Péter vagy és erre a kősziklára építem Anyaszentegyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” Amikor látod ezt a soha el nem múló dicsőséget, gondolkozz el azon, hogy ki is volt ez a Simon, s minek köszönheti, hogy Péter lett belőle?

Egy régi itáliai templom bejárati kapujának két oszlopa teljesen különbözik egymástól. Az egyik szépen kimunkált márvány, a másik bazaltkőből faragott. Az a feltűnő, hogy bármennyire is különböznek egymástól, mégis szépek és egyformán tartják a templomnak hatalmasra méretezett kapuit. Ilyen két különböző egyéniség volt Szent Péter és Szent Pál apostol, akiket ma egyformán értékelünk és egyformán „fényesen ünnepelünk”.